Sötétek voltak a rasszizmus évei

Lisszabon már rég nem csak a fadóról és az ősrégi villamosokról híres, hanem arról is, hogy Európa egyik legmultikulturálisabb városa, ahol jelentős afrikai közösség él. A bevándorlók Lisszabonjában jártunk.

A 20. század jelentős részében Lisszabon nem éppen a nyitottságáról és életvidámságáról volt közismert. Egy elzárkózó, szegény ország édesbús fővárosaként inkább a nosztalgikus fadomelódiák tapintottak rá a város lelkületének lényegére. 1974 áprilisa azonban mindent megváltoztatott. Megbukott a Salazar nevével fémjelzett, diktatórikus rezsim, függetlenné váltak az ország afrikai gyarmatai, Portugália pedig megindult az európai integráció és a gazdasági fejlődés útján.

E változások egyebek mellett azt eredményezték, hogy egymást követő hullámokban újabb és újabb bevándorlók érkeztek Lisszabonba a jobb élet reményében: afrikaiak, ázsiaiak, kelet-európaiak, dél-amerikaiak. A portugál főváros pedig visszaváltozott azzá, ami fénykorában, a 16-17. században is volt, zajos, kozmopolita, multikulturális kikötővárossá, ahol megszámlálhatatlan náció él együtt.

Egy egészen más Lisszabont ismertem meg

Az ICCR Budapest Alapítvány tanulmányútjának köszönhetően nemrég alkalmam nyílt felfedezni a sokarcú Lisszabont. Nem ez volt az első látogatásom az Európai Unió legnyugatibb fővárosában, korábban azonban megmaradtam a szokásos turistalátványosságoknál. Mellesleg azok sem mindennapiak: a Jeromos-kolostort, a Belém-tornyot vagy a Szent György-várat mindenkinek látnia kell, akit erre röpít a szerencse.

Az Anjos metrómegálló környékén azonban ezúttal egy egészen más Lisszabont ismertem meg. A városrész főutcáján, az Almirante Reis sétányon álló családi panzióban szálltam meg, ahová nem volt könnyű bejutni. A szomszédos, zöld-foki-szigeteki zenét játszó diszkó előtt ácsorgó vendégek hosszas telefonálás után kerítették elő a nepáli tulajdonosokat. Szemközt, a bárban a pultos indiai volt, a teraszon dominózó vendégek pedig angolaiak. A portugál nemzet csak a desszertként felszolgált ínycsiklandó édesség, a pastel de Belém révén képviseltette magát a helyen.

Kínai teaház, valójában tősgyökeres portugál éttermet takar

Az afrikai ritmusok a portugálokat sem hagyják hidegen

Legtöbben az egykori afrikai portugál gyarmatokról, Angolából, a Zöld-foki-szigetekről és Bissau-Guineából érkeztek Lisszabonba. A gyarmatok függetlenedése után a portugál telepesek többsége visszaköltözött az anyaországba, de az afrikaiak egy része is inkább az egykori gyarmattartó államban képzelte el a jövőjét. Az első afrikai telepek egyike egy nagy szántóföldön jött létre a várostól nyugatra, ahol a terület tulajdonosa emberbaráti felbuzdulásból úgy döntött, hogy bárki, akinek nincs hol laknia, meghúzhatja magát a földjén.

A saját építésű viskókból később a portugál állam lakótelepekre költöztette a bevándorlókat, de a környék (Amadora és Caxias település) afrikai jellege azóta is megmaradt. Például az angolai ritmusokat elektronikus zenévé alakító afroportugál Buraka Som Sistema zenekar is innen indult világhódító útjára.

