Szülinap Teherán felett az égben

Iráni utunkon nemcsak a helyiek őrült vendégszeretete volt lenyűgöző, hanem a látnivalók is. Ellátogattunk a híres tebrizi fedett bazárba, szülinapot ünnepeltünk az égben, elvonatoztunk Iszfahánba, Meshedben pedig lángosbiznisz indítására akart rávenni a szállásadónk.

Tebrizben nem csak riált (helyi pénz) és ruhát szereztünk, hanem egyik nap nyeregbe pattantunk, és körbekarikáztuk a várost, hogy felfedezzük a látnivalókat. Elsőnek a történelmi Kék mecsetet látogattuk meg. Ahogy beléptünk a kapun, a gyönyörű kertes, szökőkutas udvar azonnal lenyűgözött minket. A mecsetet eredetileg Dzsahán sah építette 1465-ben, de egy földrengés - a bejáratát leszámítva - lerombolta a 18. században. Mostani formáját 1973-ban kapta, amikor felújították.

A Kék mecset után a belváros felé vettük az irányt, ekkor szembesültünk először az igazán nagy tömeggel Ázsiában. A bazár környékén, az úttesten, a járdán mindenütt emberek és járművek tömege hömpölygött, számunkra kaotikus egyveleget alkotva. Ebből a káoszból két fiatal srác, Mahdi és Amirreza mentett ki minket. Hamar biztonságos helyre menekítették biciklijeinket, egy emeleti üzlet raktárhelyiségébe, innentől már gyalog folytathattuk a városnézést, ami így sokkal kellemesebbnek ígérkezett. A srácok önként és örömmel kísértek minket végig a csodálatos bazáron, és közben elmesélték, hogy fontos állomása volt ez az egykori selyemútnak. Azt is megtudtuk tőlük, hogy ezt tartják a világ legnagyobb fedett bazárjának, és hogy 2010-ben a világörökség részévé nyilvánították.

A Kék mecset udvarán, Tebrizben

A bazár tényleg olyan hatalmas volt, hogy kísérőink nélkül biztos elvesztünk volna a gyönyörű boltíves folyósok labirintusában. Több része van ennek a komplexumnak. Van, ahol csak ékszereket kapni, van, ahol perzsaszőnyegeket árulnak, megint máshol csak cipőket, de találtunk éttermeket, mecsetet és gyönyörű, zöld udvarokat is a lenyűgöző és egyben kicsit kaotikus helyen. A fiúk szívesen kísérgettek volna minket egész nap, de sajnos a közös ebéd után búcsút kellett mondanunk egymásnak, mert nekünk még készülni kellett délután a másnapi továbbindulásra.

Szülinap az égben

Teheránba megérkezve felhívtuk Abolfazlt, aki útközben baráti siklóernyőzést ígért a fővárosban. Meglepetésünkre nagyon megörült nekünk a telefonban, és rögvest meg is beszéltünk egy másnap reggeli találkozót. A megbeszélt helyre időben megérkezett egy nagyon pici autóval, amely tele volt nagyon nagy hátizsákokkal. Ezek bizony siklóernyők, ez az ember nem viccelt, tényleg felvisz minket az égbe! Egy városszéli üres, lapos területre hajtottunk, ahol más siklóernyősök éppen a tábort állították. Úgy tűnt, mindenki nagyon jól ismeri Abolfazlt, és egyáltalán, itt mindenki nagyon jó barátja mindenkinek.

Minket is nagy-nagy szeretettel és érdeklődéssel fogadtak, majd egykettőre egy dzsip platóján találtuk magunkat, fölfelé robogva egy nagy kopár hegyre. Még fel sem ocsúdtunk, amikor utasítottak, öltsük magunkra a siklóernyős felszerelést. Zitát Abolfazlhoz csatolták, én pedig egy barátja mellé kerültem a "tandembe".

