Szalvétapaktum: egy papírfecnin egyezett meg Churchill és Sztálin Közép- és Kelet-Európa bolsevizálásáról

Churchill és Sztálin a brit miniszterelnök 1944. október 9-i moszkvai látogatásán, a szalvétapaktum megkötése előtt

Fotó: Wikimedia Commons

1944. október 9-én a késő esti órákban Joszif Sztálin díszvacsorát adott a Kremlben a Moszkvában tárgyló Winston Churchill, a brit háborús kabinet miniszterelnöke és kísérete tiszteletére. A vacsora oldott hangulatát kihasználva – amiben komoly szerepe játszott a Vörös Hadsereg másfél éve tartó győzelemsorozata és megállíthatatlannak látszó előretörése Közép-Európában – Churchill azzal a váratlan javaslattal fordult a szovjet diktátorhoz, hogy előzetesen állapodjanak meg a kelet-közép-európai térség és a Balkán feletti szovjet, illetve szövetséges befolyás arányaiban, így született meg a szalvétapaktum. Miközben Pavlov, Sztálin hivatalos tolmácsa lefordította Churchill szavait az elgondolkodva hallgató diktátornak, a brit miniszterelnök a teríték papírszalvétájára sietve fel is írta a százalékos befolyás általa elgondolt arányait, majd a szalvétát átadta a mellette ülő Sztálinnak. Sztálin szótlanul végigolvasta a szalvétára felvázoltakat, majd egyetértése jeléül, a nála lévő sötétkék ceruzával egyenként kipipálta azokat. A szalvétapaktum miatt a háború után az a vád érte Churchillt, hogy cinikusan odadobta Kelet-Közép-Európát a szovjet diktátornak, ezért komoly felelősség terheli a térség bolsevizálásáért is. Ez a vád azonban nemcsak hogy igaztalan, hanem a történelmi tényeknek sem felel meg.

„Kár volt a szovjeteknek megismerni Európát, és kár volt Európának megismerni a szovjeteket.”

(Winston Churchill)

Winston Churchill brit miniszterelnöknek utóbb sokat kellett magyarázkodnia a szalvétapaktum miatt
Fotó: Wikimedia Commons

1944 októberében már nem az volt a kérdés, hogy a náci Németország elveszti-e a háborút, hanem csak az, hogy Hitler meddig képes még kitartani a keletről és nyugatról egyszerre rázúduló szörnyű csapások súlya alatt. 1944-re a keleti és nyugati hadszíntéren, valamint a Csendes-óceán térségében az angolszász szövetségesek és a Szovjetunió tartós hadászati fölénybe került a hitleri harmadik Birodalommal és a Japán Császársággal szemben. Németország és a vele szövetséges tengelyhatalmak ekkorra már elkerülhetetlen veresége egyre jobban előtérbe állította a háború utáni rendezés, pontosabban az új nagyhatalmi érdekszférák határainak és a szövetséges hatalmak közti erőegyensúly kérdését. A szövetséges nagyhatalmak vezetői első csúcstalálkozójukon, az 1943. november 28. és december 1. között Teheránban megtartott konferencián nem csak az aktuális katonai kérdésekről egyeztettek, hanem lényegében már ekkor megállapodtak a háború utáni rendezés alapvető kérdéseiben is.

A "három nagy", Sztálin, Roosevelt és Churchill a teheráni konferencián. A konferenciánakSztálin lett az egyértelmű győztese
Fotó: Wikimedia Commons

Pontosabban, az amerikai demokrata elnök, Franklin D. Roosevelt és a szovjet diktátor, Joszif Sztálin közös nevezőre jutva érvényesítették akaratukat az elképzeléseivel kisebbségben maradt Winston Churchill brit miniszterelnökkel szemben. Ekkor dőlt el végleg, hogy az angolszász szövetségesek Sztálin által sürgetett nagy nyugati offenzívájára Franciaországban, nem pedig a Balkánon fog sor kerülni, ahogyan azt Churchill szorgalmazta, aki már ekkor felismerte, hogy a Vörös Hadsereg Kelet-Közép-Európába várható betörése alapjaiban fogja megváltoztatni a hagyományos európai status quót. Tizenegy hónappal Teherán után pedig még sokkal egyértelműbbé vált a brit miniszterelnök jövőbe látó aggodalma.

