Visszarepültünk az időben

A repülőgépen szórakozottan lapozgattam a fedélzeti magazint, amikor szembeötlött egy írás a Nap Ünnepe Fesztiválról, melyet minden évben Cuscóban tartanak. Mivel épp Peruba tartottam, végigolvastam a cikket, megcsodáltam a fotókat, és elméláztam azon, mekkora mázlista, aki részt vehet egy ilyen színpompás ünnepségen.

Megérkezésem után csatlakoztam egy nemzetközi csoporthoz, és az idegenvezetőnk lelkesen újságolta: már vagy egy évtizede vezeti a perui utazást, rengeteg csoporttal végigjárta az országot, de ez lesz az első alkalom, hogy pont akkor érünk Cuscóba, amikor a Nap Ünnepe Fesztivált tartják.

Felfokozott várakozásokkal indult hát a túra. Az országjáró körút egy kis tengerparti városkában, Huenchacóban kezdődött. Kora reggel még a szervezett program előtt kisurrantam a szállodából, hogy meglessem a helybelieket, akik különleges, nádból készült hajóikkal halászgatnak. A hajókat, melyeknek nem a belsejében ülnek, hanem a tetejükre térdelnek, kis lovacskáknak (caballitos) hívják. A lovacska ma is pontosan úgy néz ki, mint a közel 1500 éves moche kerámiákon, és egyes vélekedések szerint ez lehet a szörf őse.

Ez a nádból készült hajó lehetett a szörf őse Forrás: Kisgyörgy Éva

Cementet citrommal

Reggeli után befutott a helyi idegenvezetőnk, aki körbevitt minket a környéken. Először két hatalmas moche építményt, a Nap- és Hold-piramist látogattuk meg. A mochék Peru északnyugati partvidékén, a mai Trujillo környékén 100-800 között éltek, fejlett kultúrájukról számos gyönyörű kerámia és falfestmény tanúskodik. A nagyobbik építmény, a Nap-piramis tulajdonképpen egy többszintes templom, amely becslések szerint 130 millió agyagtéglából épült. Sajnos a gyakori földrengések és a menetrendszerű hurrikánok alaposan megtépázták, de még így is gyönyörű.

Dombormű a Nap-piramison Forrás: Kisgyörgy Éva

Mintha csak egy történelemkönyvben sétálgatnánk, a soron következő ismét egy nagy civilizáció, a chimu birodalom (900-1500) fővárosa, Chan Chan volt. A 20 négyzetkilométeren elterülő egykori település a világ legnagyobb agyagvárosa, melynek fénykorában úgy 30 ezer lakosa lehetett. Méretét jól jellemzi, hogy kilenc kerületből áll, melyek mindegyike körülbelül 26 futballpálya nagyságú. A kerületek válaszfalai öt méter szélesek, ügyesen kitalált rombusz-formájukkal egész jól ellenálltak a földrengéseknek, miközben a spanyolok által az itt később épített falak már rég ripityára törtek.

A falak vakolata is sok helyen épségben maradt - a cementet citrommal keverték, ez segített konzerválni a vakolatot. A chimuk nemcsak az építészetben remekeltek, de a földművelésben, a mérnöki tudományokban és a művészetekben is. Kevés kerámiát, viszont annál több aranytárgyat hagytak az utókorra. Birodalmukat az inkák hódították meg 1470 körül, és Chan Chan rövidesen halott város lett.

Este megkóstoltam a helyi specialitást, a pisco sour nevű koktélt, amely szőlőből készült erős, pálinkaszerű párlat cukorral, citromlével, tojásfehérjével és jégkásával. Bár már előző este is elvertem a csapatot csocsóban, ilyen alapozással még ügyesebb voltam, így az angol csoporttársak ezután egyszerűen csak csocsócápának hívtak.

Titokzatos rajzok a sivatagban

Limában is töltöttünk pár napot, ahol a legkülönösebb a San Francisco-templom volt. Az épület alatti katakombákban volt a város temetője, ahol még ma is több ezer csont van a föld alatt. Meglehetősen hátborzongató élmény, melyet különösen ijesztővé tett a helyi idegenvezető ábrázata: az alsó szemfogai ritka nagyok és élesek voltak, mintha Frankenstein kalauzolt volna minket a félhomályos földalatti folyósokon.

Nazcában egy újabb perui civilizációval ismerkedtünk meg. A nazcák 200 és 800 között éltek, nagyjából abban a korban, amikor innen északra a mochék, aztán vagy egy évezredig elfeledkezett róluk a világ. A nazca kultúrát elsősorban a színes cserépedények és a sivatagi rajzok tették híressé. A Csendes-óceán és az Andok hegyvonulata közti körülbelül 500 négyzetkilométeres területen egyenes vonalak, geometrikus alakzatok és állatfigurák százait rajzolták a talajba.