Fent a hegyen, ahonnan leugrottunk. Itt kezdtünk megrémülni, hogy mi is fog velünk történni

Nem sok útbaigazítást kaptunk, csupán ennyi hangzott el: "Ha azt mondom, fuss, fuss!" Előttünk meredek, semmibe vezető lejtő, mögöttünk szélnek feszítve az ernyők. Majd falharsant : "Fuss!" Mi pedig futottunk, és pár másodperc múlva már nem érte a lábunk a talajt, felröppentünk az égbe! Fantasztikus volt, ordítottunk, sikítottunk örömünkben. Mind a ketten ekkor siklóernyőztünk életünkben először, ráadásul Zitának erre a napra esett a 26. születésnapja - amelyet így fent ünnepeltünk az égben. Abolfazl még a Happy Birthdayt is elénekelte neki, és mivel a két siklóernyő végig egymás közelében lebegett, tudtunk egymásnak kiáltozni. Alig negyed órát töltöttünk az égben, de az nagyon emlékezetes volt.

Amikor már közel voltunk a leszállási területhez, az emberem megkérdezte tőlem, szeretem-e az "acrobatsot", és én nem tudván, mire gondolt, azt válaszoltam, persze! Ezt meghallva rögtön őrült manőverekbe kezdett, és dugóhúzó-repülésben folytattuk égi utunkat, miközben nemegyszer közel vízszintesen bedőltünk az ernyővel, hogy az már nem felettünk, hanem mellettünk domborodott. A gravitációs erő összevissza hatott a testünkre különböző irányokból, és ehhez én egyáltalán nem voltam hozzászokva. Hála az égnek, nem lettem rosszul, de amikor megkérdeztem Mohammadot, történt-e már olyan, hogy elhányta magát az utasa, ő így válaszolt: "Persze, számtalanszor."

Zita Abolfazllal tandemben, a szülinapját az égben ünnepeltük

A landolás zökkenőmentesen sikerült, fél perccel utánunk Zitáék is földet értek, ők is feltűnően simán. Ezután tudtuk meg, hogy Abolfazl 2007-ben a célra szálló kategóriában világbajnok volt. Kiderült, hogy mi magyarok is híresek vagyunk siklóernyőzésben: Takáts Pali és Kézi Gábor igazi legendának számítanak, nagy rajongással mutatták a róluk készült videókat. Iráni barátaink arról is felvilágosítottak, hogy ők az egyetlenek, akik tandemben is képesek végrehajtani az infinity tumbling nevű manővert. Ez azt jelenti, hogy ketten egy ernyővel "ugróköteleznek" a levegőben.

Az ugrással nem volt vége Abolfazl vendégszeretetének. Ragaszkodott hozzá, hogy vendégül lásson minket ebédre a családjánál. Nem akartunk udvariatlanok lenni, és nem is bántuk meg, ugyanis felesége az iráni konyhára jellemzően rengeteg, részben sáfránnyal színezett és ízesített rizst, sok zöldséget és különböző húsokat tálalt az asztalra. A végén egy kiló süteményt összevásárolt Zitának, amiről szintén nem sikerült lebeszélnünk.

A vonatok megállnak imádkozni

Ahány helyivel beszélgettünk Iránban, szinte mindenki megkérdezte tőlünk, voltunk-e már, és ha nem, tervezünk-e menni Sirázba és Iszfahánba? Annyiszor hallottuk ezeknek a városoknak a nevét, hogy végül beadtuk a derekunkat, és rászántunk két napot, hogy meglátogassuk legalább az egyiket. Iszfahán volt közelebb a fővároshoz. Már az is érdekes volt, hogyan jutottunk ki Teheránban a vasútállomásra. A metróban megfigyeltük, hogy külön szerelvény van a nők részére, ahová férfi nem teheti be a lábát. A többi kocsi persze vegyes volt, igaz, azok majdnem teljesen férfiakkal voltak tele, akik az ékszert és a feleségüket otthon tartják. A helyi szokásoknak megfelelően a nő gyerekeket nevel, mos, főz, takarít. Persze itt is, mint a világ számos részén, ez változóban van, és a nők is egyre inkább vállalnak munkát, építenek karriert.

Hálókabinos vonattal utaztunk Iszfahánba. Az éjszakai út során találkoztunk két nagyon kíváncsi fiúval. Hamed és Hesmat testvérek, izgatottságuk nem ismert határokat, ha rajtuk múlt volna, egész éjjel beszélgetünk a kupéban. Végül megígértük nekik, hogy kívánságuk szerint örömmel velük töltjük a következő napot Iszfahánban, és körbevezethetnek minket a városban, de most aludjunk.

