Mallorca télen? Az meg milyen?

Vágólapra másolva!

Az egész hirtelen jött. El akartunk szakadni pár napra az itthoni dolgoktól, így elkezdtem olcsó repjegyek után kutatni. Sok úti cél felmerült, aztán maradtunk Mallorcánál: olyan hideg nem lehet ott januárban, mint idehaza, ha meg mégis, vigasztalódunk majd a gasztronómiával. Így is lett.

Gaál Csaba

Vágólapra másolva!

Téli utazás Spanyolország Mallorca utazás Sóller Valldemosa Palma de Mallorca fapados légitársaság

Reménykedtünk benne, hogy a huszonéves egyenruhás srác, aki Barcelonában belépett a Ryanair pilótafülkéjébe, szerelő vagy utaskísérő. De nem az volt. Amikor a kapitány vékony, vidám hangon üdvözölte az utasokat, már tudtuk, hogy a következő félórában az életünk az ő kezében lesz. Végül is valahol el kell kezdeni a pilótakarriert, és mi lenne jobb gyakorlóterep erre, mint ez a rövid szakasz a katalán főváros és Palma de Mallorca között.

Aggodalmunk azonban alaptalan volt. A fiatal kapitány remekül manőverezett, az ifjúi vér legfeljebb abban mutatkozott meg, ahogy a sima leszállás után beszáguldottunk a megállóhelyre. A sok negatív hír ellenére egyébként nekünk eddig semmi bajunk a nem volt Ryanairrel: egy egyszeri negyedórás csúszást leszámítva mindig pontosan, sőt, korábban érkeztek a gépeik, mindig volt helyünk egymás mellé, a sok reklámot pedig útközben el lehet kerülni zenehallhatással. Az oda-vissza 41 ezer forintos, átszállós jegy pedig csak azért volt ilyen "drága", mert csak két héttel előtte dőlt el, hogy utazunk.

Mallorca a Földközi-tenger nyugati részén található Baleár-szigetek - és egyben Spanyolország - legnagyobb szigete. Fővárosa Palma de Mallorca, ahol 375 ezren laknak, ami közel a fele a négy sziget - Mallorca, Ibiza, Menorca és Formentera - összlakosságának. Az autonóm közösség hivatalos nyelve a katalán és a spanyol. Évente több mint 10 millió turista látogatja meg, ez közel egyötöde a Spanyolországba érkező vendégeknek. A legtöbben Németországból (37 százalék) és Nagy-Britanniából (29 százalék) utaztak oda 2011-ben.

Lepukkant lakosztály

Pilar úgy nézett ki, mint akármelyik házmesternő a 8. kerületből. Kötött sapka, vastag mellény, kicsit üveges tekintet, furcsán formálódó szavak. Ő adta ki nekünk a lakását a következő négy éjszakára, és amikor a reptérről jövő busz megállójában köszöntöttük egymást, volt bennem némi kétely. Biztos, hogy jó döntés volt hotel helyett apartmant bérelni? Hiszen a várostól 30-40 perces buszútra lévő strand szállodái meglehetősen jutányos árakat kínáltak. Aztán mégis Palma mellett döntöttünk - helyesen -, elvégre ilyenkor itt csak nagyobb az élet. A városban drágák voltak a hotelek, Pilar viszont azonnal engedett 30 eurót a 200 eurós árból, és még az itt szokásos előleget és károkozási biztosítékot sem kérte el. Mivel a lakás az óvárosban volt, rendelkezett wifivel és fűtéssel, hamar megállapodtunk.

Azt nem állítom, hogy vendéglátónk színjózan volt, ám míg öles léptekkel haladtunk 5 percre lévő szállásunk felé, nagyon profi módon elmondta, hogy mi merre van, hol érdemes enni, inni, vásárolni, szinte kérdeznünk sem kellett. Közvetlensége, kedvessége hamar oldotta bennem a kezdeti feszültséget.

Aztán beléptünk a lakásba, ami lehangoló volt. Egy nagyon régi ház első emeletén kaptunk szállást, amelynek berendezése - szemben tulajdonosával - rideg és barátságtalan volt. Az egy szál villanyradiátor alig tudta felvenni a küzdelmet a kintről beszűrődő hideggel, a dohányszag pedig mindent áthatott. Sokan járhattak már ott előttünk. Mindegy, valamit valamiért. Az internet működött, hát belenyugodtam.

Így nézett ki a nappalink

Pilarral egyébként többször összefutottunk, például amikor az első fürdés után kicsapta a biztosítékot a bojler. Ő a ház másik oldalán, a földszinten lakott a kocsma mellett, egy lakat védte csak a bejárati ajtaját. Másnap ott fürödtünk nála, ott is hagyott minket a lakásában, mondta, ha végeztünk, csak zárjuk be a lakatot. Aztán amíg mi sétáltunk a városban, estére kicserélte a bojlert. No hay problema.