Állatfigura Nazcában Forrás: Kisgyörgy Éva

Az állatrajzok mindegyike egyetlen, megszakítás nélküli vonalból áll, és hatalmas méretük ellenére döbbenetesen méretarányosak. A méretek érzékeltetésére néhány példa: a majom 93 méter magas, a pók átmérője 47 méter, a kondor szárnyfesztávolsága pedig 134 méter. A vonalakat egyszerűen alakították ki: a sivatag talajáról felszedték a felső vörös-fekete kavicsréteget, amelyet a vonal egyik szélére hordtak, így feltárult alatta a világosabb, halványsárga talajréteg. Eső hiányában a rajzolatok jó másfél évezrede kitűnő állapotban megmaradtak.

Mindenféle teóriák vannak arról, hogy kik, miért és hogyan rajzolták ezt a páratlan képgyűjteményt a sivatagba. A legelrugaszkodottabb Daniken elmélete, miszerint a terület földönkívüli lények űrhajóinak leszállóhelye. Nem tudhatom, lehet, hogy vannak földönkívüli lények, de azért mindig mosolygok, hogy ha valami régi csodát nem tudunk a mai eszünkkel megmagyarázni, akkor rögtön a marslakókat vesszük elő.

Voltak, akik szinte az egész életüket azzal töltötték, hogy megfejtsék a Nazca-vonalak rejtélyét. Ilyen volt például Maria Reiche német tudósnő, aki szerint az egész terület egy óriási naptár. Mások szerint rituális útvonalak, vagy legalábbis a vallással vannak kapcsolatban. Az biztos, hogy a talaj túl puha leszállópályának, a vonalak nem vezetnek sehova, így nem igazán lehetnek utak, és nem is mutatnak sehova, hogy iránytűként szolgáljanak.

Az viszont biztos, hogy az alakzatokat csak repülőgépről lehet alaposan szemügyre venni, egyrészt mert csak így lehet jól látni a formájukat, másrészt a területre nem is lehet besétálni, hiszen lábnyomaink óriási kárt okoznának. Bár ez volt az egyik legjobban várt program, a fél társaság visszahőkölt, amikor kiderült, hogy három-öt személyes régi Cessna gépekkel fogunk tenni néhány kört a rajzok felett. Én is csak addig voltam nagylegény, amíg meg nem láttam a személyzetet: a pilótának az arca, segítőjének a keze volt összeégve egy korábbi baleset miatt.

Aztán szép sorban felbukkantak alattunk a híres rajzok: a majom, a kolibri, a pók, az integető emberke, és így tovább. Óriási élmény volt, kattogott is a gépem rendesen. A gyomrom kevésbé örült, mivel állandóan éles kanyart vettünk, hogy a rajzokat a gép túloldalán ülők is láthassák. Aznap még egy furcsa emlékhelyet kerestünk fel: Chaucilla temetőjét, ahol szanaszét hevernek a sivatagban ősrégi csontok, koponyák, ruhafoszlányok, hajcsomók, és ki tudja, még mi minden.

Bizarr sírok Chaucillában Forrás: Kisgyörgy Éva

Dorbézoló fruskák

Elhagytuk az óceán partját, és elkezdtünk felkapaszkodni a Panamerica országúton az Andokba. Óráról órára hűvösebb lett. Arequipa csodálatos kis városka, hangulatos főtérrel, hófödte hegycsúcsokkal, melyek közül a legmagasabb az El Misti a maga 5822 méterével. A város leghírhedtebb látnivalója a Santa Catalina kolostor, melyet 1580-ban építtetett egy gazdag özvegyasszony jómódú spanyol családok hajadon lányainak.

A mamák úgy engedtek el lányaikat, hogy a messzi országban majd puritán életet élnek, de az elkényeztetett kis fruskák egészen másfajta életmódra rendezkedtek itt be. Szolgákat, zenészeket tartottak, és mindennaposak voltak a nagy vígasságok. A 450 lakónak csak egyharmada volt apáca, kétharmada szolgáló személyzet, főleg feketék. Három évszázadon keresztül tartott a tivornya, mígnem mindez a pápa fülébe jutott, és egy szigorú dominikánus nővért küldött a kolostorba rendet tenni. Ő aztán hazazavarta a lakók jó részét, a rabszolgákat felszabadította, és csak néhányan maradtak az egész háztömbnyi területet elfoglaló kolostorban.

