Tönkreteheti az Alpok lejtőit a hóágyúzás

Milliók kedvenc téli időtöltéséről kevés embernek jut eszébe a környezetszennyezés, vagy az élővilág pusztítása, pedig sajnos a sízésnek - főként mióta tömegek űzik - ilyen hatása is van. Most akkor káros a természetre a síturizmus, vagy nem? Megnéztük mindkét véleményt.  

A magyar sízők által is közkedvelt európai síterepek manapság általában a globális felmelegedés miatti környezetváltozás miatt kerülnek be a hírekbe. Az utóbbi években szinte mindig hallottunk csökkenő méretű gleccserekről, tartós hóhiány miatt bezárni kényszerülő sícentrumokról, a hóeséses napok számának folyamatos csökkenéséről. Arról ugyanakkor kevesebb szó esik, hogy maguk a síelők mennyiben idézik elő a lejtők, hegyoldalak és ezen vidékek élővilágának pusztulását. A probléma annyira valós, hogy több komoly tanulmány is készült a témában, amelyek ajánlásokat fogalmaznak meg a sípálya üzemeltetőknek és a sízőknek is, hogy miként csökkenthetik a negatív hatásokat.

Vannak, akik szerint a problémafelvetés is hibás, hiszen kevés ennyire környezetbarát tevékenység létezik, mint a sízés, mások szerint ugyanakkor a téli hónapokban a pályákat ellepő tömegek visszafordíthatatlan károkat okoznak az ökoszisztémának. Mi lehet az igazság? A brit Guardian felkért két elismert szakértőt, hogy ismertessék a véleményüket.

Valószínűleg az előbbi nézet képviselői lehetnek többségben, hiszen elég, ha csak elképzeljük, hogy kiszállunk a liftből, ott állunk a pálya tetején, körülöttünk csodás hófödte csúcsok, csönd és szikrázó nap. Ilyenkor mindenki a bőrén érzi a természet közelségét, szinte együvé válik vele. Aztán némileg kijózanodik, amikor látja a pályán lefelé hömpölygő sízők tömegét. Mintha csak egy forgalmas repülőtér folyamatosan üzemelő kifutópályája lenne, este 4-ig, liftzárásig nincs pihenés. A lejtő csak éjszaka lélegezhet fel, ekkor kijavítják felületi sérüléseit és másnap kezdődik az egész elölről.

A legfőbb károkozó természetesen a globális felmelegedés, amelynek hatására nemcsak a gleccserek visszahúzódása és olvadása jelent súlyos problémát, hanem az is, hogy emiatt a természetes hóhatár is egyre magasabbra kerül, a síelők több lift használatával juthatnak csak fel a pályák kiindulópontjaira, a liftek megépítése pedig erős beavatkozást jelent a természeti környezetbe.

A sízők közvetlenül nem okolhatók a pályák környezetének rombolásáért, ugyanakkor a pályaüzemeltetők egyes intézkedései - a szezon kinyújtására, a liftkapacitások növelésére és ezen keresztül minél nagyobb forgalom elérésére - hosszú távon súlyos károkat okoznak. Néhány évtizede jelent meg az első, ma pedig már a legegyszerűbb sípályákon is megtalálhatók a hóágyúk. Amíg esténként a síelők a szállodákban mulatoznak, ezek a berendezések vízrészecskék és kémiai anyagok magasabb fagyáspontot eredményező keverékét permetezik a pályák fölé a fagyott levegőbe, hogy így mesterséges hóréteget hozzanak létre.

A hóágyúk környezetre gyakorolt hatása sokak szerint aggasztó. A Mountain Wilderness nevű francia környezetvédő csoport szerint a síturizmus az Alpok rákbetegségének tekinthető, ugyanis míg egy hektárnyi sípálya műhóval való befedéséhez 4 ezer köbméter vízre van szükség, ugyanennyi kukoricaföld öntözése csupán 1700 köbméter vizet emészt fel. Becslések szerint az Alpok sípályáin annyi vizet használnak a hóágyúk működtetéséhez, mint 1,5 millió ember teljes évi vízfogyasztása. Megdöbbentő, hogy néhány síterepen csapvizet használnak fel a hóágyúkhoz, máshol pedig a folyók vizét pumpálják fel a hegyoldalakba.

Az eljárás két problémát is felvet: az egyik az energiafogyasztás. Egyetlen hektárnyi sípálya egész szezonon át tartó hóágyúzása 25 ezer kilowatt/óra energiát emészt fel, ami hozzávetőlegesen 150 ezer euróba kerül. A másik problémát pedig az jelenti, hogy ha folyóvizet nagy magasságban használják hóágyúzásra, ezen a területen olyan idegen tápanyagok és ásványi anyagok szóródnak szét, amelyek normális körülmények között nem jutnának fel ide.

