Gerillák közt Mexikóban

Mi sem kedélyesebb dolog annál, mint egy fekete símaszkos zapatista gerilla társaságában sétálni egy dél-mexikói faluban, ahová rendőr már 18 éve nem tette be a lábát. Bepillantottunk titokzatos, színesre pingált világukba, és ittunk egy Coca-Colát a Che Guevara-vegyesboltban.

Látogatásom a zapatista gerilláknál úgy kezdődött, hogy két magyar barátommal leszálltunk a teherautóról, amelyik az Oventic nevű településig vitt minket. Ott találtuk magunkat egy sorompónál. A sorompó mellett őrbódé, benne két símaszkos asszony, akik megkérdezték, mi járatban vagyunk. Magyarországról jöttünk, válaszoltam, szívesen megnéznénk, milyen az élet egy gerillafaluban. Rendben, mondták, mindjárt jön egy companero (elvtárs), addig várjanak itt. Körbepislogtunk, fegyvereket nem láttunk sehol.

Pár perc múlva jött egy férfi, szintén símaszkban. Hozott egy kézzel írott, fénymásolt űrlapot, és azt mondta, hogy ezt minden látogatónak ki kell töltenie. Ettől megnyugodtam egy kicsit - úgy látszik, fel vannak készülve a hívatlan gringók látogatására. Először a nevünket kellett bediktálni, ez eltartott egy darabig, hiszen magyar neveket külföldön csak a legritkább esetben sikerül hibátlanul leírni. Aztán következett az ország neve, ez sem jött össze elsőre. A símaszkos ember ezek után elkérte az útlevelünket, és eltűnt.

Oventic főutcája (Kattintson a képre a galériáért!)

Intergalaktikus találkozó

De kik is a zapatisták? A történet száz éve, a mexikói forradalmat követő földreformmal kezdődött, amely a déli Chiapas szövetségi államban valahogy elsikkadt, és a lakosság többségét alkotó tzotzil és tzeltal indiánok továbbra is kisemmizettek maradtak az őseik földjén.

A forradalmat vezető Emiliano Zapata kultusza eleven maradt közöttük a XX. század során, és amikor az 1990-es évek elején megérkezett közéjük a rejtélyes El subcomandante Marcos (Marcos alvezér), hogy újabb forradalomra buzdítsa őket, az indiánokat nem kellett sokáig győzködni.

Az 1994-ben kitört gerillaháború során a fekete símaszkos, terepszínű ruhás indián harcosok több települést elfoglaltak, megostromoltak egy laktanyát, és kiszabadították a San Cristóbal-i börtön foglyait. A mexikói hadsereg gyorsan reagált, hatalmas erősítés érkezett Chiapasba, és két hét alatt visszaszorították az indiánokat az erdőbe. A két hét harcot két év bújócska követte a felkelők és az állami hadsereg között, ez idő alatt az egész világ megismerte az EZLN (Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg) nevét.

Jobbra Emiliano Zapata, balra zapatista harcos, középen zapatista harcosnő (Kattintson a képre a galériáért!)

Két évvel a harcok után, 1996-ban a mexikói kormány és a zapatisták aláírták a San Andrés-i egyezményt, amelyben a kormány autonómiát és földosztást ígért, és amelyből aztán semmit sem tartott be.

El subcomandante Marcos erre komoly nemzetközi kapcsolatépítésbe kezdett, és néhány év alatt a zapatisták a globalizációkritikus mozgalom kedvenceivé váltak. Chiapasban rendezték például 1996-ban az Első Interkontinentális (más források szerint Intergalaktikus) Találkozót az Emberiességért és a Neoliberalizmus Ellen. Konkrétan abban az Oventic nevű faluban, ahol tizenöt évvel később két barátommal együtt farkasszemet néztünk a símaszkos asszonyokkal a sorompónál, arra gondolva, hogy már legalább fél órája elvitték az útlevelünket, és bármennyire érdekelt is minket, hogyan élnek a gerillák mostanában, talán mégsem volt olyan jó ötlet idejönni.

Mit árulnak a Che Guevara Szövetkezeti Vegyesboltban?

Már a kapuban, a várakozás alatt kiderült, hogy Oventic nem valami nagy hely. Tulajdonképpen egyetlen utca az egész, nem is értem, hogy fért el itt az Első Interkontinentális (vagy Intergalaktikus) Találkozó. Igazából a zapatista falu kifejezés félrevezető, Oventicnek ugyanis nincsenek állandó lakosai.

Chiapasban 27 községet irányítanak a zapatisták, ezek mindegyike több faluból és tanyából áll, ezen kívül pedig van öt faluközpont, ahol iskola, kórház és mindenféle furcsa nevű intézmény található, mint például a Kézműves Asszonyok Szövetkezete a Méltóságért vagy a Jó Kormányzat Tanácsa. Oventic az öt faluközpont egyike, és közülük is az egyetlen, amelyet csak úgy meg lehet nézni, ha a nem-zapatista érdeklődő épp arra jár.