Feltartóztathatatlanul tör Nyugatra a Vörös Hadsereg

A Vörös Hadsereg 1944. június 22-én elindított hatalmas erejű offenzívája, a Bagratyion hadművelet augusztus derekára kisöpörte a Wehrmacht leharcolt erőit Belorussziából, majd Ukrajna területéről is. 1944. augusztus 23-án I. Mihály román király egy jól megszervezett palotaforradalommal elmozdította a náci Németország mellett a végsőkig kitartani akaró diktátort, Ion Antonescut, a román hadsereg pedig a király parancsát fegyelmezetten követve egységesen átállt a szovjetek oldalára, és szembefordult a németekkel. A román kiugrás katasztrofális helyzetbe hozta Hans Friessner vezérezredes Dél-Ukrajna hadseregcsoportját, amely képtelen volt megakadályozni a Vörös Hadsereg betörését a Balkánra.

Az 1944  nyári hatalmas szovjet offenzíva, a Bagratyion hadművelet kisöpörte a németeket a Szovjetunió területéről
Fotó: Wikimedia Commons/Ria/Novosti

 Szeptember 8-án Bulgária fordított hátat addigi német szövetségesének. 

A bolgár fordulat egyben annak is a baljóslatú előjele volt, hogy mi vár azokra a országokra, amelyeket Sztálin Vörös Hadserege „szabadít fel”. 

Bulgária volt ugyanis az egyetlen olyan tengelyszövetséges állam, ami nem csak hogy nem volt hajlandó az erőteljes német nyomás ellenére sem hadat üzenni a Szovjetuniónak, hanem szintén egyetlenként végig fenntartotta a diplomáciai kapcsolatait a Kremllel, vagyis de facto semleges maradt. Sztálin a bolgár cári kormánynak ezt az oroszbarát kvázi semlegességét azzal „hálálta meg”, hogy amikor a Vörös Hadsereg elérte az ország határait, hadat üzent Bulgáriának, a cári kormány tagjait pedig letartóztatta, és neki kezes kommunista bábkormányt ültetett az ország nyakára. Hasonló folyamat játszódott le Lengyelországban is. A Vörös Hadsereg 1944. augusztusának első napjaiban elérte a Visztulát és Varsó alá ért.

Sztálin "szovjetellenes bűncselkménynek" nevezet a varsói felkelést
Fotó: Ria/Novosti

 A törvényes lengyel londoni emigráns kormány irányítása alatt álló földalatti Honi Hadsereg Tadeusz Bór-Komorowski tábornok irányításával ezért augusztus elsején kirobbantotta a varsó felkelést, amit a szovjet diktátor azonnal „szovjetellenes bűncselekménynek” nyilvánított. Sztálint mélyen felháborította, hogy a londoni emigráns kormány saját erőből szerette volna felszabadítani a német megszállás alól Varsót, mert ezzel veszélyeztetve látta Lengyelország bolsevizálására szőtt terveit. 

A varsói felkelés hírére dührohamot kapott a szovjet diktátor
Fotó: Wikimedia Commons

Ezért nemcsak hogy megállította a Vörös Hadsereget a lengyel főváros kapujában, hanem azt is megtiltotta, hogy a Varsóban élet-halál harcukat vívó felkelőknek utánpótlást szállító angolszász szövetséges gépek a szovjetek megszállta területen szálljanak le. Lengyelország, Hitler egyik első áldozata, amely az 1939-es vereség után kimenekített és újjá szervezett több százezres seregével végig a szövetségesek oldalán vérezve harcolt, a győztesek nagyhatalmi paktumainak eredményeként azt kapta „jutalmul”, amit Magyarország büntetésül: szovjetek megszállta bolsevizált gyarmat lett. 

A Vörös Hadsereg lábhoz tett fegyverrel nézte végig, ahogy a nácik leverték a varsói felkelést
Fotó: Bundesarchiv/O.Ang.

A Vörös Hadsereg a Balkánon tovább nyomulva a jugoszláv kommunista partizánvezér, Joszip Broz Tito Jugoszláv Népi Felszabadító Hadseregével - ami valójában irreguláris partizáncsapatok konglomerátumának számított – együttműködve Jugoszlávia legnagyobb részéről is kiszorította a németeket. A Vörös Hadsereg miután megszállta Dél-Erdélyt, szeptember 23-án Makó és Battonya térségében átlépte Magyarország trianoni határát is.

