A leghosszabb nevű brit településen jártam

Wales már régóta izgatta a fantáziámat, hiszen mesebeli várai közül jó néhány szerepel a világörökségi listán, de sokáig visszatartott az, hogy féltem a baloldali vezetéstől. Az ugyanis az internetes kutakodások során hamar nyilvánvalóvá vált, hogy tömegközlekedéssel itt elég körülményes utazgatni. Aztán egyszer csak összeszedtem a bátorságom, és nekivágtam.

Manchesterbe a Jet2 légitársaságnak van fapados járata, ami a késő esti órákban ér a városba. Az autókölcsönzős srác - aki néhány héttel korábban Budapesten járt legénybúcsún - azonnal átérezte a szorongásomat, és segítőkészen megkérdezte, otthon mit vezetek. Szerencsére volt bent egy ugyanolyan típusú autó, így legalább a járgány ismerős volt. Beült mellém, türelmesen elmagyarázgatott mindent, kicsit gyakoroltunk, aztán nekiindultam. Egy reptérhez közeli szállást foglaltam, így nem volt nagyon vészes az a dugó, amit a negyedórás araszolás során okoztam.

Kedvesek és türelmesek

95 ország után rutinosnak gondoltam magam, és nem pipáltam tüzetesen végig az egyébként hosszú évek alatt kifejlesztett pakolós listámat, úgyhogy otthon is maradt a konverter. Mivel egy rakás cuccot tölteni kell - GPS, mobil, fényképezőgép - ennek beszerzése volt az első feladat. Szerencsére volt a közelben egy Sainsbury, ott sikerült is venni egyet, és közben elmorzsolni pár könnycseppet a kínálatot látva. Főleg a zöldségespult volt sokkoló - akárhogy is vizslattam a sorokat, sehol egy fonnyadt salátalevél vagy rothadásnak indult szőlőszem. Így az első nap reggelén meghökkentem, amikor a pénztáros bácsi vidáman kacsintott rám egyet - otthon ez viszonylag ritkán esik meg velem az élelmiszerboltokban. A következő napokban azonban könnyen és szívesen szoktam hozzá, hogy itt az emberek jóval közvetlenebbek, kedvesebbek és mosolygósabbak, mint nálunk, bár az is tény, hogy a helyi, különös humort szokni kell (bár ismerős lehet Az angol, aki dombra ment fel és hegyről jött le című filmből).

Az első megálló a 18 km hosszú Pontcysyllte csatorna leglátványosabb része, a Pontcysyllte akvadukt volt, amely a Llangollen csatornát vezeti el a Dee folyó völgye felett. Pár száz múzeum és katedrális után az ilyen csemegéket szeretem leginkább felkeresni. Megnéztem távolról, megnéztem közelről, és átsétáltam rajta oda-vissza, ugyanis az akvadukt tetejére a keskeny hajózható medren kívül egy gyalogosjárdát is építettek. A több mint 200 éves építmény az UNESCO világörökségi listáján is szerepel.

A Pontcysyllte akvadukt hajózható csatornája

A csatorna partján elfogyasztottam első ebéd gyanánt az angol konyha messze földön híres remekét, a fish and chipst, majd a Powis-kastély felé vettem az irányt.

Az autóval ekkor már elfogadható sebességgel közlekedtem, azaz gyalogosakat és lassúbb bicajosokat például már le is tudtam előzni. Megnyugodva konstatáltam, hogy itt mintha mindenki rám vigyázna. A sofőrtársak végtelenül türelmesek, senki nem sürget, nem dudál, segítenek, óvatosak és még kedvesen mosolyognak is rám.

A Powis-kastélynak elsősorban a kertje lenyűgöző, annak ellenére, hogy a zavartalan fotózást vagy két tucat ott bóklászó kisnyugdíjas akadályozta, akik minden egyes virágszál előtt hosszasan megálltak, és részletesen analizálták, milyen fajta lehet.

