"Mintha egy másik bolygón járnál" - jubilál a vonalzóval húzott főváros

Ötven évvel ezelőtt úgy metszették ki az új fővárost Brazília közepén, mintha nálunk valahol Kunszentmiklós közelében rajzolnának egy ikszet az új Budapestnek. A Brazíliát vezető politikai központ Juscelino Kubitschek elnök rendeletére négyéves rekordidő alatt nőtt ki a vörös földből, és a mai napig nem egyértelmű, hogy sikertörténet vagy szégyenletes bukás. Egy biztos, a kilátástalan háttérországot bevonta az ország vérkeringésébe, és itt a legmagasabb az életszínvonal. A Gagarin által földön kívülinek nevezett főváros egy brazíliai körút kihagyhatatlan állomása, a jubileumi évben pláne.

Vörös föld a porsivatagban, szavannaszerű növényzet, nappal kánikula, éjjel hideg - ilyen környezet közepébe metszették ki 50 évvel ezelőtt Brazília új fővárosát, Brazíliavárost. A vörös földből négy év alatt egy futurisztikus, ultramodern nagyváros nőtt ki, nagy terekkel, széles autóutakkal, rengeteg betonnal, repülőre emlékeztető alaprajzzal. Amikor Jurij Gagarin először meglátta a végeredményt, azt mondta, úgy érzi magát, mintha egy másik bolygón járna; amikor pedig Lech Walesa volt lengyel államfő látogatott a városba, így kiáltott fel: "De hiszen ez úgy néz ki, mint Varsó!"

Nem meglepő az asszociáció a lengyel fővárossal: Brazíliavárost Oscar Niemeyer, a mai napig meggyőződéses kommunista építész tervezte és a kivitelezés is az ő feladata volt. Az idén 103 éves építész mérnöki asztal mellett kitalált főműve megosztja a brazilokat, a város ugyanis nem egyértelmű sikertörténet. Ha csupán az építészetét nézzük, egyesek szerint betonszörny, mások szerint modern építészeti alkotások kiemelkedő gyűjteménye. Egy biztos, az UNESCO az utóbbi mellett tette le a garast: a várost 1987-ben felvette a világörökség listára.

Szociálisan igazságos várost akartak

Brazíliavárost az ország akkori elnöke, az 1956 és 1961 között hatalmon lévő Juscelino Kubitschek, közkedveltebb nevén JK találta ki. Az ötlet nem volt új: a főváros áthelyezését már a 19. század végén fontolgatták. Rio de Janeiro, a korábbi főváros tengerparti fekvésénél fogva ugyanis nagyon sebezhető volt, rendszeresen támadták meg franciák, hollandok. A Spiegel című német lap tudósítója szerint Rio arroganciáját is tompítani kellett: "Rio a tengerre irányította tekintetét, az ország belsejének pedig a hátat fordított - a vidékiek sokat panaszkodtak emiatt" - írta a tavaszi jubileumi ünnepségek idején megjelent cikkében. Szerinte a riói elit kulturálisan és politikailag sokkal inkább Párizshoz érezte magát közel, mint saját országának belsejéhez. A főváros áthelyezésével nemkülönben az elmaradott hátország fellendülését célozták.

A felelős várostervező építész Lúcio Costa volt, a középületek többségét Niemeyer tervezte, és ő volt a projekt felelőse is. Costa pályázata a "plano piloto" nevet kapta, amit leginkább alap -vagy főtervként lehet fordítani, de mivel a város tervrajza egy repülőre emlékeztet, gyakran fordítják pilótatervként is.

Costa egy keresztet rajzolt a térképre, nagyjából a csaknem Európa méretű ország közepén. A kereszt helyén négy év alatt felhúzott épületek valóban egy repülőgép formáját rajzolják ki. A repülő pilótafülkéjében helyezkednek el a kormány központi épületei, szárnyában és törzsében a többi hivatal és a lakóépületek. Az alaprajzban akkoriban a felszállásra készülő hatalmat, az ország jelképét látták. JK, Costa és Niemeyer valóban grandiózus városban gondolkodtak, és egy szociálisan igazságos várost vizionáltak maguk elé. Úgy tervezték, hogy a lakónegyedekben, az úgynevezett superquadras-ban a legkülönfélébb szociális rétegek élnek majd együtt, és kőhajításnyira lesznek az iskolák, óvodák, üzletek és templomok.

Niemeyer könnyed, súlytalannak tűnő betonépületeket emelt, mint amilyenek a kongresszusi épületcsoport csészéi vagy a Catedral Metropolitana, a katedrális. Az építész nagy élvezettel kísérletezett a vasbetonnal és annak megvalósulási lehetőségeivel.

Nem akartak költözni

Az 1960. április 21-re elkészült Brazíliavárosba a riói hivatalnokok, politikusok és diplomaták úgy indultak, mintha fogukat húznák: a hozzátartozók, akik már generációk óta az óceánparti fővárosban laktak, egyszerűen nemet mondtak a költözésre. A kormány válaszként kijelölte 1972. szeptember 7-ét - aki addig nem költözött át, az állásával játszott. Később a vezetés lojális volt a vonakodókkal: a politikusokat kiadós költségtérítéssel és ingyen-repülőjegyekkel kárpótolták azért, hogy el kellett hagyniuk Riót. Az első években természetes volt az is, hogy a város csak hétfőtől csütörtökig működik: pénteken a politikusok amilyen gyorsan csak lehetett, repültek haza körzetükbe, így hétvégeken csöndes unalom telepedett az új fővárosra. A katonaság - amely az 1964-es puccs után 1985-ig vezette az országot - viszont nagyon szerette Brazíliavárost: boldogok voltak, hogy az utcai demonstrációktól hangos Rio de Janeirótól és Sao Paolótól majd' ezer kilométerre, megússzák a zavargásokat.

