Nikápoly: először emelte fel fenyegető kardját az oszmán félhold Magyarország ellen

Nikápoly volt a 14. század egyik legnagyobb lovagi ütközete

Fotó: Pinterest

Az 1396. szeptember 28-án a Duna-menti város, Nikápoly határában lezajlott összecsapás, amelyben Luxemburgi Zsigmond magyar király egyesített keresztény lovagi hada, valamint I. Bajazid oszmán szultán serege ütközött meg egymással, a késő középkori történelem egyik legnagyobb csatájának számít. Nikápoly, a véres összecsapás, amelyben Luxemburgi Zsigmond kis híján maga is odaveszett és amelyben a szultán is megsebesült, először adott kemény bizonyosságot arról, hogy a feltörekvő Oszmán Birodalom olyan katonai erővel rendelkezik, ami rendkívül komoly fenyegetést jelent egész Európa számára. A csatavesztésből okulva Zsigmond látott hozzá első magyar uralkodóként annak a déli végvári rendszernek a kiépítéséhez, ami még több mint egy évszázadig képes volt távol tartani az országtól az iszlám hódítást.

A 13. század elején új közép-ázsiai hódítók, a törökök törtek be a hanyatló Bizánci Birodalom területére. A török törzsek, amelyek felvették az iszlám hitet és ezzel egyidejűleg erőteljes arab kulturális hatás is érte őket, megszállták a kis-ázsiai Anatóliát, ahonnan tovább fenyegették Bizáncot. A török törzseket 1299-ben a dinasztialapító I. Oszmán szultán egyesítette, létrehozva a róla elnevezett Oszmán Birodalom magját. Az őt követő Orhán bej, illetve I. Murád szultán tovább folytatva nagynevű elődjük hódító politikáját, egyre több területet ragadva el a gyengélkedő bizánci császárságtól. A törökök először 1345-ben léptek Európa földjére, ahol néhány évvel később tartósan is megvetették lábukat, tovább folytatva – most már a Balkánon – északnak tartó előrenyomulásukat.

Luxemburgi Zsigmond vezette a Nikápoly mellett lezajlott csatában a keresztes hadat
Fotó: Wikimedia Commons

 

Új hódító hatalom jelent meg a Magyar Királyság határán

 

Az egyre jobban terjeszkedő Oszmán Birodalom a 14. század derekán került először nyílt összeütközésbe a Magyar Királysággal. Magyarország az Anjou-dinasztia idején Európa egyik legerősebb nagyhatalmának számított. I. (Nagy) Lajos magyar uralkodó, a „lovagkirály” 1366-ban súlyos vereséget mért a Boszniára törő szultáni hadakra, de ez csak ideiglenesen vette el a törökök kedvét attól, hogy Magyarország határterületeit fenyegessék. Az ekkor még Drinápolyban (ma Edirne, Törökország) rezideáló szultáni udvar az 1370-es években kihasználva az egymással hadakozó balkáni királyságok és fejedelemségek közötti széthúzást, elfoglalta Macedóniát, meghódolásra kényszerítette Bulgáriát, majd a török történelem egyik legnagyobb hódítójaként számon tartott I. Murád az 1389. június 15-én lezajlott rigómezői csatában véres, megsemmisítő vereséget mért Lázár szerb fejedelem, és I. Tvrtko boszniai király egyesített seregére. 

Az 1389-es rigómezei csata
Fotó: Wikimedia Commons/Adam Stefanović 

A rigómezei vereség után a Balkán legnagyobb részt török fennhatóság alá került, a török portyázók pedig egyre gyakrabban betörtek a Magyar Királyság területére is. Az 1387 márciusában trónra lépett Luxemburgi Zsigmond magyar király rendkívül komolyan vette a török fenyegetést, amellyel szemben Nagy Lajoshoz hasonlóan, offenzív fellépést határozott el.

Luxemburgi Zsigmond magyar királyt nevezi ki a pápa a kereszteshadjárat élére

Zsigmond már a rigómezei csatavesztés évében, 1389-ben, majd ezután 1392-ig minden évben preventív hadjáratokat vezetett a Balkánra a törökök meggyengítése végett. Azonban már ezek a hadjáratok is bebizonyították, hogy az oszmán hatalom sokkal keményebb ellenfél a vártnál. Zsigmond a törökökkel szembeni legnagyobb sikerét 1395-ben érte el, amikor meghódította a török-vazallus Havasalföldet, majd a magyar sereg tovább nyomulva visszafoglalta Kis-Nikápolyt is az oszmánoktól. E sikereken felbuzdulva Zsigmond elhatározta, hogy a pápa segítségével keresztes hadjáratot szervez a Balkán felszabadítására, és a törökök Európából való kiűzésére. A magyarok királya belátta, hogy ehhez országának kevés az ereje, ezért a törökellenes szövetség létrehozása céljából követeket küldött Velencéhez, VI. (Őrült) Károly francia királyhoz, és IX. Bonifác pápához.

