Sok ázsiai kis helyen is elfér

Vágólapra másolva!

Ázsiai utunk utolsó öt napjában elugrottunk Kuala Lumpurba, hogy 267 méter magasból átnézzünk a világ legmagasabb ikertornyára. Elrepültünk Makaóra, de a félkarú rablók helyett inkább a portugál borokkal próbáltunk szerencsét. Majd áthajóztunk Hongkongba, ahol alig fértünk be a szobánkba. A végén pedig összegeztünk.

Gaál Csaba

Vágólapra másolva!

repülés Air Asia Kuala Lumpur egzotikus utazás utazás Hongkong városnézés Makaó

Kéthetes távol-keleti körutunk vége radikálisan eltért az addigi részektől. Míg előzőleg szegényebb és jórészt vidéki helyeket látogattunk meg, az utolsó négy éjszakát három modern nagyvárosban töltöttük. Hogy ez így történt, annak egyszerű oka volt: így lehetett a legolcsóbbam megúszni a visszatérést a kiindulópontunkra, Hongkongba. Megvolt ennek a szakasznak is a varázsa, csoportunk másik felének például kifejezetten tetszettek ezek a metropoliszok, nekem azonban mégis inkább Jangsuo, a Halong-öböl vagy épp Angkor idilli nyugalma maradt meg az emlékezetemben.

Kuala Lumpuron keresztül olcsóbb

Az úgy volt, hogy Siem Reapből, az Angkor romvárosa mellé épült kambodzsai kisvárosból valahogy vissza kellett jutni Hongkongba. Oda érkeztünk ugyanis eredetileg a szuperolcsó jegyünkkel, és onnan kellett volna öt nappal később hazaindulni. Bármilyen hihetetlen, ezt a legolcsóbban Malajzia fővárosának érintésével tudtuk megtenni, noha az onnan még délebbre van 1160 kilométerrel. Kuala Lumpur ugyanis a központja annak a diszkont légitársaságnak, amely egész Ázsiát behálózza olcsó járataival. Az áringadozásokat figyelve, másfél-két hónappal az indulás előtt sikerült az Air Asiánál elcsípni egy 42 dolláros (2009-es árfolyamon 8 ezer forintos) jegyet Siem Reapből Kuala Lumpurba, amelyben már benne volt a feladott poggyász, a fedélzeti kaja, az ülőhelyválasztás és a reptéri transzfer is. A Kuala Lumpurból másnap Makaóra induló gépre pedig még olcsóbban, 138 maláj ringgitért (akkori árfolyamon 7500 forintért) szereztünk jegyet, noha az a járat 2470 kilométeres távolságot tett meg.

Hogyan foglaljunk olcsó szállást?

Az utolsó három város nemcsak méretében különbözött az előzőektől, hanem az ott alkalmazott szállásfoglalási módszerekben is. Míg Jangsuóban, Hanoiban és Siem Reapben a különböző utazási fórumokon ajánlott hotelekkel közvetlenül leveleztem le a foglalást, és ezért nem kértek előleget, addig a metropoliszok mindegyikénél szálláskereső portálokat használtam. Ebben az esetben ugyan ki kellett fizetni az árat előre, de jóval alacsonyabb árat kínáltak, mint közvetlenül a szállodák.

Malajzia fővárosára fél napunk volt. Dél körül ért be a gép a fapados járatokat kiszolgáló repülőtérre, ahonnan a Skybus 75 perc alatt vitt be a Központi pályaudvarra. Onnan gyalog 5-10 percre foglaltam szállást a Hotel Sentralban, ahol 40 dollárért (akkori árfolyamon 7700 forintért) egy nagyon jó, tágas szobát kaptunk.

Ez nem makett: Kuala Lumpur-i szállodánkból ez volt a kilátás (Kattintson a képre a galériáért!)

A rövid idő miatt nyilván csak a legfontosabb nevezetességeket tudtuk megnézni Malajzia fővárosában. A dolgunkat azonban nagyon megkönnyítette a kitűnő tömegközlekedés: tényleg percek alatt el lehetett érni bárhova.

Torony torony hátán

Maga a város engem nem nyűgözött le. Óriási forgalom, hatalmas, modern háztömbök mindenfelé, amelyeket csak elvétve bontott meg egy-egy régebbi épület. Ilyen helyekre érdemes inkább felülről rátekinteni. Mi is ezt tettük: felmentünk a Menara Kuala Lumpur kilátójába, amely ugyan csak 276 méter magasan volt az amúgy 421 méteres, távközlési célú tornyon belül, de így is lélegzetelállító volt körbenézni. Különösen a Petronas-ikertorony látványa volt lenyűgöző, amely Kuala Lumpur legismertebb jelképe.

