Aggasztó közeljövő
Az északi féltekén az egyenlítő és a sarkkör közötti szárazföldi területek éghajlati viszonyaira döntő hatást gyakorol az Atlanti-óceán nagy tengeráramlási rendszere. Ez a nagy óceáni szállítószalag a karibi térségből, illetve a térítők közötti tengeri területekről meleg, trópusi eredetű víztömeget szállít az északi, magas szélességi körök vidékére, amit többé-kevésbé egyenletesen szétoszt ezen a területen. A Karib-tenger térségéből induló Golf-áramlat – az atlanti áramlási rendszer részeként – meleg víztömeget szállít az észak-amerikai kontinens keleti partvidéke mentén a Labrador-tenger és Grönland térségébe.
A felszíni Golf-áramlat a hideg, nagyobb sótartalmú és sűrűségű sarkvidéki víztömeget nagyobb mélységbe kényszeríti, miközben leadja az általa elraktározott hőt. Ennek tudható be többek között, hogy Skandinávia atlanti partvidékén még a legkeményebb téli hónapok idején sem fagy be a tenger. De az is ennek az áramlási rendszernek köszönhető - a Golf-áramlat hőakkumulációja miatt -, hogy Nyugat-Európa éghajlata télen is viszonylag enyhe, kiegyenlített marad. A szaktudósok előtt már régóta ismert az észak-atlanti áramlási rendszer e rendkívül fontos hatása.
A 19. század második felétől elkezdődő globális felmelegedés, ami az elmúlt évtizedekben jelentősen felgyorsult, már korábban is felvetette, hogy ez milyen hatással lehet a nagy atlanti áramlási rendszer stabilitására. Az erre vonatkozó modellprognózis szerint a felmelegedő tengervíz a sarkköri területeken felgyorsítja az arktikus jég olvadását. A szétterülő olvadékvíz - aminek édesvízként kisebb a sűrűsége mint a tengervízé-, az eddigiekhez képest már jóval korábban a mélybe kényszeríti a meleg vizet szállító áramlást, amely így idő előtt lehűl, és emiatt megszűnhet az a hőleadási folyamat, ami Nyugat-Európa kiegyenlített óceáni éghajlatát biztosítja.
2050 körül lesz a legvalószínűbb az atlanti áramlási rendszer összeomlása
Az új kutatás, amely az atlanti áramlási rendszer aktuális változásait vizsgálta és ami a legmodernebb technológiát vetette be az adatgyűjtéshez, nemcsak hogy megerősítette az atlanti óceáni szállítószalag összeomlásának veszélyére vonatkozó hipotézist, hanem ennek az időpontját is megjósolta, méghozzá a kutatók szerint legalább ötven százalékos valószínűséggel. A modellszámítások elvégzéséhez először is kiválasztottak egy olyan Atlanti-óceáni területet, ami ideálisnak bizonyult a cirkulációs rendszer változásainak megfigyelésére, illetve az ezzel kapcsolatos mérési adatok gyűjtésére.
Folyamatosan monitorozták a vízhőmérséklet és sótartalom változását, hogy empirikus bizonyítékkal támasszák alá korábbi előrejelzéseik helyességét az áramlás fordulópontjának, pontosabban összeomlási időpontjának meghatározásához. A kutatók a mérési eredményeket számítógépes analízisnek vetették alá. René van Westen, az Utrechti Egyetem tenger- és légkörkutatója, valamint a tanulmány egyik társszerzője szerint a konklúzió több mint aggasztó. A szakember kiemelte, hogy az éghajlatváltozás jelenleg is tapasztalható negatív hatásai, az egyre több hőhullám és aszályos időszak, valamint a szélsőséges csapadék mellett az atlanti áramlási rendszer összeomlása még sokkal drasztikusabb és viszonylag hirtelen bekövetkező éghajlatromláshoz vezethet.
Az atlanti óceáni szállítószalag összeomlása ugyanis megszüntetné azt, hogy a déli félteke egyes területei túlmelegedjenek, az északi régiók pedig elviselhetetlenül hideggé váljanak, és súlyos sérülés érné a tengeri tápláléklánc stabilitásához nélkülözhetetlen tápanyagszétosztó-mechanizmust is. A modellszámításokon alapuló becslés szerint az atlanti áramlási rendszer összeomlása 2037 és 2064 között következhet be, legvalószínűbb időpontja 2050 körülre tehető.