Nyugdíjas fotóscsapat a Powis-kastély kertjében

Maga a kastély is jóval barátságosabbnak tűnt társainál. Nekem legalábbis a legtöbb ilyen építményben mindig az az első gondolatom, milyen hideg is lehetett télen, de itt a sok szőnyeg, vastag függöny és barátságos faburkolat melegebb hatást keltett. Az alagsori konyhában önkéntesek szorgoskodtak: környékbeli asszonyok, akik a kastélyban található bútorokra varrtak téli takarókat, hogy ne porosodjanak a holtszezonban. Amellett, hogy hasznos munkát végeztek, láthatólag nagyon élvezték ezt a közösségi tevékenységet, jókat trécseltek, nevettek. Az önkéntesség jóval elterjedtebb az angolszász országokban, mint mifelénk, kevés olyan angol vagy amerikai ismerősöm van, akik ne vennének részt valamilyen alapítvány munkájában.

A Powis-kastélytól az éjszakára lefoglalt szállásig a Snowdonia park területén keresztül vezetett az út. Ezen a környéken, amerre a szem ellát, hatalmas palahegyek tárulnak fel minden irányban.

Wales északnyugati csücskében, a tengerparton fekvő Llandudno városkában szálltam meg. Sétálgattam a vízparton, fotóztam a naplementét, majd, mint aki jól végezte dolgát, vacsora után néztem. Sajnos aznap a saját káromon tanultam meg, hogy Wales nem Ibiza, itt este 9-kor már minden étterem bezár.

Naplemente minden giccskellékkel

Szerencsére csak másnap reggelig korgott a gyomrom, akkor olyan angol reggelit tettek elém a panzióban, ahogy a nagykönyvben van megírva - a kolbásztól a sült babon át a baconig semmi nem hiányzott a tányérról.

Kastély kastély hátán

Az UNESCO listáján található egy négy várból álló világörökség, "Edward király 13-14. századi várai" néven, ezek következtek a programban. De mielőtt még az elsőhöz hajtottam, tettem egy apró kitérőt a leghosszabb nevű brit településre, Llanfairpwllgwyngyllgogerychwyrndrobwllllantysiliogogogoch-ba. A név jelentése: "A vörös barlangi St. Tysilio melletti sebes örvény közelében lévő fehér mogyorófák völgyében fekvő Szűz Mária-templom". A köznapi használatban még a britek sem próbálják meg ezt kiejteni, úgyhogy mi is nyugodtan hívjuk közkeletű becenevén: Llanfair PG.

A leghosszabb nevű brit település

Az első régi vár Beaumaris volt, vizesárokkal határolt falaival és szép füves belső kertjével, majd Caernafon következett, hatalmas belső udvarával. A várséták után bementem a kocsmába a mosdót használni, ahol is egy tv-kivetítőre lettem figyelmes, amin épp a mi elképesztően izgalmas kézilabdameccsünk zajlott Izland ellen (merthogy épp az olimpia idején voltunk) - így leültem a walesi bácsik közé, és velük együtt izgultam végig a bravúros végjátékot.

A négy régi vár közé beiktattam egy újabbat is, Penrhynt, ahol a legmeglepőbb tárgy az 1820-ból származó vízöblítéses WC volt.

Közel 200 éves vízöblítéses WC

Következett egy újabb régi vár, Conwy, majd ugyanitt az ország legkisebb háza, a mindössze 3x1,8 méter alapterületű építmény, amely a 16. századtól kezdve egészen 1900-ig lakásként szolgált. Az utolsó lakót a városi tanács telepítette ki, mivel az 1,9 méter magas halász nem tudott felegyenesedni a szobában, és így a lakást lakhatatlannak minősítették. Érdekesség, hogy az épület a mai napig az utolsó lakó utódainak tulajdona, és egyfontos belépő ellenében bárki látogathatja.

Alacsonyabb növésű utazók is tudnak előnyös hátteret választani Conwyban

Másnap egy újabb tipikus angol reggelivel indítottam a napot, a kipperrel - ami sózott vagy pácolt, majd hidegen füstölt hering -, ezután Wales délnyugati csücskébe indultam. A nyugati parton lefelé haladva ismét 500 millió éves palamezők között vitt az út. 1836 óta folyik a környéken bányászat, még a mai napig is, igaz, már csak külszíni fejtéssel. Néhány bányát megnyitottak a turisták számára is, ki is próbáltam egy bányatúrát.