Ennek megfelelően, akármilyen furcsán hangzik is, megindult a gerillaturizmus Oventicben. A símaszkos ember egyszer csak megjelent az útlevelünkkel, és szívélyesen közölte, hogy minden rendben, beléphetünk. Amíg a faluban mászkáltunk, végig mellettünk maradt, de mehettünk bármerre, és kérdezhettünk bármit. Fotózni szabad volt, de csak az épületeket, az embereket nem. Legtöbbjükön nem volt símaszk, csak azokon, akik - feltételezem - valamilyen tisztséget töltöttek be.

Soha nem fogom megtudni, Patyomkin-faluban jártunk-e, vagy valóságosban. Ami kétségtelen: láttunk rengeteg gyönyörű falfestményt, kórházat két modern mentőautóval, egy - kívülről legalábbis - jól felszereltnek tűnő iskolát, sportpályát, és több boltot, melyek közül az egyik Che Guevara nevét viselte.

Che Guevara Szövetkezeti Vegyesbolt (Kattintson a képre a galériáért!)

A boltban alapvető élelmiszereket lehetett kapni (és Coca-Colát!), illetve a Rebeldía (Lázadás) című zapatista folyóiratot, valamint DVD-ket a mozgalmat bemutató dokumentumfilmekkel. A többi boltban néhány asszony szőtteseket árult. Ez a tény egyértelműen arra utalt, hogy nem mi voltunk az első turisták Oventicben, sem az utolsók.

A legmarkánsabb különbség a többi mexikói szuvenírárushoz képest az volt, hogy minden tárgyon rajta volt a készítője neve és az általa meghatározott fix ár. Alkudni nem lehetett, és amikor vettem egy szőttest, az eladó levette a címkét, és beragasztotta egy füzetbe, hogy amikor az készítője legközelebb arra jár, odaadja neki a teljes vételárat.

A zapatisták részben adományokból élnek, amelyeket külföldi szimpatizánsoktól kapnak, illetve fontos bevételi forrás számukra a fair trade kávé, amelyet külföldre adnak el. Megkérdeztem az idővel egyre közlékenyebbé váló símaszkos kísérőnktől, mit tanulnak a gyerekek az iskolában.

"Írni, olvasni, meg a zapatista mozgalom történetét és elveit" - válaszolta. Ennek fényében nem meglepő, hogy a mexikói állam nem ismeri el a zapatista iskolák bizonyítványait, így a fiatalok nem tudnak egyetemre menni. Ráadásul a sok kormányzati segély miatt a szomszédos, nem zapatista falvakban sokkal jobb az életszínvonal, úgyhogy sokan dezertálnak a mozgalomból, és új életet kezdenek, megbékélve az elnyomó, globális kapitalista rendszerrel, ha egy kis segély is jár hozzá.

Autonóm Lázadó Zapatista Általános Iskola (Kattintson a képre a galériáért!)

Még élek, küldjetek szivart!

Az El subcomandante által vizionált összmexikói forradalom ugyanis elmaradt. A mexikói kormány az oszd meg és uralkodj politikáját követi már több mint egy évtizede, vagyis a nem zapatista falvak egy csomó segélyt kapnak, a zapatisták meg még áramot sem. A zapatisták azonban túltették magukat az ügyön, elfogadták a status quót, és önellátásra rendezkedtek be.

Marcosnak 2006-ban volt még egy próbálkozása, a választások előtt országjáró körútra indult, hogy meggyőzze a mexikóiakat, ne szavazzanak senkire, inkább kezdjenek forradalomba. A rendőrség nem bántotta Marcost, nem is tartóztatta le, hagyta, hadd beszéljen. Mondanom sem kell, a forradalom végül nem tört ki.

Hogy azóta mi történt az El subcomandantéval, senki sem tudja biztosan. Tavaly felröppent a hír, hogy rákos, és kórházban ápolják - talán Észak-Mexikóban, talán máshol - de ezt Marcos közleményben cáfolta, hozzátéve, hogy akik a halálhírét keltik, inkább küldjenek szivart. Az igazságot senki sem tudja kideríteni, mivel senki sem látta őt símaszk nélkül, csak a közvetlen bajtársai, akiket szintén nem lehet beazonosítani, mivel ők is mindig símaszkot viseltek.

A zapatista közösségek azonban továbbra is élik mindennapjaikat Chiapasban, függetlenül a mexikói államtól. 2012 végén és 2013 elején az El subcomandante több közleményt adott ki a maja világvégéhez kapcsolódva, amelyben arról értekezett, hogy a világ új ciklusba fordult, és a zapatisták újra mozgósítják a csapataikat. Ezzel egyidőben összesen 40 ezer símaszkos indián tartott békés, néma felvonulást Chiapas számos településén.

Felemás érzésekkel jöttünk el Oventicből. Éjszakára nem maradhattunk ott, ahhoz a közösség beleegyezésére lett volna szükség. Laikus látogatóként csupán annyit láttunk, hogy a zapatisták egyszerű, szegény, de elkötelezett emberek, akik 19 éve nekiálltak, hogy a saját kezükbe vegyék a sorsukat. Bár túl fényes jövőt nem jósolok a mozgalomnak, azért olyasmit hallottunk, ami továbbgondolásra érdemes. Oventicben például ezt a feliratot láttam az egyik falon: Itt a nép parancsol, a kormány pedig engedelmeskedik. Lenne ötletem, hová kellene még ezt kiírni.