Roosevelt abban bízott, hogy előbb-utóbb Sztálin is "demokratává" válik

Miközben a keleti fronton a Vörös Hadsereg a vert német seregtesteket visszaszorítva egyre mélyebbre nyomult be Kelet-Közép-Európába, a június 6-án Normandiában partra szállt angolszász szövetségesek 1944 októberében még mindig Hollandia és Belgium területén csatároztak a Németország nyugati határán húzódó Siegfrid-vonalat makacsul tartó németekkel. Az a brit terv, hogy egyetlen erőteljes csapással elfoglalják a Ruhr vidéket, vagyis az 1944. szeptember 17-én elindított Market Garden hadművelet, a világtörténelem legnagyobb légideszant vállalkozása szintén súlyos kudarcba fulladt. Ebben a helyzetben a brit miniszterelnök, Winston Churchill, aki amerikai kollégájától eltérően igen jól ismerte a szovjet diktátor gondolkodásmódját, egyre nagyobb aggodalommal figyelte Sztálin gyors kelet-közép-európai előretörését. 

Churchill kiválóan kiismerte Sztálin goldolkodásmódját
Fotó: Wikimedia Commons

Noha szinte nem is lehetne két ellentétesebb karaktert elképzelni, mint amilyen Churchill, illetve Sztálin volt, mégis akadt bennük egy közös vonás: a brit miniszterelnök és a szovjet diktátor a legtöbb hatalmi kérdésben ugyanis a kőkemény reálpolitika talaján állt, amit kevésbé lehet elmondani az amerikai elnökről, aki bizonyos fontos nagyhatalmi-politikai kérdésekben gyakran nem a nyers érdekek, hanem bizonyos elvont értékek alapján alakította ki a saját álláspontját. A Szovjetunió első embere számára, aki külpolitikájában a cári nagyorosz imperialista hagyományokat folytatta, teljesen természetesnek számított, hogy a háború után addig fog kiterjedni a Kreml befolyása, ameddig a Vörös Hadsereg eljutott, mint ahogy az is, hogy az érdekszférájába került országokra a saját kommunista társadalmi rendszerét fogja rákényszeríteni. 

Sztálin alaposan kihasználta az angolszász szövetségesek közötti ellentéteket
Fotó: Ria/Novosti

1944 kora őszén pedig nagyon úgy látszott, hogy a nyugati nagyhatalmak által reméltnél sokkal messzebbre fog kiterjedni a szovjet befolyási övezet. Sztálin azt is felismerte, hogy a kifelé mutatott látszat ellenére komoly ellentétek feszülnek Churchill és Roosevelt között, amit igyekezett is maximálisan kihasználni saját érdekei érvényesítésében. 

Sztálin és Churchill kizárólag reálpolitikai megfontolások alapján közelítették meg a háború utáni rendezés kérdését, a Szovjetunió és a Brit Birodalom érdekeiből kiindulva. 

Velük szemben Rooseveltet kevésbé érdekelte Kelet-Közép-Európa sorsa, illetve az ezt a térséget érintő befolyási határok kérdése. Az amerikai elnöknek mások voltak a fő prioritásai, Hitler legyőzése és a náci rendszer felszámolása mellett. Roosevelt számára sokkal fontosabb volt ugyanis Sztálin megnyerése a Japán elleni háborúhoz, illetve a fő politikai életművének tekintett Egyesült Nemzetek Szervezetének felállításához, mintsem hogy konfliktusba kerüljön a szovjet diktátorral a közép-kelet-európai rendezés kérdésében. 

Roosevelt úgy gondolt, hogy képes befolyásolni Sztálint
Fotó: Library of Congress

Roosevelt egyébként úgy vélte – az amerikai politikusok többségéhez hasonlóan –, hogy a személyes jó kapcsolatoknak van a legfontosabb szerepük a világot eldöntő nagy kérdések megoldásában. Sztálin pedig még mesterien rá is játszott Rooseveltnek arra a naiv elképzelésére, hogy a Hitler-ellenes szövetség hatására a Szovjetunió -úgymond - demokratizálódni fog, a háború után pedig a szövetségesek, elsősorban az Egyesült Államok és a Szovjetunió válnak az új rend és a világbéke őreivé. A szovjet diktátor számára Japán és az ENSZ ügye másodlagos kérdésnek számítottak, de azt pontosan tudta, hogy ha rábólint az elnök ezzel kapcsolatos kéréseire, azzal végleg lekötelezettjévé teszi Rooseveltet és kisebbségbe szoríthatja az amerikai elnöknél sokkal veszélyesebbnek tartott ellenfelét, Churchillt. Éppen ezért megígérte Rooseveltnek, hogy a Szovjetunió Hitler legyőzése után beszáll a Japán elleni háborúba, illetve hogy Moszkva is részt fog venni az ENSZ munkájában.