A Menara Kuala Lumpurból így néz ki a Petronas ikertornya (Kattintson a képre a galériáért!)

A Petronashoz el is sétáltunk, de oda már nem mentünk fel, mert nem maradt rá időnk. Ez a világ jelenleg is legmagasabb ikertornya, 1998-tól 2004-ig pedig a világ legmagasabb épületének címével is büszkélkedhetett; akkor körözte le a Taipei 101 felhőkarcoló Tajvanban. A 452 méter magas, 88 emeletes épületben mi csak az alsó szinteken található bevásárlóközpontban jártunk, ám kívülről is hatalmas élmény megcsodálni, különösen este, kivilágítva.

Kivilágítva még szebbek az ikertornyok (Kattintson a képre a galériáért!)

Kuala Lumpurból nagyjából ennyi is maradt meg, meg egy karácsonyi vásárra csalogató installáció, ahol a 30 fok feletti melegben elég mókásan hatottak a fehér porban szánt húzó szarvasok. Jó volt, elég volt, irány Makaó.

Csing-ling-ling száncsengő (Kattintson a képre a galériáért!)

A portugál emlékek nyomában

A három meglátogatott nagyváros közül nekem Makaó jött be a leginkább, de nem a csillogó-villogó kaszinók miatt, amelyek oly híressé tették. Eleve ez volt a legkisebb település, alig több mint félmillióan laknak itt - persze a szerencsejátékosoknak köszönhetően az aktuális létszám mindig jóval magasabb. Annyi és akkora felhőkarcolóval sem lehet találkozni itt, mint Kuala Lumpurban vagy Hongkongban, noha magas a népsűrűség. Ráadásul a város fekvése maga is látványos, a repülőtér például egy mesterségesen feltöltött szigeten van. Az utcákon sétálva nem volt nyomasztó emberáradat vagy autóforgalom, a lakóházak között pedig rendre felbukkant egy-egy tüneményes, nyugalmat árasztó kis templom vagy park.

A Casino Grand Lisboa éjszakai kivilágításban (Kattintson a képre a galériáért!)

Itt aludtunk viszont utunk során a legdrágább szállodában, a Metropark Hotelben, ahol 74 dollárt (akkori árfolyamon 14 300 forintot) fizettünk egy kétágyas szobáért. A szállás remek volt, kivéve az éttermet, amely sajnos felidézte bennünk korábbi kínai emlékeinket. A személyzet itt sem beszélt angolul, és amikor az asztalunk közepére tettek egy feldarabolt főtt csirkét a fejével együtt, már sejtettük, hogy mégis máshol fogunk vacsorázni.

Gusztusosan elrendezett kínai csirke (Kattintson a képre a galériáért!)

Én eleve nagyon vártam már, hogy felfedezhessem a portugál gyarmatosítók örökségét (Makaó 1999. december 20-án került vissza kínai fennhatóság alá). Ezért kézenfekvőnek tűnt, hogy keressünk egy portugál éttermet a környéken. Bár a központban laktunk, ez egyáltalán nem volt olyan egyszerű. Makaó lakosainak 97 százaléka kínai, ők pedig nyilván nem igazán rajonganak az ibériai konyháért. Végül mégis találtunk egyet a jellegzetes kék csempékkel és isteni vörös borral.

Egymásra találtunk (Kattintson a képre a galériáért!)

Másnap tovább kutattuk a portugál emlékeket, de néhány feliraton, utcanévtáblán és régi épületen, templomon kívül nem sokat találtunk. Kötelező látnivaló természetesen a város egyik jelképe, a 17. században épült Szent Pál katedrális, amelynek egy 1835-ös tűzvész miatt csak a homlokzata maradt meg. Megnéztük még az erődöt, felsétáltunk egy nagy dombon lévő parkba, ahonnan látható volt a város utcáin épp akkor megrendezett autóverseny, majd elutazás előtt még egyszer elmentünk a portugál étterembe.

A katedrális, amelyiknek csak homlokzata van (Kattintson a képre a galériáért!)