A hóágyúzás azt is jelenti, hogy az így bepermetezett pályákon tavasszal csak jóval később olvad fel a hó és a hóréteg alatt lévő növények később termékenyítődnek meg és indulnak virágzásnak. Emiatt láthatunk gyakran a nyári hónapokban a zöldellő hegyoldalakon csúnya, sáros sebhelyeknek tűnő sávokat, pontosan ott, ahol a sípályák húzódnak. A jelenséget akár a Google Earth-re kapcsolva is megfigyelhetjük. Ha beütjük mondjuk Cortina d'Ampezzo, Chamonix, vagy bármely nagy síterep nevét a keresőbe, a légi felvételeken is pontosan látszanak a hiányos növényzetű sípályák.

A hóágyúk természetesen nem okolhatók minden problémáért, ugyanakkor azt a látszatot keltik a síelőkben, hogy így is tökéletesen használhatók a pályák, tehát minden a legnagyobb rendben van. Pedig az igazi problémát a természetes hó hiánya okozza. Az alacsonyabban fekvő síterepeken egyre gyakrabban tapasztalják, hogy a pályák alján olyan magas a hőmérséklet, hogy nem lehet használni a hóágyúkat. Az is előfordul, hogy az alsóbb szinteken lévő lejtőkre helikopterekkel szállítják a magasabb részekről a havat. 2002-ben az olasz rendőrség felállított egy akciócsoportot, hogy kivizsgálják: miként tűnik el gyanúsan gyorsan a gleccserek hava. Kiderült, hogy teherautókkal szállítják a környező síterepekre a kiváló minőségű havat.

Az alacsonyabb területeken fekvő pályakezelők keserű alternatívája a bezárás, vagy szerencsésebb esetben újabb liftek építése, amelyekkel a síelők magasabb, hóbiztosabb lejtőkre juthatnak el. Ez utóbbi kétségtelenül a költségesebb megoldás, de sok európai síterep üzemeltetői nem láttak más kiutat, mint az újabb méregdrága liftek üzembe helyezését, annak érdekében, hogy megtartsák vendégeiket.

Mégsem akkor a baj?

A sízés természetre gyakorolt hatásáról több tanulmányt is szerző Veronica Tonge szerint ugyanakkor igenis lehet környezettudatos síturizmusról beszélni, s a liftek és hóágyúk működtetése is sokkal kevesebb energiát emészt fel, mint tette azt akárcsak néhány évvel ezelőtt. A megújuló energiaforrásokból származó elektromos árammal működtetett liftek összehasonlíthatatlanul kevesebbe kerülnek, és kisebb kárt okoznak, mint amekkorát a dízelolajjal működő liftek okoztak pár évvel ezelőtt.

Ma már számtalan olyan európai síközpont van, amely teljes energiaszükségletét például vízenergiából nyeri, hiszen a hegyvidékek kisebb folyói tökéletesen alkalmasak erre. Az Egyesült Államokban pedig már olyan sírégió is van, ahol az összes sícentrum szélenergiából nyeri szükségleteit. Az ausztriai Lech-ben egy biomassza erőmű építésével szorították vissza a károsanyag-kibocsátást és javították jelentős mértékben a levegő minőségét. A síközpont szállodáiban és apartmanházaiban az így előállított energia szolgáltatja a fűtést és a melegvizet, az autóforgalom csökkentésére pedig ingyenes autóbuszokat biztosítanak a síelőknek.

Mi a helyzet a már említett hóágyúzással, a felhasznált vegyszerekkel és a működtetésükhöz szükséges hatalmas mennyiségű vízzel? Az ausztriai Tirolban például sehol sem használnak vegyszereket a hóágyúzáshoz, ehelyett természetes vízből készül a műhó, amelyet folyókból, vagy esővíz felfogására épített tározókból nyernek. A folyókból csak annyi vizet szivattyúzhatnak ki, amennyi még biztonságosan eltávolítható és nem károsítja a környező élővilágot. Később ezt a vizet is megszűrik és csak az így nyert ásványi anyagoktól mentes tiszta vizet használják fel a hóágyúkhoz.

A hóágyúzott pályák, a növénytakaróra kifejtett negatív hatását is vitatja Tonge. Szerinte ugyanis vizsgálatok bizonyítják, hogy a hóágyúval előállított hóréteg éppen úgy óvja az alatta lévő növényzetet, mint mondjuk a konyhakertekben a növények téli védelmére használt műanyag zacskók.

A sípályák kezelésében is van újdonság. A legtöbb helyen ratrakokkal, hatalmas lánctalpas buldózerekkel gyalulják tisztára a pályákat, de néhány síterepen már egy új módszert alkalmaznak, amelynek lényege, hogy a talaj felső rétegét a növényzettel együtt, akár a gyeptéglát felszedik az alatta lévő földréteget elegyengetik, majd az eltávolított felső réteget visszahelyezik a kisimított talajra, így a növényzet teljesen intakt marad. Sok helyütt növelik a kezeletlen pályák számát, amelyeket külön jelölnek a térképeken.

A konklúzió e nézet képviselői szerint tehát az, hogy igenis megfér egymás mellett a síelés és a környezetvédelem, a zöld gondolkodás. Pusztán annyit kell tennünk, hogy a megfelelő síterepet választjuk ki. Ehhez érdemes utánanéznünk az egyes sípályáknak, hol, milyen megoldásokat használnak a természeti környezet megóvására, a hegyek védelmére.