Tejet hozott a Jézuska Iszlámábádban

Ez volt mindkettőnk számára az első karácsony távol a családunktól, és szintén az első, amelyet már házaspárként töltöttünk együtt. Ráadásul 4600 kilométerre Budapesttől egy iszlám ország fővárosában, ahová biciklivel jutottunk el a földkörüli nászútunk egyik állomásaként. Három hetet töltöttünk a pakisztáni Iszlámábádban.

Már a megérkezésünk sem volt egyszerű. Mint arról a korábbi cikkemben beszámoltam, a Karakorum Highwayen ereszkedtünk lefelé a Himalája, a Hindukus és a Karakorum hegységek között, hogy a karácsonyt és az újévet egy civilizáltabb, nyugodtabb helyen töltsük, miközben meghosszabbítjuk a pakisztáni vízumunkat, és beszerezzük az indiait.

Ekkor még nem sejtettük, milyen kalandokat tartogat számunkra Abbottabad városa

Még mielőtt kikeveredhettünk volna a hegyek közül, egy Abbottabad nevű város előtt különösen nagy rendőri kíséretet kaptunk. Annyira, hogy a végén már nem is engedtek minket biciklizni, hanem fel kellett pakolnunk a kerékpárjainkat egy platós dzsip hátuljára, ahol egy gépfegyveres rendőr kíséretében berobogtunk a városba.

Waypoint in Abbottabad: Osama bin Laden

Azzal a feltétellel szálltunk fel a dzsipre, hogy egyenest egy vendégházhoz visznek minket, mert már fáradtak voltunk, és sötétben nem akartunk bringázni. A vége persze nem ez lett, megint bedőltünk a "nem értem, mit mondasz, de bólogatok" ázsiai viselkedésmintának. De valószínűbb, hogy parancsot hajtottak végre, és blöfföltek, csak hogy felszálljunk a járművükre.

Egy rendőr-főkapitányságra vittek minket, ahol körülbelül egy órát kellett várnunk, mire előkerült egy nagyfőnök, aki ékes urdu betűkkel egy üres A4-es lapra felírta a nevünket, az országunkat és az útlevélszámunkat az útlevelünkből. Ez volt az első alkalom, hogy megnézte valaki a határőrség óta Pakisztánban az útleveleinket, pedig ekkor már egy hónapja az országban voltunk, és 430 kilométert kerékpároztunk, számos ellenőrzési ponton át. Ezeken egy nagy négyzetrácsos füzetbe mindig fel kellett írnunk az adatainkat, de az őrök a kerékpárjainkra mindig sokkal kíváncsiabbak voltak, mint az útlevelünkre, vagyis az általunk megadott adatok valódiságára.

Blekti o milkti?

Néhány nappal korábban történt, amikor szintén a rendőrség vitt át minket egy általuk veszélyesnek ítélt szakaszon. A dzsip hegyi szerpentinen haladt, közben ránk sötétedett, csak a fényszórók törték meg az éjszaka sötétjét. Egyszer csak néhány bódé mellett lefékeztünk, és a dzsip hátuljához egy nagydarab, szakállas fickó lépett oda. A figura tökéletesen elment volna egy amerikai akciófilmben gonosz terroristának. Mikor ránk nézett, Zitával összenéztünk, és átfutott rajtunk, hogy most itt a vég, ezek eladják kilóra a veséinket. Nem volt időnk megijedni, mert a fickó beszélt hozzánk: "Blekti omilkti?" - Húha, mit akarhat ezzel? Mikor megismételte, végre megértettük, mit szeretne: "Black tea or milk tea?", vagyis fekete, vagy tejes teát kérünk? Egy perc múlva már nagy volt a vigyor mindenki arcán, főleg a miénken, megvolt még mind a két pár vesénk, és még azt is megengedték, hogy lefényképezzük őket.

Sajnos nem gondolnánk elsőre, pedig valójában végtelenül barátságosak voltak velünk

Miközben a főkapitányunkra vártunk az abbottabadi rendőrségen, persze bosszankodtunk rendesen, mert egy hosszú, nehéz nap végén voltunk. Ráadásul én összeettem valami borzalmat, amitől ekkor már egy hete nem maradt meg bennem sokáig semmi szilárd. Szóval ilyen állapotban nézegettem a GPS-ünkön a rajta lévő OpenStreetMapet. Egy furcsa pontra lettem figyelmes a térképen, aminek az volt a neve, hogy Osama bin Laden. Ez meg mi a fenét jelentsen? Kérdeztem a rendőreinket, hogy mi történt itt Oszama bin Ladennel, de nem tudtak, vagy nem akartak válaszolni.