A fölfelé terjeszkedő város

Estefelé hajóval mentünk át a Makaótól 40-50 kilométerre lévő Hongkongba, ami egyórás út volt. Aztán belecsöppentünk ennek a 7 milliós városnak a nyüzsgésébe, ami első pillanatra eléggé mellbevágó. A hihetetlen embertömeg és az elképzelhetetlenül nagy, többszintes közlekedési csomópontok ellenére a metró- és buszhálózat nagyon felhasználóbarát, ahogy a fizetésre használt Octopus kártya is.

A körülményekhez képest viszonylag gyorsan el is értünk a szállásunkra, amely a központban, a Kowloon városrészt átszelő Nathan Road mellett volt. Az Evergreen Hotelben két éjszakát töltöttünk el, és a makaóinál valamivel kevesebbet, 64 dollárt (akkori árfolyamon 12 400 forintot) kellett fizetnünk egy szobáért, de ez volt az eddigi legkisebb, amelyet valaha láttunk. Persze tisztában voltunk vele, hogy a nagy népsűrűség miatt szűk lesz a hely, mégis furcsa volt, hogy össze kellett hangolni, ki mit csinál a szobában, mert egyszerre nem fértünk el.

Élj úgy, mint a hongkongiak (Kattintson a képre a galériáért!)

Akik szeretik a felhőkarcolókat és a bevásárlóközpontokat, azoknak Hongkong a paradicsom. Én nem szeretem. Ennek ellenére a város nekem is tartogatott jó pillanatokat. Ilyen volt például, amikor kiutaztunk Lantau szigetére megnézni a Nagy Buddhát. És nemcsak azért, mert a 34 méteres szobor, amelyhez 268 lépcsőfok vezet fel, gyönyörű, csendes környezetben van, hanem azért is, mert mi a leglátványosabb módját választottuk a megközelítésének. Egy olyan üvegpadlójú felvonóval mentünk, amely 25 perc alatt tette meg az 5,7 kilométeres távot. A tenger felett lebegni egy irdatlan hosszan kifeszített drótkötélen tényleg nem mindennapi érzés.

Elsőre kicsit ijesztő, de meg lehet szokni (Kattintson a képre a galériáért!)

Korántsem volt ekkora élmény Hongkong másik jelképe, a Peak, ahová egy fogaskerekű vitt fel. A helyről valóban páratlan kilátás nyílt a városra, az esti fényekkel különösen, de iszonyú tömeg volt, és az idő is hirtelen rosszra fordult. Olyan hideg szél fújt fent, hogy pár percnél nem bírtuk tovább, ám akkor még végig kellett állni a lefelé menő kocsikhoz a sort.

Amit viszont érdemes megnézni, az a fényjáték, amely minden este 8-kor kezdődik a Viktória-öböl két partján, és 10 percig tart. Ez abból áll, hogy az amúgy is pompásan kivilágított toronyházak ilyenkor színes fényárban fürdenek meghatározott koreográfia szerint.

A fények városa (Kattintson a képre a galériáért!)

Ami megérintett, és ami nem

Hongkong javára legyen írva, hogy - ellentétben a népi Kínával, amelyhez a volt brit gyarmat 15 éve visszakerült - itt jóval könnyebb boldogulni az angol nyelvvel, már ha hozzászokunk a kínai akcentushoz. Ehetőbbek az ételek is, és bőséges választék van nemzetközi éttermekből is. Ha pedig valaki szeret vásárolni, az itt sok mindent nagyon olcsón be tud szerezni (csak az eredetét ne firtassa). Csoportunk több tagjától eltérően engem mégsem tudott igazán megérinteni a város. Így nem hullajtottam könnyeket, amikor a Nathan Roadon felszálltunk a repülőtéri buszra.

Maga a körút azonban az egyik legjobb volt, amelyet valaha szerveztem. A kínai vonatozást és étkezést leszámítva a két hét alatt egyszer sem ütköztünk igazi nehézségbe. Minden a terv szerint működött, pedig elég feszített menetrendet kellett tartanunk. Néha ugyan reggelente nem tudtuk, pontosan hol is ébredtünk, mégsem tűnt túlfeszítettnek a tempó. Szinte mindennap új kultúrával, új emberekkel, új szokásokkal találkoztunk, és olyan természeti szépségekkel, amelyek valóban egyedülállóak. Ráadásul mindezt töredékéért annak, amennyiért ezt az utat bármelyik utazási iroda árulta volna (ha lenne náluk egyáltalán ilyen útvonal). Dupla öröm, megéri kipróbálni.