Az alvás azonban nem tartott sokáig, mert hajnali ötkor a vonat megállt a semmi közepén, és a teljes utazóközönség - leszámítva kettőnket - leszállt. Mi azért maradtunk a vonaton, mert mint Hamedéktől megtudtuk, arról van szó, hogy ők imádkozni mennek. Az irániak nagyon komolyan veszik a muszlim vallás alappillérének számító napi ötszöri imát. Ezek időpontja meghatározott, és ehhez a tömegközlekedési eszközök is igazodnak. Érdekes világ.

Az ezerfős hárem mecsete

Iszfahánba még így is korán reggel érkeztünk meg, az olcsóbb busz híján négyen együtt béreltünk egy taxit, és berobogtunk vele a város főterét jelentő Imám térre. Iszfahán egykor a világ legnépesebb városa volt. A most másfél milliós (agglomerációval 3,4 milliós) város Irán közepén helyezkedik el, egykor Perzsia fővárosa volt, és ma is fontos kereskedelmi és közlekedési csomópont, amely nagyban megőrizte egykori fényét. Ezt azonnal éreztük, ahogy megérkeztünk, pompás parkok, gyönyörű sugárutak, mecsetek, bazárok mindenütt, az Imám tér pedig egyenesen varázslatos volt ezen a szép reggelen. A tér hivatalos neve egyébként Nags-e Dzsahán tér, jelentése "a világ képe", szintén a világörökség része, és arról is nevezetes, hogy a világ egyik legnagyobb főtere, hosszúsága 512 méter, szélessége 164 méter.

Az iszfaháni nagy bazár nyitás előtt

Északról egy nagyon hangulatos bazár határolja, amelyben volt szerencsénk megfigyelni a reggeli boltnyitásokat. Nyugati tőszomszédja az Áli Gápu (magyarul: magas kapu) nevű palota, amelynek teraszpilléreit ottjártunkkor éppen felújították.

A tér keleti felén, a varázslatos, kék kupolájú Loftallah-mecsetben gyönyörködhetünk. A 16. század elején építették, nevét egy síita szentként tisztelt tudós doktorról kapta, és az akkori uralkodó magántemplomának épült. Egész konkrétan a király ezerfős háremének készült. Hát nem lehetett egy szerény fickó ez a király, az biztos! Az épület érdekessége, hogy csak a főbejárat díszítése négy évig tartott a mozaikberakás miatt.

A Loftallah-mecset az Imám téren

A tér déli végében a Sah-mecset található, ez talán a legpompásabb az összes épület közül. Ma már csak múzeumként működik, minaretjei, belső udvara lenyűgöztek minket. Már csak az Imám teret körbejárva azt éreztük, érdemes volt ellátogatnunk Iszfahánba, ám a nap ezzel még nem ért véget, barátainkkal keresztülsétáltunk a városon.

Az egyik parkban egy másik csodálatos palotát pillantottunk meg, közelebb érve megtudtuk, hogy ez a Hast Behest, ami a hárem királynőjének volt az otthona. Nahát, nem elég, hogy ezren voltak a háremhölgyek, még hierarchia is volt köztük. Micsoda világ lehetett az?

A sétát a Zájende folyónál zártuk, amelynek partján megcsodáltuk a Szi-o-Sze Pol nevű, vagyis a 33 lyukú hidat. Ez az építmény valóban gyönyörű, ám egy furcsa dolog azért feltűnt nekünk a környéken: a folyómeder teljesen ki volt száradva. A fiúk elmondták, hogy az utóbbi években megnövekedett az öntözéses gazdálkodás, és ide már nem jut el a víz, mert a folyó felsőbb vidékein elöntözik, hogy élelmiszert termeljenek. Nagy szívfájdalma ez az iszfahániaknak, mert különben nagyon büszkék a folyójukra és a hídra.

A Zájende folyó kiszáradt medre és a Szi-o-Sze Pol híd

Egy másik érdekessége Iszfahánnak az örmény negyed, régi örmény templomokkal, temetővel és keresztény lakossággal. I. Abbász Sah 1602-ben telepítette le őket Iszfahán Dzsolfa negyedében, és megadta nekik többek között azt a különleges jogot, hogy szabadon gyakorolhatták keresztény vallásukat. A keresztény vallás gyakorlásáért amúgy üldözés és börtön jár, és a muszlimról keresztény vallásra történő áttérésért halálbüntetés jár Iránban, elméletileg még napjainkban is.