Ismét betakarhatja Angliát és Nyugat-Európa nagy részét az északi-sarki jégtakaró
És hogy mik lennének az atlanti óceáni szállítószalag összeomlásának a következményei? A ezzel kapcsolatos prognózisok sem adnak túl sok okot az optimizmusra. Noha az összeomlás hatásai eltérő módon érintenék az egyes földrajzi régiókat, de az összhatás kétség kívül globális lesz – vélik a kutatók. Az összeomlás utáni években, évtizedekben az északi sarkvidéki jégtakaró megkezdené intenzív déli irányú terjeszkedését.
A modellprognózis szerint az összeomlás idejétől számított alig száz év elteltével az északi sarki pólussapka már betakarná Skandinávia nagyobb részét, valamint a brit szigetek déli területeit is elérné.
Hasonló mértékű eljegesedés csak a pleisztocén kor (2,65 millió év és 12 500 év között) utolsó nagy eljegesedési hulláma, az úgynevezett Würm-glaciális idején volt tapasztalható. A mintegy 2-3 km vastagságú északi sarki jégtakaró a Würm-galciális csúcspontján teljesen beborította a skandináv térséget és Angliát, a jégtakaró határa Németország középső vidékéig és a Kárpátok előteréig nyúlt le, hideg sarkköri tundraéghajlatot okozva például a mai Magyarország területén.
Az atlanti áramlási rendszer összeomlása miatt Európa és Észak-Amerika éves átlaghőmérséklete drasztikusan lecsökkenne, de globális mértékben is esne az átlaghőmérséklet. Az egyenlítői térségében, például az Amazonas-medencében teljesen megfordulnának az évszakok, a mostani száraz évszak csapadékossá válna, és fordítva. Noha napjainkban mindenki a globális felmelegedéstől retteg, de nem árt tudni, hogy a geológusok, illetve a klímatudósok szerint jelenleg csupán csak két eljegesedési periódus közötti meleg szakaszban, egy úgynevezett interglaciálisban vagyunk. A pleisztocénben hat nagyobb eljegesedés követte egymást, köztük viszonylag hosszabb melegebb periódusokkal, interglaciálisokkal.
A két eljegesedés közötti meleg periódusok nem egyszer a mainál jóval magasabb átlaghőmérséklettel jártak. Így például az úgynevezett Günz-Mindel interglaciális idején, nagyjából 800-400 ezer éve Magyarország mai területén szubtrópusi jellegű éghajlat uralkodott, ezt bizonyítják az Ürömnél talált vízilócsontok, illetve az ebből az időszakból előkerült elefánt, tapír és tevefélék maradványai. Az utolsó eljegesedés, a Würm-glaciális idején viszont sarkköri, észak-szibériai viszonyok uralkodtak a Kárpát-medencében, aminek csak nagyjából 12 500 éve szakadt vége.
Szélsőséges klímakilengések az emberi civilizáció kialakulása előtt is léteztek
A földtudományok képviselői szerint még nem ért véget az úgynevezett nagy kainozoikumi eljegesedési periódus, ami most is tart, és jelenleg ismét egy melegebb interglaciálisban vagyunk. A Föld általános lehűlése még az eocén kor legvégén, nagyjából 34 millió éve kezdődött el. A lehűlési folyamat a nagy óceáni áramlási rendszer átalakulására vezethető vissza.
Miután kinyílt az Atlanti-óceán, továbbá Afrika és India, valamint az eurázsiai lemez ütközésével végleg bezáródott az egykori egyenlítői óceán, a Tethys – amelynek kelet-nyugati irányú volt a fő áramlási rendszere, és ami mintegy kétszáz millió évig biztosította a Föld mainál sokkal melegebb globális éghajlatát –, az észak-déli áramlású atlanti-óceáni szállítószalag lett az éghajlati viszonyokat meghatározó egyik fő áramlási rendszer.
Végső soron ez vezetett el az Antarktisz és az északi pólus eljegesedéséhez, és a pleisztocén elejétől máig tartó „jégkorszakhoz” is.
Ami a klímakilengéseket illeti, drasztikus lehűlésre és hirtelen felmelegedésre is számos példát ismer a földtörténet.
Amikor megszűnt az utolsó nagy eljegesedés, a Kárpátok előteréig és Közép-Németországig nyúló sarkvidéki jégtakaró alig egy-két ezer év alatt húzódott vissza nagyjából a mai területére, miközben az elolvadó jég miatt 117 méterrel emelkedett meg a világtenger szintje. Ennek az igen gyors és jelentős klímaváltozásnak pedig még bizonyosan nem lehetett semmiféle antropogén oka.