Aztán az Edward korabeli várak utolsó darabját, Harlechet akartam meglátogatni, de egyszerűen nem tudtam felhajtani a hegyre a 12 fokos lejtőn - bal kézzel nem kezelem olyan ügyesen a váltót, és az autó állandóan lefulladt. A többi sofőr türelmes volt, de én nem, úgyhogy inkább visszagurultam a főútra, és elindultam Pentre Ifan, a 4500 éves megalit irányába. A GPS segítségével sem volt könnyű megtalálni, buckás földutakon, legelők közt kacskaringózva, számos alkalommal a sövényhez simulva helyet adni egy szembejövő autónak és újra és újra úgy érezve, hogy körben haladok... De egyszer aztán csak rábukkantam. Az ember csak a fejét vakarja, hogy a fenébe tudták a 16 tonnás fedőkövet a többi kő tetejére biggyeszteni.

Hogy került a 16 tonnás kő a tetejére?

Még Wales legrégebbi temploma, a St. David-katedrális is belefért a napi programba, aztán elfoglaltam szerény kis szobámat egy kollégiumban, amely nyaranta ifjúsági szállóként üzemel.

A harmadik nap frissen, jókedvűen indult a ragyogó napsütésnek köszönhetően, és egyre magabiztosabban vezettem. Bár még sokszor a bal oldalon sétáltam az autóhoz, és pár pillanatig csak bambultam, hova lett a kormány, no meg a bal kezem még időnként hadonászott, mire megtalálta a váltót - de a haladás, kanyarodás, körforgalom már simán ment.

Wales délnyugati csücskéből a délkeleti felé indultam, végig a déli parton. Az első megálló Castell Coch, egy kedves, mondhatnám "emberi léptékű" vár volt, amelynek nincs sok helyisége, de azok elég extravagánsan vannak berendezve.

A Castell Coch extravagánsan berendezett hálószobája

A napi világörökségi penzumot a Blaenavon iparvidékkel tudtam le, ahol az országban oly ritka 36 fokos hőségben kihagytam a bányatúrát, inkább csak a felszíni épületeket jártam be, mint például a 19. században igen modernnek számító munkahelyi zuhanyzóhelyiséget. A nap végére még befért a tinterni apátság is, amely romjaiban is igen impozáns.

A tinterni apátság romjai

Másnap reggel észak felé indulva az Ironbridge-völgyben kezdtem, elég korán ahhoz, hogy én legyek az első látogató. Ez a vidék volt a 18. század "Szilícium-völgye", azaz az angol ipari forradalom bölcsője, és híres jelképe az első öntöttvas híd.

Az Ironbridge kora reggel, még látogatók nélkül

Szintén a világörökség része a közelben néhány régi üzemépület Derby és Matlock között. Az óriási vöröstéglás épületek nagy része csak kívülről látogatható, de mindenképp érdemes erre kerülni, mert maga az útvonal is elbűvölő.

Mielőtt leadtam volna az autót, még tettem egy kis kitérőt a világ harmadik legnagyobb teleszkópja (Jodrell Bank Discovery Centre) felé. Amilyen hatalmas, olyan nehéz megtalálni. Kicsit olyan érzésem volt, mint egy régi óvárosban sétálva, ahol csak messziről látszik a katedrális, de minél közelebb ér hozzá az ember, annál inkább elbújik az ember szeme elől. A teleszkópot csak megtalálni nehéz, utána már nagyon turistabarát a látogatás, ugyanis remek feliratok, táblák magyarázzák el a történetét, hasznosságát, és egy szuperinteraktív látogatóközpont is épült a közelében.

Nem tipikus turistacélpont, pedig igen érdekes a világ harmadik legnagyobb teleszkópja Manchester közelében

Már csak egy jó steaket kellett vacsorázni, hogy ne költsek ugyanannyit a fapados repülőn egy száraz szendvicsre. A reptér előtti utolsó körforgalomnál viszont már lankadt a figyelmem, és búcsúzásul még behajtottam a helyes iránnyal szembe, de szerencsére az angol sofőrök éberek voltak, és ügyesen kikerültek. Így az utazás végén - az autókölcsönzős fiút és magamat is meglepve - sikerült egy karcolás nélkül visszajuttatnom a kocsit a kölcsönzőbe.