Churchill tisztán látta, hogyan keveri a szovjet diktátor a lapokat

1944 őszén Churchill számára egyértelművé vált, hogy a németek legyőzése áthúzódik a következő évre, mivel nyugaton megmerevedtek a frontok. 

Mindez azzal fenyegetett, hogy a diadalmasan előretörő Vörös Hadsereg túl messzire jut el Európában, 

a brit miniszterelnök pedig még ezt megelőzően szeretett volna tiszta helyzetet teremteni a jövőbeli nyugati és szovjet befolyási határok kérdésében. Mindez arra sarkallta Churchillt, hogy az amerikai elnökkel való hosszadalmasabb egyeztetést kikerülve önállóan kezdeményezzen közvetlen tárgyalást Sztálinnal. Roosevelt és Cordell Hull, az amerikai külügy, a State Department irányítója egyaránt gyanakvással szemlélték a brit miniszterelnök rendezési terveit, mivel ezeket a Brit Birodalom, valamint Anglia európai befolyásának fenntartására irányuló törekvésekként értékelték. Roosevelt pedig többször is hangot adott annak, hogy az Egyesült Államok nem érdekelt a „népeket elnyomó” Brit Birodalom fenntartásában. 

Churchil,l Roosevelt és Sztálin a jaltai konferencián
Fotó: Wikimedia Commons

Roosevelt azonban mind Sztálin megítélésben, mind pedig Churchill törekvéseit tekintve tévedett, ezzel -noha szándékán kívül-, de mégis jelentős szerepet játszott a szovjet befolyás európai kiterjesztésében azzal, hogy nem állt ki Churchill rendezési javaslati mellett sem Teheránban, sem pedig később. Churchill tisztán látta, hogy Sztálin hogyan keveri a lapokat Közép-, és Dél-Európában. Ahogy külügyminiszterének, Anthony Eden-nek írta: "Nem mondhatnám, hogy Olaszországban nagy dolgokról volna szó, általánosságban szólva azonban az a kérdés, hogy belenyugszunk-e a Balkán és talán Olaszország kommunizálódásába (...) Nem vitás, hogy közeledik az erőpróba az oroszokkal olaszországi, jugoszláviai és görögországi kommunista cselszövéseik miatt. Úgy látom, napról napra nehezebb szót érteni velük." Churchill pontosan felismerte, hogy Sztálin nemcsak a Vörös Hadsereget, hanem a szovjet győzelmek nyomán egyre népszerűbbé váló nyugat-európai kommunista mozgalmakat is fel akarja használni Moszkva befolyásának kierjesztéséhez. 

Sztálin fogadja Churchillt, a  brit miniszterelnök 1944 október 9-i Moszkvába érkezése alkalmából
Fotó: Wikimedia Commons

Éppen ezért még azt megelőzően akart tiszta vizet önteni a pohárba, mielőtt a Vörös Hadsereg teljesen elfoglalná a Balkánt, és megszállná Közép-Kelet-Európát. Ezért 1944. szeptember 27-én táviratot küldött Sztálinnak, amelyben személyes találkozót javasolt a háború menetét érintő kérdések megtárgyalása céljából. Rooseveltnek a közép-európai rendezéssel kapcsolatos érdektelenségét az is jól illusztrálja, hogy a brit miniszterelnök invitálását a őszi elnökválasztásokra hivatkozva udvariasan visszautasította, sőt, még azt sem tartotta szükségesnek, hogy külügyminiszterét, Cordell Hull-t Moszkvába küldje. 

