Pápua Új-Guinea a világ egyik legkevésbé urbánus országa, a népesség mindössze 18 százaléka él városokban. Az ország egy sajátos világrekorddal is büszkélkedhet: egy országon belül itt beszélik a legtöbb különböző nyelvet, 840-et, ami a világ összes nyelveinek körülbelül nyolcada. Tegyük még hozzá, hogy Pápua Új-Guinea az egyik legkevésbé felfedezett ország, mind földrajzi, mind antropológiai értelemben, és rögtön látszik, hogy végtelenül izgalmas terep, sokféle, különös törzzsel.
Jóban-rosszban együtt
Az országban a társadalmi berendezkedés alapja a törzs, vagyis a wantok. A szó jelentése: egy nyelv. Azaz a wantok olyan népcsoportot jelöl, amely tagjai egy nyelvet beszélnek. A wantokok összetartása rendkívül szoros. Ennek számos előnye és hátránya van.
Egy olyan országban, ahol 80-90 százalékos a munkanélküliség (nem hivatalos adat, a helyi idegenvezetők egybehangzó véleménye), és a lakosság harmada a szegénységi küszöb alatt él, gyakorlatilag a wantokrendszer biztosítja, hogy senki ne éhezzen. Az egy-egy faluban lakó wantoktagok megosztják a terményt, a disznóvágásból származó húst, segítik egymást minden elképzelhető módon. Ha valaki esetleg munkát kap a fővárosban, nemcsak a saját szűkebb családját segíti anyagilag, de lehetőségeihez mérten a wantok tagjait is - egy kereső átlagosan egy tucat embert tart el.
A wantok ugyanakkor a korrupció melegágya is: ha van egy álláslehetőség, egy tender, egy megbízás, egészen biztos, hogy azt kiírója egy saját wantoktagnak adja oda. Ha egy bűneset olyan bíró elé kerül, aki az elkövető wantokjából származik, borítékolni lehet a felmentő ítéletet.
A lélekház a falu központja
Az ország megértéséhez érdemes megemlíteni a misszionáriusok ellentmondásos szerepét, mert rendkívül agresszíven tevékenykedtek, és igyekeztek a helyi hitvilágot teljes mértékben felszámolni. Sok faluban a tradicionális gyülekezőhely, a lélekház (haus tambaran) ma már üresen, kihasználatlanul áll, pedig évszázadokon keresztül ezek szolgáltak a közösségek központjául. A misszionáriusok dicséretére el kell mondani, hogy hatalmas munkával építettek fel iskolákat és kórházakat - az oktatás a mai napig túlnyomórészt egyházi iskolákban zajlik.
Kéthetes körutunk során néhány napot a Sepik folyó lápvidékén töltöttünk. Kényelmes tempóban hajózva fedeztük fel a környék csodálatos természeti világát, és alkalmunk volt apró falvakat is meglátogatni. Az 1126 kilométer hosszú folyó háborítatlanul kanyarog az ország keleti vidékén: egy város vagy ipari létesítmény sem épült a közelében. Partján évezredek óta művelik a földet a falvakban, a folyót pedig halászatra, közlekedésre használják.
A Sepik folyó lápvidékén fantasztikus művészet alakult ki, különösen a fafaragások és az agyagedények figyelemre méltóak. A Sepik így nemcsak folyó, hanem csodálatos élő múzeum is, ahol a világ egyik legbrutálisabb férfivá avatási ceremóniáját tartják. Minden művészeti forma - a faragott álarcoktól a csónakok díszítésén át a házak építészetéig - rituális célokat szolgál, de ezek közül messze a leglenyűgözőbb a beavatási szertartás.
A szertartásokat mindig a lélekházakban tartják, amelyek a falu közepén vagy legmagasabb pontján épülnek. Ez az a ház, ahol a férfiak (és csakis a férfiak) egész nap békésen ücsörögnek, miközben rágcsálják a bételdiót, beszélgetnek, megtárgyalják a wantok ügyeit, vagy éppen csak szundítanak egyet a hűvösben egy forró délután. A lélekház a központja azoknak a rituáléknak is, melyeket a közösség gazdasági, politikai vagy épp lelki előmenetele céljából tartanak.
A lélekház mindig a falu legnagyobb háza. Nemcsak azért, hogy mutassa a falu jelentőségét, de maga a felépítése is a teljes férfilakosság összefogását teszi szükségessé. A hatalmas tartógerendák elhelyezését természetesen számos rituálé és ünnep előzi meg, ahogy minden egyes díszítőelemnek is különös jelentősége van.
Azt istenítik, amitől félnek
A folyóvidéken régi hagyománya van a tetoválásnak. Ezen a szakaszon erős krokodilkultusz él, ugyanis a folyóban nem ritkák ezek az állatok, és ahogy az sokszor lenni szokott, az egyszerű népek azt istenítik, amitől félnek. A tetoválás faluról falura változhat, de a legnépszerűbb a krokodilminta: amikor a fiatal férfi bőrét apró pengevágásokkal ilyenre vagdalják.
A rituálénak hatalmas jelentősége van. Egyrészt ezzel válik a fiú felnőtt férfivá, és nyeri el a jogot arra, hogy látogathassa a lélekházat. Maga a szertartás rendkívül fájdalmas, amelyen csak a többi jelölt segítségével, bátorításával tudnak átjutni a fiatalemberek, így a rituálé során életre szóló kötődések születnek.