Később állták a szavukat, és elvittek minket egy olcsó, koszos hotelhez. Pont ilyenre vágytunk, nem mintha lett volna másféle szállás a városban, Ott elpakoltuk a bringákat a szobánkba, és kimentünk vacsorázni a szemközti étterembe (ahol éppen a Rambo első része ment a tévében), miközben szóba elegyedtünk a szemközti asztalon ülőkkel. Ők se tudták, mi történt itt Oszama bin Ladennel, így én egyre kíváncsibb lettem.

Énekverseny a katolikus templomban

Másnap pihenőnapot tartottunk, mert én nagyon kivoltam a hasmenéstől, és találtunk egy katolikus templomot a városban, ahol megismerkedtünk Akram atyával. Hamar jó barátok lettünk, mert az atya szinte gondolatolvasó volt. Amint megérkeztünk, leültetett minket, és egy perc múlva kifordult a konyhából friss pirítóssal és teával a tálcáján. Ez volt az első étel, amely megmaradt bennem a hasmenés kezdete óta, és jobban esett, mintha a Gundelben ettem volna valami csúcsfogást.

Amíg Zita az előkarácsonyi énekversenyhez segítette feldíszíteni a templomot, én kaptam egy drótvéget internettel, amire felcsatlakoztattam a netbookomat, és végre frissíthettem a blogunkat. Persze közben titokban rákerestem az Osama Bin Laden Abbottabad kulcsszavakra is, és végre megtudtam, mi történt: az amerikai hadsereg a pakisztániak tudta nélkül egy titkos akció keretében itt ölte meg Oszama Bin Ladent körülbelül. fél évvel azelőtt, valamivel a mi budapesti indulásunk után. Ez az akció annyira titkos volt, hogy sem mi nem szereztünk róla tudomást (mert volt jobb dolgunk is idefelé, mint híreket olvasni), se az itt élők, úgy látszik azóta sem.

Az énekverseny Abbottabad katolikus templomában

A templom díszítése is egyfajta élmény volt. Ha Zita nem vesz részt benne, se szimmetriát, se mérsékletet nem tesznek a díszekhez, csak legyen minél több, minél színesebb dísz kint, amolyan ázsiai módra. Az énekversenynek egyébként egy - állítólag a muszlim testvérek által jól időzített - áramszünet vetett véget.

Másnap az utolsó szakaszt egy busszal tettük meg, mert közben én nem lettem sokkal jobban, és azt is megtudtuk, hogy ezen a szakaszon már semmi érdekes nincs, csak egyre nagyobb forgalom, por és szmog.

Az abbottabadi buszpályaudvaron ők segítettek felrakni a busz tetejére a kerékpárokat

Kémkedés a szennyvízcsatorna partján

Az első néhány napot nem is Iszlámábádban, hanem a közelében fekvő volt fővárosban, Ravalpindiben töltöttük. Ezen a helyen nem volt internetelérésünk a házon belül, viszont nekem lett volna dolgom online, ezért elcsámborogtam a netbookkal a hónom alatt a közeli utcákban, közben pedig az okostelefonommal kerestem a nyitott, titkosítatlan wifi-hálózatokat. Egy helyen, ahol találtam egy erős és nyitott jelet, amin az internetet is elértem, lekuporodtam egy nyíltszínű szennyvízcsatorna fölé (csak itt lehetett rendesen leülni az utcán), és kinyitottam a netbookot, hogy végre újra életjelet adjak magunkról. Teljesen el is merültem a munkában jó egy órára, miközben számomra a külvilág teljesen megszűnt. Ez hiba volt, mert közben nem vettem észre a helyiek furcsa tekinteteit. Kiderült ugyanis, hogy feljelentettek a pakisztáni titkosrendőrségnek kémkedésért.

Ezt már a szállásadómtól tudtam meg, aki kicsivel később szintén megjelent a színen, és megnyugtatta a pokrócos barátainkat, hogy éppen nem a két háztömbbel odébb lévő pakisztáni katonai vezetés főhadiszállását hackelem meg, hanem csak egy ártatlan blogot frissítek, mellesleg éppen arról, hogy milyen jó hely ez a Pakisztán, milyen barátságosak itt az emberek, és mennyire élvezünk itt lenni. Mert bár az eddig meséltek alapján ez nem így tűnhet, de valójában így volt, és mindjárt rátérek azokra az élményekre is.

