A forradalom leverése után is folytatták a harcot a mecseki láthatatlanok

gázálarcos férfi a budapesti Kossuth téren, a metró építkezési területén 1956-ban

Fotó: Fortepan / Nagy Gyula

A „mecseki láthatatlanok” története az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik legizgalmasabb és legtitokzatosabb fejezete. Míg a szovjet csapatok elfoglalták Budapestet és az ország nagyvárosait, egy maroknyi szabadságharcos Pécs közelében, a Mecsek erdeiben folytatta a forradalmat. Hetekig rejtőztek és küzdöttek, szembeszállva a túlerővel, miközben a szovjetek és a kádári hatóságok folyamatosan próbálták felszámolni őket.

November 4-én a szabadságharc sorsa megpecsételődött. 

Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van.” 

- hangzott el a híres mondat Nagy Imre miniszterelnöktől. A szovjet tankok azonban egyre közelebb értek a fővároshoz és az ország nagyobb központjaihoz, így Pécshez is.

forradalmi pár a budapesti József körúton
Fotó: forrás: Fortepan / ETH Zürich

Mielőtt a várost elfoglalták, a forradalomért tovább küzdők csoportjai a Mecsekbe menekültek, ahol szakaszokba és rajokba szerveződve két nap alatt egyes – valószínűleg túlzó – becslések szerint akár 4000 ember is összegyűlhetett. A Mecsek adottságainak és helyismeretüknek köszönhetően a többségében civil, képzetlen szabadságharcosok sikerrel vették fel a küzdelmet a szovjetekkel.

Az erdőben kisebb csoportokra osztva gyakorlatoztak és gerillahadviselést folytatva támadták az ellenséget, helynevekkel és becenevekkel különböztetve meg egymást.

Ilyen volt az „Ottó-szakasz” is, ami nevét vezetőjéről, Málics Ottóról kapta. Ők november 14-én a pécsváradi rendőrőrsnél történt összecsapásban is részt vettek. Málics itt fejlövést kapott, nem sokkal később pedig belehalt sérüléseibe.

A Mecsek harcban áll

A „láthatatlanok” vezetője, a „Gazda”, vagyis dr. Horváth Géza volt. Zágrábban végzett orvosi egyetemet, de a forradalom előtti években bérszámfejtőként dolgozott, a szovjetek bevonulása után pedig ő szervezte meg a mecseki szabadságharcosokat. Vezetőtársaival november közepéig sikeresen irányították az ellenállást, miközben orvosként is igyekezett ápolni és megmenti a sérült felkelőket. 

fegyveres felkelő Hegyeshalomnál, a határátkelő közelében
Fotó: Fortepan / Peter, Isaac

Nagy József alig húszéves volt a forradalom kitörésekor. Nemzetőr lett és a mecseki „láthatatlanokhoz” csatlakozott. Személyes beszámolójából kiderül, hogy rövid idő alatt komoly kiképzést kaptak azoktól a felkelőktől, akik rendelkeztek katonai múlttal, sőt esküt is tettek arra, hogy hűségesek maradnak a forradalom eszméihez. Ő is ott volt, amikor Vágotpusztát aknatalálat érte, és ami után a „láthatatlanok” elindultak Pécsváradra.

Nagy volt az egyik, aki a sebesült Málics Ottót támogatta és a „Gazda” utasítására kórházba segítette, ahol az életét már nem tudták megmenteni. 

A november 14-i események után a Gazda felmentette őket esküjük alól, Nagy József pedig hazament. 

November 17-én bementem a munkahelyemre. A kollégáim meglepődtek. Miért jövök én vissza?” – kérdezték. Azt hitték, meghaltam. Már a koszorúra is összegyűjtötték a pénzt"

– emlékezett vissza.

Márciusban újrakezdjük

November közepétől az ellenálló csoportok létszáma apadni kezdett. Sokan haltak meg a harcokban, mások Jugoszláviába menekültek. A szovjet katonák és a magyar rendőrség is egyre több „láthatatlant” tartóztatott le. Januárban már a tárgyalások is megkezdődtek, ezzel párhuzamosan a kommunista sajtó is felkapta történetüket és gyávának, bujkáló hazaárulónak bélyegezték őket. Rablóknak és közönséges gyilkosoknak állították be az ellenállókat, akikről többször azt írták, hogy hidegvérrel számoltak le a környék rendszerhű hivatalnokaival. A „láthatatlan-perek” végén súlyos ítéletek születtek, de az ellenálló lelkületet nem tudták megtörni. Új szervezkedés indult meg februárban.

„Márciusban újrakezdjük!” – szólt a felhívás, amire a hatóságok is reagáltak: „Ha újrakezditek, újra kaptok!” 

Március 14-én letartóztatták a szervezőket. Petrus Józsefet, mint elsőrendű vádlottat, halálbüntetésre ítélte a bíróság. A mecseki „láthatatlanok”, akik két héten át sikeresen küzdöttek a sokszoros túlerőben lévő szovjet csapatok ellen, a következő évtizedekben eltűntek a közbeszédből. Történetük az elmúlt években került előtérbe, önfeláldozó ellenállásukról dokumentumfilm is született, ahol maguk a „láthatatlanok” számolnak be az eseményekről, bejárva az ellenállás helyszíneit, a Mecsek rejtett zugait.

További történelmi témájú cikkeket a Múlt-kor történelmi magazin weboldalán olvashatnak.