Luxemburgi Zsigmond nemzetközi haderőt szervezett a törökök Balkánról való kiszorítására
Fotó: Wikimedia Commons

A kiváló diplomáciai érzékkel megáldott Luxemburgi Zsigmond törekvéseit siker kísérte, mert mind a francia király, mind pedig Merész Fülöp burgundiai herceg tekintélyes létszámú hadsereget küldött a törökellenes hadjárathoz. Velence és Genova azonban a pápa felhívása ellenére sem állított ki egy akkora flottát, ami elég erős lett volna ahhoz, hogy megakadályozza a szultán seregeinek átkelését a Dardanellákon. A Német-római Birodalomból szintén több seregtest érkezett Luxemburgi Zsigmond gyülekező hadaihoz, köztük a kor legharcedzettebb szerzetes-lovagrendjeinek, a Német Lovagrendnek, valamint a johannitáknak, a Jeruzsálemi Szent János Ispotályos Rendnek a kardforgatásban igen járatos harcosai. A király vezette mintegy 12 ezer fős magyar seregtesthez 1396 augusztusában Orsovánál csatlakozott a Philippe d’Artois gróf parancsnoksága alatt álló francia-burgundi sereg. IX. Bonifác pápa Luxemburgi Zsigmondot bízta meg a törökellenes kereszteshadjárat vezetésével. Zsigmond, aki kitűnő diplomata és kiváló stratéga volt, kevésbé rendelkezett a soknemzetiségű sereg irányításához szükséges eréllyel. 

Nikápoly alatt gyűlt össze a 14. század egyik legnagyobb lovagserege
Fotó: Pinterest

Ez a hiányossága különösen a franciákkal szemben tűnt ki, akik nemcsak hogy túlontúl önfejűek voltak, hanem még le is nézték a magyarokat, illetve a magyar király szövetségeseiként hadba szállt havasalföldieket. A mintegy 30-40 ezer fős keresztes had szeptember 12-én zárta körbe Nikápolyt, amit Thográn bég védelmezett török helyőrségével. Nikápoly ostromának hírére I. Bajazid szultán azonnal félbehagyta Konstatinápoly ostromát – amit csak bő fél évszázaddal később, II. Mehmed szultánnak sikerült bevennie –, és seregével erőltetett menetben Nikápoly felmentésére indult. 

A szultán tisztában volt vele, hogyha Nikápoly elesik, azzal a keresztény hadak jelentős stratégiai előnyhöz juthatnak a további balkáni területek felszabadításához. 

A Nikápoly ostromát irányító és a törököket is mélyen lenéző francia Boucicault marsall úgy vélte, hogy az erődítmény bevételéhez a „gyáva ellenség” miatt nincs is szükség ostromgépekre, ezért könnyelműen egyből a falakhoz támasztott létrákon küldte fel lovagjait a várfokra, akiket a szívósan és ügyesen védekező törökök halomra kaszaboltak.

A bekerítést túlélt francia lovagok végül letették a fegyvert
Fotó: The Templars

 Az erőd sikertelen ostroma és az egymás után visszavert rohamok nem számított éppen jó előjelnek. Boucicault marsall ekkor taktikát váltott, és a védők kiéheztetése mellett döntött. 

Az elbizakodott francia hadvezérek azt gondolták, hogy a szultán nem is mer majd összecsapni velük. 

Ennél nagyobbat azonban nem is tévedhettek volna. I. Bajazid mintegy 50 ezres seregének felét tették ki a szigorú fegyelem alatt tartott és fanatizált janicsárok, valamint az ugyancsak professzionális harcosoknak számító lovas szpáhik. Serege másik része irreguláris és kisebb harcértékű alakulatokból, a könnyűlovas akindzsikből, illetve a gyalogos aszabokból állt.

A beképzelt francia lovagok megvetették a magyarokat és a szövetségeseiket is

Az ütközet előtti nap estéjén megtartott haditanácson Luxemburgi Zsigmond egy igen alaposan átgondolt és kiváló haditervet terjesztett elő. A magyar királynak az volt az elgondolása, hogy első lépésként a havasalföldi könnyűlovasságot küldi előre a török vonalak felderítésére, illetve az oszmán had erejének kipuhatolására. (A mai hadtudományi szakzsargonban ezt nevezik erőszakos felderítésnek.) A küzdelmet a második vonalba összevont és létszámában legerősebb magyar – német-római birodalmi seregnek kellett volna eldöntenie a fővezér-király elképzelése szerint. 