Gasztronómiai élvezetek

A város felfedezéséhez a prágai módszert alkalmaztuk, csak itt a sört bor helyettesítette. Ennek lényege, hogy az útkönyvekben felsorolt nevezetességek céltudatos felderítése helyett összevissza csatangoltunk a régi utcákon, majd időnként betévedtünk egy-egy szimpatikus étterembe, kocsmába. A kötelező látnivalók - a székesegyház, a Placa Major vagy a kikötő - előbb-utóbb így is az utunkba estek, közben viszont jutott idő ráhangolódni a városra és lakóira.

Az utcákon - főleg esténként - viszonylag sok ember volt, de külföldi turistahordákkal nem találkoztunk. Akik külföldiek voltak, úgy tűnt, tartósan élnek ott. Meglepő módon katalán szót is csak elvétve lehetett hallani, annál több spanyolt, noha a feliratok mind katalánul voltak. Az óvároson kívül viszont látványosan csendesebb volt az élet, az egyik sétálóutcán például az éttermek egyik fele bezárt, a másik meg kongott az ürességtől.

Utcakép Palma óvárosából

Egy ilyen sétánkon botlottunk bele egy kijjebb eső mellékutcában az A Ma Maison nevű tunéziai étterembe. Saloua, a séf néhány éve költözött ide Tunéziából, és a felszolgálásban neki segítő másik nővel együtt olyan élménnyé tették az étkezést, hogy kétszer is ott ebédeltünk. A fejenként 12 eurós menü a három, választható fogáson kívül bort is tartalmazott, nem is akármilyet. Sőt, a zseniálisan megkomponált ételek mellé - melyek az aznapi piaci választéktól függtek - bármelyik borukat készséggel megnyitották egy pohár kedvéért is, persze azt már külön pénzért.

Itt érdemes megjegyezni, hogy a palmai éttermek menühöz is kínált házi borai általában ihatók, de különösebb élvezetet nem okoznak a jó borok megszállottainak. Lehet persze kitűnő borokat is inni - főként vöröseket és főként Spanyolország Rioja és Ribera del Duero vidékéről -, de azokból egy pohár többnyire 3 euró fölött kezdődik, és legfeljebb egy vagy két fajtából lehet pohárral is rendelni. Volt olyan étterem is, ahol a ház egyébként elég jó borát nem voltak hajlandók nagy, öblös pohárban felszolgálni, mivel ahhoz csak a kicsi járt.

Ezek után volt különösen nagy élmény rábukkanni egy olyan borbárra, amely számomra teljesen új rendszerben működött. Ez volt ugyanis az első önkiszolgáló borozó, amelyet valaha láttam. A Wineingba belépve az ember kap egy chipkártyát, amelyet a falakra felszerelt automatákba kell bedugni, és kezdődhet a dőzsölés. Összesen 48-féle mallorcai, spanyol és külföldi bor közül lehet válogatni. A háromféle mennyiség - pohár, illetve annak a fele és a negyede - egyikének kiválasztásával a nitrogén már nyomja is az alá tartott poharunkba a nedűt, miközben az ára felkerül a chipkártyára. A borok természetesen épp a megfelelő hőmérsékleten vannak, és nem érintkeznek a levegővel, így akár egy hónapig sem lesz semmi bajuk - ha addig el nem fogynak.

Hangulatfotó a borozó ablakából (A képre kattintva megtekintheti spanyolul, hogyan működik az önkiszolgáló rendszer)

Remek lehetőség volt ez több és akár drága bor kipróbálására. Én éltem is vele, két este is ott kötöttünk ki. Külön ékessége volt a borozónak Zsuzsa, a tüneményes felszolgáló, akinek anyukája vajdasági magyar, apja svéd, ott is nőtt fel, de már 15 éve Mallorcán él. Akár magyarul, akár svédül, angolul vagy spanyolul beszélgetett a vendégekkel, mindenkinek mosolyt csalt az arcára. Egyetlen hátránya volt csak a helynek: könnyen bele lehetett feledkezni, az eurók pedig egyre csak gyűltek a chipkártyán. Aztán persze lecsúszott egy fokhagymás rák és egy csokis süti is. Mindenesetre még akkor is megérte volna az otthagyott pénzt, ha Zsuzsa nem töltötte volna az üveg alján megmaradt borokat a poharamba. De töltötte.

Csúszós utakon

Egyáltalán nem kötelező persze sokat költeni Mallorcán. Sőt, a szupermarketekben meglepően olcsó és jó élelmiszereket lehet vásárolni. A legjobb vétel nálam az a jamón serranóra emlékeztető sonka volt, amelyből 10 dekát akciósan mindössze 1 euróért szeleteltek le a pultnál. De épp ekkor volt a mandarinszezon is, úgyhogy abból is jól felpakoltunk.

