Ausztrália halott szíve megmutatta magát

Egy utazás számomra akkor válik kerek egésszé, ha minden várakozásomat beteljesíti. Ausztrália nekem az első nagy utazást, a leghosszabb távollétet, a totális ismeretlent és a spirituális találkozást kellett, hogy jelentse. A repülést az egyik legszuperebb légitársaság tette kényelmessé, a távollétet a legfontosabb ember tette elviselhetővé, az ismeretlent felfedezhettük, a spirituális találkozóig pedig egészen a kontinens belsejéig kellett utazni.

Amikor az ausztráliai túrát szerveztük, csak annyit kértem, hogy a nagy vörös óriást semmiképp se hagyjuk ki a programból. Uluru, ismertebb nevén az Ayers Rock a kontinens belsejében található, három és fél órányi repülőútra Sydney-től. Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a Sydney-i Operaház után ez a szikla az ország második legismertebb jelképe. A sziklát 1873-ban fedezték fel, és nevezték el az akkori miniszterelnökről, Sir Henry Ayersről. Persze akkor még nem tudhatták, hogy a monolitcsodát az őslakosok már réges-régen Ulurunak hívják, és szakrális helyként tisztelik.

A monolitkupola, amely egy ország jelképévé vált

Naplemente-turizmus

Délelőtt indultunk el Sydney-ből, ragyogó napsütésben. Megnéztük az időjárás-előrejelzést, nem volt túl biztató. Esős, felhős időt jósoltak éppen oda, ahová turisták ezrei csak azért zarándokolnak el, hogy megnézzék a korai napfelkeltét, és átéljék a színváltós naplementét. Ültünk a repülőn, és abban bíztunk, hogy az ausztrál meteorológus talán tévedett. Persze nem. Zuhogó esőben landoltunk több száz csalódott utastársunkkal együtt.

Uluru az a hely, ahová délután érkezik az ember, este gyorsan kimegy naplementét nézni, majd másnap hajnalban kipipálja a napfelkeltét, és délben már repül is tovább valamelyik tengerparti városba. Itt nincs más program. Ha esik, ha fúj, menned kell hegyet nézni, mert ezért jöttél ide. Vagy maradhatsz a faluban, és élvezheted a méregdrága szolgáltatásokat. Egy fél literes ásványvíz 800 forintba került, egy sima eszpresszó kávé nagyjából 700 forintba.

Az árak nem véletlenül súrolják a csillagos ég határát. Itt, a semmi közepén pár év alatt hozták létre azt az infrastruktúrát, amely a látogatók minden igényét kielégíti. A sátras kempingtől az ötcsillagos hotelig minden kategória képviselteti magát. Nekünk egy légkondicionált, négyágyas szobára futotta, ahová az ott töltött három nap alatt nem érkezett lakótárs. Minden típusú szálláshoz tartozik nyitott medence, amely a 45 fokos hőségben nagyon jól jön. A településen működik szupermarket, posta, bank, tűzoltóság, kórház, ajándékbolt és látogatóközpont. Ez maga a Yulara Park, amely az Ulurutól 12 kilométerre található.

A középkategóriás szállás, légkondival, vaságyakkal

A látogatóközpont információs iroda is egyben. Negyedóránként ingyenes, légkondicionált Resort busz jár körbe, amely érinti az összes fentebb felsorolt helyet. A központban tucatnyi túra közül választhatunk. Részt vehetünk Uluru-túrán, több napos sivatagi túrán, tevegelésen, kézműves tanfolyamon vagy nyelvórákon. Mi kétnapos bérletet vettünk, amellvel korlátlanul meglátogathattuk mind az Ulurut, mind a Kata Tjutát. Ez utóbbi létezéséről nem is tudtam, amíg el nem kezdtük szervezni az utat. A Kata Tjuta az Ulurutól 35 kilométerre található, közel 30 "puffancsból" álló monolit. Területe majdnem 32 négyzetkilométer. A legenda szerint kővé vált kenguruk és kígyók alkotják. Látványa nem kevésbé lenyűgöző, mint a magányos szikláé.