Szóval miután megnyugtattunk mindenkit, hogy nem a nagy piros gombot készültem megnyomni a virtuális téren keresztül, hogy kirobbantsak egy atomháborút, minden külön kör nélkül visszatérhettünk a szállásunkra. Még az útlevelemet sem kérték el. Nem is volt nálam... Ebből gondolom, hogy talán nem jutott túl magasra az én ügyem. Igaz, a szállásadónk ezután meghagyta nekünk, hogy ha nem muszáj, ne menjünk nagyon ki az utcára, mert bajba kerülhetünk. Ez nem igazán tetszett nekünk, nem éppen szobafogságról álmodoztunk, amikor elképzeltük a 2011-es karácsonyunkat, ezért úgy döntöttünk, itt az ideje továbbállni.

Ilyen járgányokon tudtunk átjutni Ravalpindiből Iszlámábádba

Tejet hozott a Jézuska

Másnap átköltöztünk Iszlámábádba, az F8/2-es szektorba. Iszlámábád egy fiatal, tervezett város, alig 50 éves, ezért hatalmas, széles, négyzetrácsos úthálózattal rendelkezik. Ezeken a soksávos sugárutakon ritkán kell egy lámpánál többet várnia az autósnak, az utak pedig szektorokat választanak el. Az egész úgy néz ki a térképen, mint egy sakktábla, és maguk a szektorok is úgy vannak megszámozva. Egy szektoron belül van négy részszektor, ezeket jelöli a / jel utáni rész. A négy részszektor közepén vagy egy központ, a markaz - itt vannak a boltok, az éttermek, a piac és az irodák.

Szóval így laktunk mi az F8/2-ben, ami körülbelül egy négyzetkilométeres területet fed le, vagyis csupán néhány utcát. Itt egy kedves pakisztáni barátunk közbenjárásával egy exkluzív vendégházban kaptunk helyet, ahol volt egy kis udvarra nyíló szobánk fürdőszobával. Ide már december 24-én délután érkeztünk meg, így tehát igazán nem volt sok időnk a szentestére való felkészüléshez. A költözés közben még nem gondoltam, de végül nagyon szép karácsonyunk volt.

Zita szerzett egy nagy zöld cserepes növényt, amelyet feldíszítettünk a már az előző heteken általa megfestett, kivágott és akasztókkal ellátott karácsonyfadíszekkel. Adventi koszorúnk is volt, apró gyertyákkal, kartonlapra festve - így tudtuk vinni a kerékpárokon.

Az ajándékokat újságpapírba csomagoltuk a "karácsonyfa" alatt

Miután végeztünk a "karácsonyfa" feldíszítésével, átsétáltunk a F8 markazba, ahol találtunk egy nyugati termékeket is árusító élelmiszerboltot. Ez kell nekünk! Külön-külön beszabadultunk néhány percre, és az amúgy szigorú büdzsénkkel most nem törődve bevásároltunk egymásnak olyan élelmiszerekből, édességekből, üdítőből és egyéb értelmetlenül drága, de nagyon vágyott nyugati termékből, amelyeket immár szinte fél éve teljesen nélkülöztünk. Így került a fa alá például a Nutella, a hozzá szükséges kenyér, mindenféle csodás csokoládés, fahéjas és gyümölcsös müzli, és a hozzájuk nélkülözhetetlen tej. Az ajándékokat újságpapírba csomagoltuk be, és így tettük őket a fa alá, hogy meglegyen az ajándékbontás izgalma is. El lehet képzelni, micsoda nevetés volt, amikor Zita az első csomagot kibontva talált benne egy liter dobozos tejet!

Összesen 4 ezer rupiáért, vagyis alig több, mint 10 ezer forintért hozott nekünk ajándékokat a Jézuska. Ez a kitűzött napi büdzsénknek körülbelül a négyszerese volt, szóval durván kirúgtunk a hámból, de egyáltalán nem bántuk, hisz karácsony csak egyszer van egy évben. Az ajándékokat egyébként már Skype-on keresztül videokonferenciában bontottuk ki az otthoni családdal "együtt", merthogy ezen a barátságos helyen volt wifi-nk a szobában (amikor volt áram, és szenteste végig volt). Igazából ők voltak számunkra a legnagyobb ajándék, mert Közép-Ázsia, ahol az előző hónapokban jártunk, nem az a hely, ahol sűrűn talál az ember videotelefonáláshoz is elég gyors netet, így ekkor már virtuálisan sem láttuk őket egy jó ideje.