A légifelvételeken még mindig kivehető a repülőgép-alakzat (További fotók a képre klikkelve!)

Hibák a tervben

A hivataloknak és minisztériumoknak szánt várost a mérnökök autós közlekedésre alakították ki, a számításokba nem kalkulálták bele a leendő lakók szociális igényeit. Például, hogy az emberek szeretnek sétálgatni az utcákon és szívesen jönnek össze a sarki kocsmákban. "Autó nélkül egyszerűen sehova sem jut el az ember, és a buszhálózat is főleg csak a főbb tengelyeket fedi le. Nincsenek sajátos hangulatú összefüggő negyedek, ezért lehetetlen például kocsmatúrázni. Ha bulizni megy az ember, akkor célirányosan indul egy bárba" - írta az [origo]-nak brazíliavárosi tapasztalatairól egy fiatal nő, aki 2009-ben fél évet élt a városban.

A tervezők nemcsak a városlakók igényeit kalkulálták félre, hanem egy esetleges népességnövekedéssel sem számoltak. A félmilliósra szabott város gyorsan túllépett határain, lakossága jelenleg meghaladja a 2,5 milliót. Az ország különösen szegény észak-keleti részéből toborzott munkásokról azt hitték, hogy az építkezések végével majd visszatérnek a nyomorba, miközben ők inkább a családjukat is maguk után hozták és a mai napig a közeli bolygóvárosokban élnek. A repülőgép-alaprajz hamar kicsinek bizonyult: a légi felvételeken ugyan még ma is látszik, de környéke teljesen beépült. A város szerkezete egyre inkább hasonlít a többi problémás brazil nagyvároshoz: egy kis gazdag belső területet vesz körül egy elszegényedett, szociálisan lecsúszott nagy külső kör.

Oscar Niemeyer építész szabadon kísérletezett a betonnal (Kattintson!)

A külvárosokban a szociális problémák is megjelentek, mint a drog, a bűnözés, de a helyzet Brazíliavárosban még mindig sokkal jobb, mint a riói, vagy Sao Paolo-i favelákban: "A többi brazil várossal ellentétben nincs igazán élet az utcákon, de a régi munkásnegyed kivétel ez alól. Itt laknak azok, akik a várost építették, akkor még barakkokban, ma már takaros kis faházakban. Itt van élet az utcán, és mindenki mindenkit ismer, ezekben a városrészekben kellemes kisvárosi hangulat jellemző" - számolt be helyi tapasztalatairól a fiatal nő.

A legmagasabb életszínvonal Brazíliában

Az életszínvonal a problémák ellenére is jóval magasabb, mint bárhol másutt az országban. Az állami alkalmazottak kimagaslóan jól keresnek, a közlekedés jobban működik, a dugók kisebbek, mint a többi nagyvárosban, és a kulturális kínálat is kimagasló - még ha közben a hatalmas ország többi része lesajnáló pillantásokat vet is a fővárosra, mondván, tele van hivatalnokokkal és unalmas.

Hogy Brazíliaváros projektként mennyire volt sikeres, megosztja a brazilokat: a leggyakoribb kritikák szerint elszigeteli a kormányt az emberektől, az ország vezetőit pedig a valódi világtól. És fordítva: a többi nagyvárostól több száz kilométerre működő kormányra nehéz nyomást gyakorolni. Niemeyer a jubileum okán szomorúan jegyezte meg, hogy elszomorítja az új fővárosban tapasztalható társadalmi megosztottság. A világörökségi cím miatt pedig sokan attól tartanak, hogy a város építészete nem fog tovább fejlődni és megmarad a hatvanas évek megkövesedett mementójaként.

Brazíliaváros ugyanakkor annyiban beváltotta ígéretét, hogy valóban a közép-nyugat kapuja lett, ahol vonzereje miatt hatalmas és elfeledett tartományok - Mato Grosso, Goias és Tocantins - kapcsolódtak be az ország vérkeringésébe. Időközben a politikusok munkahete is ötnaposra bővült, már csak a politikai elit néhány tagja lép le csütörtökön, a többiek gyakran a hétvégét is a városban töltik. A változás magával hozta a kulturális élet fellendülését: brazíliavárosi művészek, divattervezők, pop -és rockzenekarok pezsdítik fel a mindennapokat, sokan közülük országos népszerűségre is szert tettek.

Turizmus csak autóval

Az autókra szabott városszerkezet miatt turistaként a sétálgatós városnézés nem kerülhet szóba: a nevezetességek között legfeljebb buszozni vagy taxizni lehet. Több ikonikus Niemeyer-alkotás látható a városban, ilyen a Kongresszusi székház, ahol az alsó -és felsőház repülő csészealjra emlékeztet, mellettük pedig két torony magaslik (lásd fotó).

Nem messze innen található a Praça dos Tres Poderes, azaz a Három hatalom tere, amely Costa és Niemeyer közös munkája. Itt található a világ legnagyobb, folyamatosan használt zászlója is: 1960-ban húzták fel és azóta leng. A város jelképe talán mégis leginkább a Catedral Metropolitana templom az imádkozásra nyúló kezekre emlékeztető formáival. Mindezeket legegyszerűbben a 224 méter magas tévétoronyból lehet alaposan megszemlélni, amely a város legmagasabb épülete. Ha pedig elég az építészetből, irány a "Chapada dos veadeiros" nevű nemzeti park, és a város közelében lévő rengeteg vízesés. Ha nem az ezer kilométerre lévő óceánhoz, ide menekülnek hétvégenként a brazíliavárosiak is.