Dob- és tánckör egy afrikaiak lakta környéken

Az egyik afrikaiak lakta környéken egy dob- és tánckört látogattunk meg vendéglátónk, Lino meghívására, aki ebben az együttesben dobol. Lino családja a Zöld-foki-szigetekről származik, de ő maga már Portugáliában született. A Zöld-foki-szigetek polgárainak nagyobb része dolgozik külföldön, mint odahaza, az ország legfontosabb bevétele az a pénz, amit a kivándoroltak küldenek haza az otthon maradottaknak. Lino erdőmérnökként végzett, de zenészként és szervezetfejlesztőként dolgozik.

- Meghívtunk egy angolai koreográfust, hogy tanítson afrikai táncokat az itteni gyerekeknek - mesélte. - Nagyon nagy sikerünk van, a belvárosban nemrég nyílt egy új klub, a B'Leza, ahol már fel is léptünk. Nemcsak afrikaiak, portugálok is jönnek szép számmal. Az afrikai zenék, főleg a kuduro, beépültek a portugál fiatalok mindennapjaiba. A próbáinkra sem csak afrikai leszármazottak járnak, a legjobb dobosunk fehér bőrű portugál - mosolyodott el Lino.

Mór negyed

A válság nem kedvez a toleranciának

A portugál társadalom meglehetősen befogadóan áll a bevándorlókhoz. Persze nem mindenki, a falakon több helyen olvastam a pretos fora (feketék kifelé) feliratot. Az egyik ilyen falfirkát valaki szellemesen így alakította át: pretos foram os tempos do racismo, azaz: sötétek voltak a rasszizmus évei. Mindezt a nevében is közös afrikai-portugál múltat idéző Mouraria (mór negyed) egyik házfalán láttam.

Hiába hirdeti a toleranciát még Lisszabon főtere, a Rossio mellett is egy hatalmas graffiti, a válság Portugáliát sem kerülte el. Bár nem olyan reménytelen a helyzet, mint a szomszédos Spanyolországban, a munkanélküliség és az elszegényedés Lisszabonon is érezteti hatását. Néhány bevándorló csoportot ez nem érint hátrányosan - a kínai ruhaboltok és az arab büfék forgalma, olcsóságuk miatt, nem csökkent -, a legtöbben azonban éppúgy megérzik a szűk esztendőket, mint az őshonos portugálok, akik közül egyre többen tervezik, hogy külföldre vándorolnak.

Liszabon a tolerancia városa

Leginkább a dél-amerikaiak körében szembeötlő a változás. Korábban a brazilok alkották az egyik legnagyobb bevándorló csoportot, mára viszont alaposan megcsappant a számuk. Mivel Dél-Amerikában, és különösképpen Brazíliában jelenleg sokkal jobban pörög a gazdaság, mint a válság sújtotta Ibériai-félszigeten, a migráció iránya megfordulni látszik a két földrész között.

A chilei Natalia, aki két éve költözött Portugáliába, fodrászként dolgozott egy ideig, de kirúgták. Portugál férje, Joao, matematikusként végzett, aztán - mivel nem talált munkát -, elvégzett egy szakácstanfolyamot, csakhogy kuktaként sem tudott elhelyezkedni. - Most azt fontolgatjuk, hogy Chilébe költözünk - mondták, miközben Lisszabon bulinegyede, a Bairro Alto utcáit jártuk, félúton egy mexikói tequilabár és egy kubai salsaklub között.

A portugáloknak annyira megtetszett, hogy nem engedték lebontani

Hogy mit hoz a jövő, korai lenne megjósolni, de annyi biztos: ha a portugálok körében meg is nő a kivándorlás, a dél-amerikaiak egy része pedig hazamegy, Lisszabon még mindig elég sokszínű marad. Aki arra jár, ne hagyja ki a lehetőséget, térjen le a megszokott turistaösvényről, és fedezze fel a portugál főváros multikulturális arcát. A Martim Moniz téren például nemrég a kínaiak a Holdújév apropóján felállítottak egy hatalmas, piros sárkányszobrot, a portugáloknak pedig annyira megtetszett, hogy nem engedték lebontani. A sárkány az Almirante Reis sétány felé néz, érdemes követni a tekintetét.