A Nikápoly mellett lezajlott csatát ábrázoló grafika
Fotó: Wikimedia Commons

Luxemburgi Zsigmond a francia-burgundi hadtestet tartalékként a harmadik vonalba akarta elhelyezni, amelynek az összecsapás elkezdődése után – a seregtest előrevonásával – a támadóék szerepét szánta. D’Artois gróf és francia tisztjei amikor ezt meghallották, felálltak, és sértődötten otthagyták a tanácskozást. A franciák megvetették a magyarokat és szövetségeseiket is, akiknek mélyen lebecsülték a harci képességeit. De ugyanilyen dölyfösen tekintettek a törökökre, akiket szintén nem vettek emberszámba. Az ellenfél alábecsülése pedig súlyos hiba, amint azt a hadtörténelem már számtalanszor bebizonyította. A francia hadvezérek saját képességeiket jelentősen túlbecsülve hetvenkedve azt nyilatkozták, „hogy ha az ég leszakadna, azt is megtartanák a lándzsáik hegyén”.

Luxemburgi Zsigmond levonta Nikápoly tanulságait

A csata napján, 1396. szeptember 28-án a törökök szokásukhoz híven az akindzsiket küldték előre csaléteknek, hogy magukra vonják a főerőt, amit a szultáni sereg elrejtőzött részei két irányból akartak megtámadni és bekeríteni. Tervüket elősegítette, hogy D’Artois gróf és francia seregteste 

Luxemburgi Zsigmond haditervét semmibe véve önálló akcióba kezdett, és meg sem várva a királyi fősereg hadrendbe fejlődését, a saját szakállára indított támadást. 

Az előretörő francia lovagokat azonban megállásra kényszerítették a janicsárok felállította cölöpakadályok, amelyek mögül a törökök gyilkos nyílzáporral árasztották el őket. Azok a vértes harcosok, akik túlélték a nyílzáport, kénytelenek voltak a lovaikról leszállva gyalogosan harcba bocsátkozni. Noha átvágták magukat a janicsárok gyűrűjén, ám de ekkor keserves meglepetésükre szembe találkoztak a szultán addig még harcba nem bocsátkozott pihent főerejével. 

I. Bajazid oszmán szultán, Nikápoly győztese
Fotó: Wikimedia Commons

A lovas szpáhik és akindzsik gyorsan körbekerítették a keresztény főseregtől fegyelmezetlenül elszakadt franciákat, az ekkorra már elfáradt és leharcolt lovagok ezért rövid küzdelem után megadták magukat. A fősereghez visszaérkező menekülők, valamint az a hír, hogy megsemmisült a francia lovagsereg, pánikot okozott a királyi hadrend katonái, főleg a szárnyakon felállt erdélyi, illetve havasalföldi könnyűlovasok között, akik a hadrendből kiválva menekülni kezdtek, védtelenül hagyva a királyi nehézlovasság és vértes gyalogság szárnyait. Ennek ellenére Luxemburgi Zsigmond az egybetartott páncélos nehézlovasságával és a vérteseivel felvette a harcot. A magyar királyi főerő elszántan küzdött, így a csata váltakozó kimenetellel, hullámozva zajlott mindaddig, amíg a török szolgálatban álló szerb nehézlovasság rohama szét nem szórta a derékhadat.

 Páncélos nehézlovasság
Fotó: Wikimedia Commons

A teljes vereséget látva a közvetlen életveszélybe került uralkodót testőrsége kemény küzdelemben kimentette a törökök gyűrűjéből, és a Dunához lejutva sikerült egy keresztény hajóra feljuttatniuk az uralkodót. A királyt menekítő hajóra a partról gyújtónyilak százait lőtték ki a törökök, de nem sikerül azt megsemmisíteniük. Zsigmond csak nagy kerülővel, Bizáncon át tudott visszatérni Budára, illetve királyi rezidenciájára, Visegrádra. 

Luxemburgi Zsigmond a nikápoly csataveszés tanulságaiból okulva végleg belátta, hogy a Magyar Királyság a saját erjéből csak védekező harcokra lesz képes a terjeszkedő Oszmán Birodalommal szemben. 

Ezért az 1397-ben összehívott országgyűlésen az elavult Anjou-korabeli banderiális hadrend felszámolásával új, korszerűbb mozgósítási rendszert vezetett be, valamint elrendelte a déli végvári védelmi rendszer kiépítését, amelynek kulcsává Nándorfehérvárt tette meg.

Luxemburgi Zsigmondot kimentik a nikápolyi csatából
Fotó: Wikimedia Commons

Zsigmond a királyi haderő újraszervezését és a déli védelmi vonalak megerősítését egyik legkiválóbb és a török elleni harcokban magát sokszorosan kitüntetett kiváló hadvezérére, Ozorai Pipóra bízta, akinek környezetében hamarosan feltűnt egy még tehetségesebb ifjú kardforgató, Hunyadi János. A hadi reformok, valamint déli határvédelem megszilárdításának köszönhetően az iszlám terjeszkedést további egy és negyed évszázadra sikerült megállítani – ezt az eredményt hozta Nikápoly.