A dorbézoló életmódról elhíresült Santa Catalina kolostor Forrás: Kisgyörgy Éva

A történteket sokáig teljes titok övezte, hiszen a bentlakók kívülállóval nem érintkeztek. Csak néhány évtizede derült ki mindez, amikor a város polgármestere az apácákat víz és villany bevezetésére kötelezte. MIvel ők ezt anyagilag nem bírták fedezni, megnyitották a területet a turisták előtt és elmesélték a történetét. Rendkívül fotogén az egész komplexum, élénk színű utcákkal, terekkel, szökőkutakkal, sok-sok virággal és narancsfával.

Másnap megjártuk utunk legmagasabb pontját, egy 4800 méteres csúcsot az Andokban. Busz vitt fel minket, addig nem is volt semmi baj, amíg ki nem szálltunk. Akkor aztán két lépés megtétele után hirtelen elfáradt az ember, csak kapkodott levegő után, és minden mozdulat sajgott. Az egyik angol lány komolyan rosszul lett, még jó, hogy volt nála az asztmájára kis inhaláló-készülék. A hegyoldal kanyargós szerpentinjein lejjebb ereszkedtünk a Colca Canyonba, a Cruz del Condor ponthoz, ahol jó eséllyel lehet kondorkeselyűt látni. Nem is kellett sokáig várnunk: hamarosan ott körözött a fejünk felett az óriási madár.

Colca Canyon Forrás: Kisgyörgy Éva

A Nap ünnepe könnyeket csalt a szemünkbe

Végre megérkeztünk Cuscóba. A Nap Ünnepe Fesztivált Wiracocha napisten tiszteletére rendezik, minden év június 24-én. Bár a téli napforduló június 21-én van, az inkák főpapja június 24-ét jelölte meg a Nap új évének, mivel szerintük a Nap június 21-ét követően még pár napig egy helyben áll, és csak 24-én emelkedik magasabbra. Minden évben kétszázezer ember özönlik Cuscóba ezen a napon, hogy tanúja legyen az ünnepségnek, amely a riói karnevál után a második legnagyobb a kontinensen. A városban nyüzsgő tömeg az ünnep előestéjén hatalmas murit csapott. Szinte meglepődtem, hogy a perui zenészeket ezúttal nem egy budapesti aluljáróban, hanem Peruban látom, miközben gyanakodva méregettem a helyi specialitást, a sült tengerimalacot.

Helyi specialitás a sült tengerimalac Forrás: Kisgyörgy Éva

Kora reggel degeszre tömtem a hasam, hogy evésre ne legyen gond egy darabig. A Plaza de Armason már gyülekezett a tömeg. Megkérdeztem egy rendőrt, melyik a legjobb pozíció a téren egy fotósnak. Megmutatta, pontosan hova álljak, és én keményen lecövekeltem. Egy darabig egyedül voltam a járdaszegélyen, de aztán hatalmas tömeg fejlődött körém.

Hosszú várakozás után végre felharsant a zene és a tér kapuján elkezdtek bemasírozni a színészek. Csodálatos, színes ruhákban, ősi zenére, ünnepélyesen. Lassú, méltóságteljes lépésekkel lassan megtöltötték a tér közepét, majd behoztak a királyt is, aki kecsua nyelven köszöntötte a népet.

Behozzák a királyt a Nap ünnepe szertartásra Forrás: Kisgyörgy Éva

A szövegből ugyan egy kukkot sem értettünk, de a dobolás, táncolás, zenélés megtette a hatását: csak álltunk megbabonázva, és nyeldestük a könnyeinket a meghatottságtól. A rövid beszéd után a király és kísérete kivonult a térről, és a mintegy ötszáz színész kis buszokba szállva felvonult Saqsaywaman romjaihoz, mi meg rohantunk utánuk.

Itt a jómódú turisták borsos áron a színpad körüli székeken ülve nézhették végig a többórás szertartást, de mi a tömegben elvegyülve a hegyoldalról is elég jól láttunk. Talán így még szebb is volt: totálképek arról, ahogy a falakon sorban álltak a katonák, ahogy bevonult a tömeg a hegyoldalról a kis térre, és ameddig a szem ellátott, mindenhol szivárványszínű zászlók lobogtak. A szertartás számomra egyetlen zavaró mozzanata az volt, amikor ősi szokás szerint feláldoztak egy lámát és a szívét körbemutogatták a tömegnek.

A Nap ünnepe Forrás: Kisgyörgy Éva

Egészen különleges élményben volt részünk, gyakorlatilag bónuszként, hiszen a meghirdetett utazásban ez a program nem is szerepelt. Innen indultunk az utazás eredeti célja, a Machu Picchu felé, az inka ösvényen gyalogolva, miközben a Nap ünnepének fülbemászó dallamai még a fülünkben csengtek.