Nápoly felett az ég szinte mindig tiszta. A tenger felől érkező szelek nemcsak a kikötőben ringatózó vitorlások vásznait dagasztják, de a sikátorok macskaköves utcáit is hűsítik. Itt délvidéken több a "slampos" fiatal, öregeket pedig szinte kizárólag olcsó fekete kosztümben, vagy fehér atlétával viselt fekete öltönynadrágban látni, akik gyakran odakapnak a nyakukban függő apró feszülethez.
A nápolyi emberek különös érzékkel adják át magukat a pillanatoknak, attól függően, hogy ércesen káromkodni, szenvedélyesen csókolni, keservesen zokogni, vagy éppen tele szájjal röhögni van kedvük vagy okuk. S mindezt bámulatosan képesek kombinálni.
A Vezúv
A városhoz közel, mintegy húsz kilométerre a Tirrrén és az Appenini lemez találkozásánál kialakult törésvonal évezredekig formálta a tájat és ma is szeizmikus éberségben tartja nemcsak Pompeji környékét, hanem az egész nápolyi öbölt.
Igaz, a nápolyiak ébersége a legkevésbé sem példás, mert gyakran a Vezúvot körülölelő biztonsági zónán belül is belekezdenek magánházak építésébe, így az elővárosok utcái már fel-felkúsznak a vulkán lankáira.
Nápoly intenzíven terjeszkedik nemcsak területét, de lakosságának számát illetően is. Míg maga a város egymillió lelket számlál, addig az elővárosok- körülbelül tizennyolc település - majd háromszor ennyit.
Szakértők már évek óta próbálják felhívni a figyelmet a Vezúv egy esetleges pusztítására, a város katasztrofális utcaszerkezetének megváltoztatására, és biztonsági előírások betartására, ám az öntörvényű Nápolyiak nem adnak erre. Márpedig a Vezúv - szintén szakértői megállapítások szerint - minden, nagyjából kétezredik évben produkál egy, a bronzkorira emlékeztető kitörést. Ebben az esetben a lávafolyam és a hamuáradat tizenkét kilométeres körzeten belül mindent elpusztítana, a kitörést követő kőzápor pedig komoly károkat tenne a tetőszerkezetekben.
A Vezúv ma mindenesetre békésen őrködik a nápolyi öböl felett. Magassága 1132 méter, de egyes történészek szerint eredeti magassága elérhette a 2500 métert is.
Arcát legutóbb hatvankét éve 1944-ben fordította Nápoly felé, de a legismertebb az i.sz. 79-ben bekövetkezett végzetes kitörése volt, amelyben Pompei mellett Stabiae és a híres fürdőváros, Herculanaeum is odaveszett.
A kitörés
A kitörés napján tapasztaltakat, és a város pusztulását részletesen ismertető első és hiteles leírásokat Plinius leveleiből tudták meg az események után érdeklődő történészek, és a vulkanikus jelenségek iránt elkötelezett geográfusok. Plinius Tacitushoz írt levelében így fogalmaz arról az augusztus 24-ei végzetes napról:
"Egy óra körül lehetett, mikor az anyám furcsa formájú és nagyságú felhőre hívta fel a bácsikám figyelmét...Ő rögtön a saruját kérte, hogy hamarjában egy magaslatra igyekezzen és közelebbről is megfigyelhesse a különös jelenséget..."
" A felhő formája leginkább egy hatalmas fenyőhöz hasonlított..."
..." egyszer fehér, másszor koszos, foltos színben játszott, attól függően, hogy hamut vagy földdarabot kapott fel..."
A heves rengésekkel járó kitörés, fullasztó hamuval, toxikus gázokkal kisérve a harmadik napon hagyott alább, addigra csaknem teljesen elpusztítva a vulkán lábánál található városokat. Szintén Plinius leveléből tudjuk, hogy ez idő alatt a városban rekedt emberek azon tanakodtak, hogy a házaikban maradjanak-e,- dacolva a heves rengésekkel és az összeboruló házak veszélyével-, vagy az utcákra vonuljanak, ahol a rájuk zúduló tajtékkövek követelhetnek emberéleteket. Mivel a tajtékkövek könnyű lukacsos szerkezetűek voltak, az emberek az utóbbi mellett döntöttek és megoldásként párnát kötöttek a fejükre.
Plinius így folytatja: ..." Sötétség szakad ránk, nem olyan, mint a holdtalan vagy felhős éjszaka, hanem olyan, mint mikor zárt helyen eloltják a lámpát. Ekkor asszonyok jajveszékelése, gyermekek siránkozása, férfiak kiáltozása hangzott föl..."
..."Akadtak olyanok is, akik félelmükben a halálért sóvárogtak, mások az égi istenek felé nyújtogatták karjukat, sokan mások azt hangoztatták, hogy nincsenek már sehol sem istenek, és a világra bizonyára rászakadt az utolsó, örökké tartó éjszaka..."
A beszámoló szerint miközben széles lángnyelvek magas tűzoszlopok csaptak fel a Vezúv kráteréből, a tenger háborgott, visszahúzódott, a part kiszélesedett, elhullott halakat hagyva maga előtt a fövenyen. Míg Pompejit a hamu, addig közeli fürdővárost Heraclanaeumot az iszap temette be és pusztította el, mások szerint ugyanez tette örökéletűvé, maradandóvá.