A szertartás előtt a jelöltek hetekre elvonulnak a lélekházba, és ha valamelyik fiúnak inába szállna a bátorsága, a többiek segítik bátorítással, humorral a nehéz órákban. A szertartás nem kötelező, de ha valaki nem veti alá magát, soha nem lesz teljes jogú férfitagja a közösségnek, úgy kezelik, mint egy asszonyt.
A "gyerekcsinálás" joga
A legenda szerint régen a nők "csinálták" a gyerekeket, és azokat a férfiak hordták ki. A nők látogatták a lélekházat, és ők vettek részt a rituálékban. Az egyik ceremónia után annyira elfáradtak, hogy hazamentek aludni, és ezt kihasználva a férfiak belopóztak a lélekházba, eltulajdonították a mágikus fuvolákat, amelyekkel sikerült visszaszerezniük a "gyerekcsinálás" jogát. A nők azóta vannak kitiltva a lélekházból, nehogy ismét megkaparinthassák az ott tartott szent furulyákat.
A beavatási szertartáson 12-35 év közötti férfiak vesznek részt, de a legjellemzőbb, hogy erre 18-22 éves koruk között kerül sor. A szertartás nem olcsó mulatság, a családoknak évekig kell spórolniuk rá.
Dobszó a folyó túlpartjáról
Egyik éjszaka a szállásunk Palambei településen volt, két cölöpházban: az egyikben a fiúk, a másikban mi, lányok aludtunk, matracokon. Hajósaink épp a vacsorát készítették, amikor hangos dobszó verte fel a csendet a folyó túlpartjáról: a közeli Yentchan faluban másnap hajnalban került sor öt fiatalember férfivá avatására, és a táncosok épp gyakoroltak. Csoportkísérőnk felvetette, hogy talán érdemes lenne megnézni a ceremóniát, ugyanakkor figyelmeztetett minket, hogy ez meglehetősen véres esemény, így nem biztos, hogy mindenkinek való. Sokáig hezitált a csapat, de a többségünk úgy döntött, átmegyünk másnap hajnalban. Mivel az eseményt nők általában nem látogathatják (ha belépnek a lélekházba, megölik őket), kérésünkre a falu főnökei kivételt tettek velünk, de nem ingyen: két disznó árát kellett összedobnunk.
Másnap kora reggel áthajóztunk a folyón, ahol már messziről hallottuk a dobok hangjait. A táncosok fel-alá masíroztak a folyóparton, és az egész falu összegyűlt az eseményre. A nők és gyerekek természetesen a lélekházon kívül várakoztak.
Hamarosan feltűnt az öt jelölt. Mosolyogva beszélgettek, de figyelmesebben nézve őket azért észrevettük a feszültség jeleit. A fiatalembereket a nagybátyjuk és néhány más férfi rokonuk, barátjuk kísérte a lélekházba, végig támogatták őket a szertartás során.
A fiúk néhány szál növényt kaptak, nem sikerült kiderítenem, mi volt az, de azt rágcsálva eléggé elkábultak. Gondolom, egyébként nehezen lehetett volna kibírni, hogy egy-másfél órán át kaszabolják a bőrüket.
A tetoválás egy-egy lefordított kenun zajlik. Előtte minden fiút szertartásosan lemostak a folyóról hozott vízzel. A következő lépés a minta megrajzolása volt, erre szakosodott művész által. Minden fiú mögé egy barátja ült, aki támogatta egyre inkább kábulatba eső társát.
Tetoválás zsilettpengével
Hamarosan jelt adtak a zenészek - a női családtagok így tudták meg, hogy kezdődik a fiúk kínszenvedése. Megjelentek a tetoválómesterek, és zsilettpengével nekiálltak belevésni a mintát a fiúk bőrébe. Eredetileg ez kihegyezett bambusznáddal zajlott, de ma már egyszer használatos pengével csinálják. Volt, akikkel egy, másokkal két mester foglalkozott, és ahogy elnéztük, a vágások mélysége és szabályossága is igen eltérő volt, úgyhogy ki kell fogni a megfelelő szakembert ebben is.
A minta megrajzolása után a még elkábult fiúkat a kísérők letámogatták a folyóhoz, hogy lemossák sebeiket. A hideg vízbe érkezve szegények magukhoz tértek, és rettenetesen üvöltöttek a fájdalomtól - a kísérők szerepe nemcsak a mosdatás volt, de az is, hogy együtt üvöltsenek a beavatottal, hogy ne úgy tűnjön, mintha nem bírná a fájdalmat.
A fürdetés után a fiúkat visszavezették a lélekházba. Óvatosan kókuszolajat kentek a sebekre, majd a tűz köré ültették őket, hogy a füst hegesítse a sebeket. Ezután 2-3 napig kókuszolajjal kenik a sebeket, közben időnként sárral dörzsölik. Ez utóbbi célja, hogy mesterségesen egy kis fertőzést idézzenek elő, hogy domborúra hegedjenek a sebek, ugyanis így alakul ki a látványos krokodilos minta. Ha csúnyán elfertőződik, állítólag van gyógyszerük - bár mi kórházat vagy orvosi rendelőt az egész vidéken nem láttunk.
Kívülállóként amennyire kegyetlennek tűnt az egész ceremónia, annyira megható is volt. A rengeteg segítő kéz, a gesztusok mind arról szóltak, hogy a fiatal fiúkat maguk közé fogadták a falu férfi tagjai. Egyrészt igyekeztek minden eszközzel támogatni őket, másrészt ünnepélyessé tenni életük meghatározó napját. A csoportunk egyöntetű véleménye az volt, hogy ha egy szóval kellene jellemezni a napot, akkor különös módon nem a fájdalom lenne, amely elsőként eszünkbe jutna, hanem az összetartás.