Egy kézfertőtlenítő gélen kívül az összes egymásnak adott karácsonyi ajándékunk ehető volt. Ennek egy alapvető oka volt, ami egyben önmérsékletre és fenntarthatóságra is tanít minket a kerékpártúránk alatt: bármit is veszünk, azt utána cipelnünk kell, ezer és ezer kilométeren keresztül, hegyen-völgyön át. Ezért aztán nincs sok cuccunk, azok is a lehetőségekhez mérten kicsi és könnyű dolgok. Gyakorlatilag minden, amit ketten cipelünk a 4 darab 20 literes táskában, nincs több 50-60 kilogrammnál, és ebben már a sátor adta garázs-nappali-konyha-háló is benne van, ahol főzni-sütni, víztisztítani és mosni is tudunk.

Itt töltöttük a 2011-es karácsonyunkat

Karácsony este még elsétáltunk az F8 markaz melletti Fatima templomba karácsonyi misére. Ez egy olyan országban, mint Pakisztán, amely alapjában muszlim, de a keresztény és más vallásokat is békésen megtűrik az ország területének 99,999 százalékán, nagyon érdekes volt, mondhatni "dupla élmény". A mise után megismerkedtünk egy Iránból származó, de ott a kereszténységre áttért és ezért onnan elmenekült férfival, Joseph-fel, aki építészmérnök. Vele és családjával aztán még háromszor találkoztunk, a felesége főztje felidézte bennünk a nagyszerű iráni konyha ízeit, Joseph pedig egy másik napon elvitt minket a közeli Murre-ba, ahol egy keresztény iskola épületének kibővítésén és felújításán dolgozott. Amíg ő a munkálatokat vezette, mi körbejártuk a gyönyörű Hill Stationt - így hívják azokat a hegyvidékre épült településeket, amelyeket az angol gyarmatosítók létesítettek, mert nyáron nem bírták az indiai szubkontinens hőségét.

A pakisztáni média sztárjai

Egy másik alkalommal, amikor a legkedvesebb pakisztáni barátunkkal jártuk a szektorokat, megemlítette, hogy a mellettünk lévő épületben dolgozik a nővére egy Power99 nevű rádióállomáson. Ennek a vége az lett, hogy 10 perc múlva már egy műsorvezetővel beszélgettünk, aki teljesen megőrült, amikor meghallotta, hogy nászúton vagyunk, és Magyarországról idáig kerékpárokon jöttünk el. Másnap a két órás zenés műsorában, a Hymns of Silence-ben mi voltunk a vendégek, és a zenész blokkok között mi adtuk az izgalmas, érdekes témát. Mi leginkább a zenék alatt mulattunk jól az igazán őrült műsorvezetőnkkel, de az sajnos nem került adásba. A műsor egyébként itt meghallgatható.

Buli a rádióstúdióban

Később néhány TV csatorna is megtalált minket, velük már vegyes élményeink voltak. Az egyik csapat villámgyorsan és fájdalommentesen lerendezett minket néhány meglepő és váratlan kérdéssel a vendégházunk halljában, és az egészből a helyi normákhoz és stílushoz mérten egész kerek kis riportot vágott össze a végére (itt megtekinthető). Ennek az ellentétje pedig az volt, amikor szilveszter délutánján egy fél szektornyit föl-alá küldözgettek minket a megpakolt bringákon, hogy felvegyék, ahogy a fekvőkerékpárokon közlekedünk. Még azt is megrendezték, majd leforgatták velünk, ahogy megérkezünk Iszlámábádba. Ekkor Zita még egy csokor virágot is kapott - ez legalább jól jött még később, Joseph feleségének búcsúajándékként. Na, ezek után az egész riport csak arra volt kihegyezve, amit arról mondunk, hogy végig biztonságban éreztük magunkat az országban, a több órás fel-alá biciklizgetésből végül néhány másodperces snittek maradtak bent, a családról és a fenntarthatóságról mondottak pedig mentek a kukába.

Mégsem haragszunk már rájuk ezért. Pakisztán igazán megszenvedte azt, amit a nemzetközi média művelt vele, hiszen gyakorlatilag egyenlővé tették a terrorizmussal. Holott túlnyomó többségben vannak a biztonságos helyek, és az áltag pakisztáni egy végtelenül jámbor, segíteni és adni akaró, jó szándékú, nagyon barátságos, mosolygós és kíváncsi ember.