A bérlet használatához a megkötés csak annyi volt, hogy előre kellett regisztrálnunk, és a megadott időpontokhoz tartanunk kellett magunkat. Mivel a nemzeti park nem nonstop nyitva tartású, és csak helyi vezetőkkel közelíthető meg, egyénileg nem is érdemes nekiindulni. Mi nem akartunk vezetett túrát, nem vágytunk közös pezsgőzésre a naplementében, úgyhogy beértük az olcsó, egyszerű bérlettel, és mindjárt regisztráltunk is a másnapi napfelkeltére. Sajnos még mindig esett az eső, de azzal vigasztaltuk magunkat, hogy így legalább egy különleges jelenség tanúi lehettünk, hiszen az Ulurut nagyon ritkán borítják felhők. A szállásunktól pár méterre volt egy kis domb, amely kilátóként működött. Órákon át álltam ott, és néztem a felhőbe csomagolt szent hegyet. Rengeteg gondolat keringett a fejemben, felfoghatatlan volt, hogy ott állok 12 kilométerre attól a helytől, ahová a világon mindennél jobban vágytam.

A szent hegy, ahogy csak ritkán mutatja meg magát: felhőköntösben

Ausztrália halott szíve

Másnap reggel öt órakor indultunk, a Nap egy órával később kelt fel. Előtte tettünk még egy kört a hegy körül, majd beálltunk a napfelkeltenéző bázisra. A hely tele volt, sorban álltak a fényképező állványok, amíg a szem ellátott, buszok és kocsik mindenfelé. Külön naplemente- és külön napfelkeltenéző helyek lettek kialakítva, figyelembe véve a Nap mozgását. Nagyon izgultam, ezt a pillanatot vártam leginkább. Az ég mintha tisztulna, talán jut nekünk egy kis napsugár. És láss csodát, jutott. Első találkozásom a sziklával majdnem tökéletesre sikeredett. Hét óra körül visszatértünk a üdülőtelepre, és a sofőrnél már le is foglaltuk a következő túrát, egy közel 11 kilométer hosszú, három és fél órás, normál tempójú gyaloglást az Uluru körül. Fél tízkor már a hegy közvetlen közelében gyalogoltunk, végig a kijelölt úton.

A feketén jelölt pontokon tilos volt fotózni, persze ránk volt bízva, hogy tiszteljük-e a helyet

Több helyen figyelmeztető táblát helyeztek el, hogy ne fotózzunk, mert szakrális helyen járunk. Máshol arra hívják fel a figyelmünket, hogy vigyázzunk az élővilágra, ne tapossuk össze a gyíkokat és a kisebb növényeket. Helyenként történeteket hallgathattunk meg felvételről, amelyeken őslakosok meséltek azokról a csatákról, melyek a nyúlkenguruemberek és a szőnyegkígyóemberek között dúltak errefelé. Másutt táblákra írt szöveg tudósított a különféle barlangokról, mélyedésekről, rajzokról, jelekről. Mintha csak egy furcsa, Mars-béli tájon jártunk volna. Mindenütt vörös homok, amely az esőzés miatt mélybordó színt öltött. Délre megszáradt, és élénkpirossá változott.

Nem tudtam eldönteni, vajon a sok mese és mítosz miatt érzem-e úgy, hogy nem akármilyen helyen járok, vagy tényleg van kisugárzása a monolitnak, és valóban egy szakrális, spirituális élménnyel lettem gazdagabb? Nem tudom elhinni, hogy ne kaptam volna valamit attól a helytől, ahol a mai napig élnek a legendák, ahol a mesék és dalok apáról fiúra szállnak. Valamit, amit sokáig hordozok még magamban. A naplemente aztán feltette az "i"-re a pontot. Ez az egész tényleg misztikus, jobb szó nem jut az eszembe. Több száz ember nézi végig, ahogy megy le a Nap, és a szikla percenként más és más színben mutatja meg magát. A halott szív, ahogy az ausztrál fehérek nevezik.

Naplemente színessel, ceruzával, zsírkrétával, csendben, békében

Hónapokkal később, amikor az itthoni nyárban elővettem azt a cipőmet, amelyben a vörös homokot tapostam, és a cipőtalp bordái között megláttam a piros színt, kicsordultak a könnyeim. Már rég nincs rajta ausztrál homok, de az első gondolat még mindig Ulurué, amikor felveszem. Ulurué, az életet adó kupoláé, amely mindennek a közepe, és ahol a legenda szerint teremtő szellemek élnek.