Kubában utazni szuper

A nagy kubai autópálya építése leállt, amikor összeomlott a Szovjetunió. Sokáig csak teherautóstoppal lehetett közlekedni rajta, ma viszont már légkondicionált kínai buszok hozzák-viszik az utasokat. A szállás sem gond többé, a zimmerferizés virágkorát éli. Kubai útikalauz hátizsákos turistáknak.

Őszintén szólva Kubából nem sok olyan úgynevezett látnivaló maradt meg az emlékezetemben, ami kihagyhatatlan lett volna. Ha Kubáról mesélek, általában nem ez vagy az a katedrális, emlékmű vagy természeti csoda kerül elő, hanem különféle sztorik Kuba kubaságáról, erről a nehezen definiálható izéről, a nyolcvanas évek Kelet-Európájának és a 2010-es évek Latin-Amerikájának bizarr, házasságon kívüli kalandból született gyermekéről.

Kuba ugyanis semmihez sem hasonlítható, páratlan hely. Első ránézésre furcsa időkapszulának tűnik, ahol a dolgok úgy maradtak, ahogy negyven, ötven, hatvan éve hagyták. Aztán, ha jobban megnézzük, kiderül, hogy nagyon is sok minden változik évről évre a Karib-tenger utolsó szocialista országában. Például vannak már meglepően kényelmes, kínai buszok, bár az is igaz, hogy szinte csak a turisták engedhetik meg maguknak, hogy felszálljanak rájuk.

Kínai légkondis buszok csak turistáknak (Kattintson a képre a galériáért!)

Értelmiségiekből maszek panziósok

Kubában utazgatni ma már jóval egyszerűbb, mint egy-két évtizeddel ezelőtt. Kényelmes buszok és családi panziók állnak az utazó rendelkezésére megfizethető áron. Ez komoly előrelépés, korábban ugyanis az idelátogatók - ha akarták, ha nem - csak a viszonylag drága állami szállodákban kaphattak szállást. Az utazás pedig - bár még manapság is kalandos tud lenni - már nem akkora lutri, mint a 90-es évek elején, a speciális időszak napjaiban.

Az óvatos gazdasági nyitásnak köszönhetően Kubában 1997 óta magánszemélyek is foglalkozhatnak fizetővendégek fogadásával az otthonukban. A casa particular (magánház) nevű jelenség eleinte valóban a kisszobában történő zimmerferizést jelentette, mára viszont a sziget furcsa, kettős gazdaságának egyik emblematikus jelenségévé nőtte ki magát. A casa particular tulajdonosai zömében fiatal vagy középkorú házaspárok, akik eredetileg tanárként, orvosként vagy más értelmiségi szakmák gyakorlóiként nyomorogtak, a fizetővendég-fogadással viszont egész tisztességesen megszedték magukat.

A casa particular a kettős gazdaság egyik emblematikus jelenségévé nőtte ki magát (Kattintson a képre a galériáért!)

Ráadásul mindennapi bűvészmutatványok egész sorával azt is elérték, hogy a szállásokon működjön a légkondi, legyen többféle meleg étel, valamint meleg víz a zuhanyban. Kéthetes kubai utazásunk során mindvégig casa particularokban szálltunk meg, és egyáltalán nem bántuk meg: vendéglátóink készségesen segítettek nekünk, ha taxit kellett hívni, buszjegyet foglalni vagy a következő városban szállást találni.

A Jóisten adott nekünk klímát

Általában busszal utaztunk az egyes városok között, városon belül pedig taxiztunk. A turisták csak a - szintén állami - közlekedési vállalat első osztályú buszait használhatják. A Viazul névre keresztelt vadiúj kínai, légkondis buszok nem olcsók, ráadásul naponta csak egy-kettő közlekedik, úgyhogy például Trinidadban egy nappal tovább maradtunk a tervezettnél, mert a másnapi santiagói buszra már elkelt minden jegy.

A Cienfuegosból Trinidadba induló buszjáratról is majdnem lecsúsztunk, szállásadónk, Pepe rögtön ajánlott egy "taxist", aki elvinne minket kicsivel drágábban, mint amennyibe a busz kerül. Milyen kocsival? - kérdeztük. - Lada - mondta Pepe, olyan büszkeséggel a hangjában, mint Boci mama a Moszkva tér című filmben. - És van benne klíma? - Pepe erre egy széles mozdulatot tett a negyvenöt fokban. - A Jóisten adott nekünk klímát, az van a Ladában is.

A Jóisten adott nekünk klímát, az van a Ladában is (Kattintson a képre a galériáért!)

Végül mégis lett buszjegy, úgyhogy az interurbán taxizásról lemaradtunk. A távolsági közlekedés legkubaibb módját ráadásul ki se próbáltuk. A speciális időszakban, amikor a teljes busz- és vasúti közlekedés összeomlott, a kubai állam megszervezte a stopposok hatékony logisztikáját, amely amúgy is már hónapok óta működött. Vagyis, ha valaki el akart jutni A pontból B-be, a buszpályaudvar helyett a sziget egyetlen autópályájához ment ki stoppolni. Ezt a spontán állampolgári kezdeményezést a kubai vezetés hivatalossá tette: sárga mellényes állami tisztviselők instruálják a stopposokat, hogy ki melyik teherautó platójára mászhat fel. Nekünk ehhez nem volt türelmünk, szorított az idő, pedig biztos hallottunk volna utazás közben néhány izgalmas történetet.

A vonatra azért még várni kell

A vasúttal viszont nem volt szerencsénk. Kétszer is elmentünk a santiagói vasútállomásra megkérdezni, lesz-e másnap vonat. A válasz igazán sokatmondó volt: "még nem tudjuk". Santiago de Cuba és Havanna pontosan 1000 kilométerre fekszik egymástól, ezt a távolságot a vonat minimum 24 óra alatt teszi meg, felső határ pedig a csillagos ég. Ennek ellenére szívesen kipróbáltuk volna a világ egyik legrosszabb hírű vasútvonalát, csak épp nem sikerült jegyet szereznünk.

Egy ősrégi Ikarus busz Pinar del Ríóban (Kattintson a képre a galériáért!)

Az ugyanis, hogy van-e jegy vagy sem, nem attól függ, hányan vettek már jegyet korábban, hanem attól, hogy az állami vasút hány jegyet tart fenn hivatalos célokra. Ez pedig nagyjából az indulás előtt fél órával derül ki. Ha egy ötvenfős úttörőcsapat, szakszervezeti delegáció vagy a jó ég tudja, mi épp Havannába akar menni, akkor az egyszerű utazó - kubai vagy külföldi, mindegy - hoppon marad, és majd próbálkozik másnap. Nekünk sajnos meg voltak számlálva a napjaink, így aztán ez a lehetőség nem tűnt elég vonzónak, úgyhogy maradt a konformista opció, a Viazul busza, amely röpke 15 óra alatt ért Havannába jó sok pénzért - de legalább megérkeztünk.

Kubában utazni amúgy szuper dolog, minden nehézség ellenére. Igaz, néha nem úgy alakul minden, ahogy az ember elképzeli, de Kubába ne is úgy menjünk, hogy percre kiszámolt napi programot követünk. Minket például a Santiago-Havanna buszról leszállva nem is izgatott már egyáltalán, hogy a menetrendhez képest vagy öt órát késtünk, és nem is arra a buszpályaudvarra érkeztünk, ahová terveztük. Örültünk, hogy sikeresen végrehajtottuk a nagy bravúrt: eljutottunk az ország második legnagyobb városából az elsőbe.