Lángosbiznisz Meshedben

Iráni utazásunkat Meshedben zártuk. Ez a harmadik legnagyobb város Irán északkeleti részén, és nekünk, utazóknak azért lehet fontos, mert kiváló kiindulópont Afganisztán és Türkmenisztán felé. Legfőképpen azért kellett meglátogatnunk a várost, mert ide kértük a Teheránban megigényelt türkmén tranzitvízumunkat. A városba már úgy érkeztünk, hogy tudtuk, várnak ránk, hiszen felhívtuk azt a családot, amelynek tagjaival még az országba való belépésünkkor találkoztunk, és akik invitáltak magukhoz Meshedbe.

A vendégeskedés rögtön kínos jelenettel kezdődött, ők ugyanis nem hagyták, hogy a nappali sarkában terítsük le matracainkat. Mi azonban annyira ragaszkodtunk ehhez, hogy az már láthatóan rosszul esett nekik, ezért végül beadtuk a derekunkat. Így "kényszerből" a házaspár szobájában, az ő ágyukban kellett aludnunk, míg az anyuka a lányuk, az apuka a fiúk szobájának padlóján éjszakázott. Hát ilyen őrült az iráni vendégszeretet. Persze ezek után mi is igyekeztünk eminens vendégek lenni, és megismételve a teheráni lángossütést, sajtos-tejfölös-fokhagymás finomsággal kedveskedtünk nekik. Mikor elmeséltük, hogy ezt nálunk strandokon, piacokon árulják, és ez amolyan utcai étel Magyarországon, az apuka teljesen belelkesedett, és félig komolyan, félig a családját szórakoztatva beöltözött utcai árusnak, majd kérlelt minket, maradjunk az országában, és kezdjünk bele együtt a lángosbizniszbe!

Meshed nem csak arról híres, hogy a selyemút egyik fontos állomása volt. Jelentős zarándokhely is az irániak számára. Itt található a síita muszlimok által tisztelt nyolcadik imám (Mohamed isteni tudást birtokló, tévedhetetlen fiúutódait nevezik így), Mohamed hetedik leszármazottja, Ali Al-Ridha, avagy Imam Reza sírja és a köréje épített, hatalmas területet elfoglaló mecsetegyüttes. Vendéglátóink ide is elkísértek minket. Mivel fényképezőgépet nem szabadott bevinni, csak néhány képet készítettünk titokban.

A terület összesen több mint fél négyzetkilométert foglal el, hét nagy udvar található itt, megannyi mecsettel és minarettel. Az irániak számára ez egyfajta Mekka, ottjártunkkor is rengetegen voltak az ország minden részéből. Állítólag egy hithű iráni életében legalább egyszer ellátogat ide.

Az Imam Reza sírhelyének otthont adó mecsetegyüttes az irániak legnagyobb zarándokhelye Meshedben

Meshedben végül öt napot kellett várnunk, mert hiába kértük ki már Teheránban a türkmén vízumunkat, azt csak akkor kezdték el kiállítani, amikor először bejelentkeztünk a meshedi türkmén nagykövetségen. Egy apró, lőrésszerű ablakon keresztül közölték velünk, jöjjünk vissza öt nap múlva. Ennek leteltekor már igencsak zavarban voltunk vendéglátóink előtt, hiszen hosszú ideje vendégeskedtünk náluk. Mégis, amikor közöltük, hogy másnap reggel végre ismét útra kelünk, komolyan kérleltek, maradjunk még legalább egy napot.

Minket persze már várt az út és a következő ország, ezért reggel búcsút vettünk tőlük. Az anyuka szemében könnyeket fedeztünk fel, az apuka pedig iráni tradíció szerint bocsátott útra minket: az ajtón kilépve egy Korán alatt kellett átbújnunk, majd egy pohár vizet és egy marék aprópénzt kaptunk. A vízzel egy növényt kellett megöntöznünk, a pénzt pedig egy arra rászorulónak kellett adnunk, kérve, hogy imádkozzon értünk.

A követségre visszatérve megkaptuk a türkmén vízumot, két nappal és 210 km-rel később pedig elhagytuk ezt a csodálatos országot, amely - hála az elképesztően vendégszerető polgárainak - mélyen belopta magát a szívünkbe.