Túl sok időt persze nem töltöttünk szállásunkon, már csak a hangulata miatt sem. Annál már a kinti séta is jobb választásnak tűnt, noha az időjárás nem kényeztetett el minket. A négy nap alatt mindössze egyszer volt 15-16 fok, de inkább a 10-12 fokos hőmérséklet és a szemerkélő eső volt a jellemző. Utóbbi azért volt különösen rossz, mert a szigeten valamiért olyan utcakövekből építették a járdákat, hogy néhány csepp víztől is jégpályaként csúsznak. Szerintem az itt élők nagyon meglepődnének, ha egyszer külföldre utazván azt tapasztalnák, hogy nem kell félniük a hasra eséstől.

Kirándulásunkat Sóllerba végképp elrontotta az időjárás

A helyieket egyébként a rossz idő sem zavarta. A kávézók előtti teraszokon ugyanúgy trécseltek a kirakott gázlángok mellett, mintha nyár volna. Erre pedig csak részben lehet magyarázat, hogy épp azon a hétvégén ünnepelték a város védőszentjét, San Sebastiánt, így sok volt a program városszerte. Az például különösen tetszett, hogy ilyenkor a kocsmák elé fatüzelésű grilleket raknak ki mindenfelé, ahol a körbegyűlt vendégsereg sütögetheti hajnalig a pecsenyéjét. De az se volt utolsó, amikor az egyik sétálóutcán egy fúvósbanda - köztük fekete zenészekkel - Kusturica Macskajaj-ának híres dalát, a Bubamarát játszotta. Szóval csúszkáltunk, áztunk-fáztunk, de - különösen néhány bor után - volt hangulata a városnak.

Jó helyen, rossz időben

Sóller és Valldemosa - hangzott a felszolgáló lány gyors válasza az egyik kocsmában arra a kérdésünkre, hogy melyik várost érdemes leginkább megnézni a szigeten. Ehhez aztán Pilar is hozzátett egy másikat, de mivel Sóller felé amúgy is útba esik Valldemosa, mellettük döntöttünk. Jobb időben valószínűleg jóval emlékezetesebb lehetett volna ez a kirándulás, hiszen busszal nagyon könnyű eljutni ezekre a helyekre a fővárosból. Persze nem árt bízni a sofőrben, mivel a két város közötti szerpentin gyakorlatilag másfél sávos, és gyakran alakult ki "patthelyzet" a szembejövők között. Visszafelé már nem volt ilyen gond, hiszen Sóllerből a nemrég épített alagúton keresztül közvetlenül Palmába repített a buszunk.

Ha választani kellene a két hely között, nekem egyértelműen Valldemosa több száz éves utcái tetszettek jobban, még ha a meredekségük miatt a már említett csúszósság különösen nagy kihívást jelentett is. Nagy tisztelettel figyeltünk egy nénikét, aki ilyen útviszonyok mellett is magabiztosan bandukolt fel házába a bevásárlás után. Amit máshol nem láttunk még, az a töméntelen cserepes virág, amelyek az amúgy szürke utcákat is színes kertté varázsolják. Az egyik étteremben pedig tele volt a fal Michael Douglas képeivel - mint kiderült, a közelben van háza, és ő szponzorálta a helyi kulturális központot, amelyet aztán átvett a baleári kormány.

Virágos utcák Valldemosában

Sóller jóval kevésbé fogott meg, de ebben nyilván szerepe volt az egyre romló időnek is. Persze lehet, hogy van, akit a környező hegyek előtt úszó felhők is izgalomba hoztak volna, én azonban nem tartozom közéjük. Nyáron a főtér és a Szent Bertalan-katedrális is bizonyára jobban lenyűgözött volna, így azonban inkább egy olyan helyre vágytam, ahol olcsó menüt kínálnak finom borral. Ilyet azonban nem találtunk, noha - fokozódó bosszúságunkra - elég nagy területet bejártunk. A végén egy tapasbárban kötöttünk ki, de annak az ára jóval magasabb volt, mint a színvonala. Így már a kikötőbe 5 euróért levivő villamost sem volt kedvünk kipróbálni, inkább visszabuszoztunk Palmába.

Az út végére maradt még egy bosszúság. A Ryanair gépe 6.25-kor indult Barcelonába, így épp lekéstük volna az első reptéri busszal, amelyre mindössze 2,50 euróba kerül a jegy. Így az alig 20 perces útért a taxisnak 20 eurót kellett fizetni, amiből máskor akár egy repjegy is kitelne. Pilar mindenesetre gondoskodott róla, hogy a búcsú kellően érzelmes legyen: a háza előtt hajnalig tartó sütögetés ellenére reggel 5 órakor felkelt, és álmos szemekkel kívánt nekünk jó utat, meg minden olyat, amit ilyenkor szokás. Bár a lakásával nem sikerült megbarátkoznunk, őt a szívünkbe zártuk.