Így született meg a híres-hírhedt szalvétapaktum

 

Sztálin szeptember 30-i táviratában formálisan is meghívta Churchillt, aki külügyminisztere, Anthony Eden társaságában október 9-én érkezett meg Moszkvába. Az első találkozót még aznap este tízkor megtartották a Kremlben, amelyen Washingtont a moszkvai amerikai követ, Avrill Harriman képviselte. A brit miniszterelnök rögtön a lényegre tért, ahogyan azt a háborús memoárjában is írta: „A pillanat alkalmas volt rá, hogy dologhoz lássunk, ezért azt mondtam: Jussunk dűlőre a balkáni ügyekben. Az Önök seregei Romániában és Bulgáriában vannak. nekünk érdekeltségeink, képviseleteink és ügynökeink vannak ott. Ne keresztezzük jelentéktelen ügyekkel egymás útját. Ami Nagy Britanniát és Oroszországot illeti, mit szólna hozzá, ha Önöknek kilencven százalékos túlsúlyuk volna Romániában, nekünk ugyancsak kilencven százalékunk Görögországban, Jugoszlávián pedig fele-fele arányban osztoznánk?" Amíg Pavlov, Sztálin tolmácsa lefordította amit mondott, Churchill egy papírszalvétára sietve felírta az általa elgondolt arányokat. 

Sztálin és Moltov
Fotó: Wikimedia Commons

Romániában 90 százalékos szovjet és tíz százalékos angol, Görögországban pedig 90 százalék brit befolyást javasolt tíz százalék szovjet mellett. Bulgáriában 75 százalék szovjet, illetve 25 százalék angol befolyást indítványozott, míg Jugoszláviában és Magyarországon 50-50 százalék lett volna ez a befolyási arány.

 Sztálin szó nélkül végigolvasta az elé tolt papírlapot, majd egyetértése jeléül a nála lévő vastag kék irónnal országonként kipipálta azt. 

A teleírt szalvéta ott maradt kettejük között az asztalon. Amikor a megbeszéléssel egybekötött díszvacsora véget ért, Churchill meg is kérdezte Sztálintól, nem gondolja-e túl cinikusnak, hogy így egyeznek meg milliók sorsáról, és ezért nem volna-e jobb elégetni a papírt? »Nem, tartsa csak meg« válaszolta a szovjet diktátor. A brit miniszterelnök később azzal magyarázta a szalvétaegyezményt, hogy ezzel akarta kipuhatolni Sztálin szándékait. A szalvétapaktum azonban nem volt túl hosszú életű, mert október 11-én, amikor Eden a szovjet külügyi népbiztossal, Vjacseszlav Molotovval tárgyalt, Molotov Bulgária esetében 90, Magyarországot érintően pedig 80 százalékra módosította a szovjet befolyási arányt.

Anthony Eden (középen balra) és Winston Churchill
Fotó: Wikimedia Commons

(Történelmi érdekesség, hogy Molotov a szovjet kormány képviseletében ugyanezen a napon írta alá a Moszkvában tárgyaló és Faragho Gábor altábornagy vezette budapesti küldöttséggel a szovjet-magyar ideiglenes fegyverszüneti megállapodást. ) Churchill később sok szemrehányást kapott a szalvétapaktum miatt. Egyesek egyenesen azzal vádolták meg, hogy ő »adta el« Közép-Európát a szovjet diktátornak, ám ez történelmileg igaztalan vád.1944. októberében ugyanis már egyedül a szovjet Vörös Hadsereg arcvonala határozta meg a feltételeket, így Churchill egyedül már csak a kármentést kísérelhette meg, ami a kommunista lázadóktól fenyegetett Görögország esetében sikerrel is járt, megtartva az országot a nyugati érdekszférában. 

Churchill Hitler egykori bunkerének bejáratánál. A brit miniszterelnök csak a kármentést kísérelhette meg
Fotó: Wikimedia Commons

Churchill sok mindent megpróbált, hogy megmentse Közép-Európát a szovjet bolsevizálás rémétől, de valamennyi ezzel kapcsolatos javaslatát így a balkáni partraszállást, sőt az egykori Osztrák-Magyar Monarchia valamiféle reinkarnációjaként elképzelt, Bajorországból, Ausztriából és Magyarországból álló államszövetség tervét az amerikai elnök és külügyi vezetés mereven elutasította, Sztálin meg természetszerűen nem lehetett partner ahhoz, hogy megakadályozzák közép-kelet-európai hódítását. Az igazság az, abban, hogy Közép-Kelet-Európa közel fél évszázadra szovjet gyarmati területté vált, a Vörös Hadsereg nyers katonai ereje mellett a roosevelti adminisztráció tette a legtöbbet szűklátókörű közömbösségével.