Nyaralásunk első napján semmi másra nem futotta az erőnkből, mint hogy a 40 fokos hőségben a medencében hűtsük magunkat. Egy Fertőd melletti kis faluban, Nyárligeten szálltunk meg, a település egyetlen privát szálláshelyén. Másnap viszont felkerekedtünk, és átruccantunk az osztrák városkába, Illmitzbe.
A tópartra vezető utat csaknem végig szőlőültetvények szegélyezik, ahol pedig nincs szőlő, az éppen költő vadmadarakat leshetjük meg tisztes távolból. Mesébe illő táj, szikes tavacskák, úton átsétáló vadlúdcsaládok.
A parton fizetni kell a vízhez jutásért, cserébe viszont szépen nyírt pázsiton heverészhetünk. A tópartot is feltöltötték kaviccsal, így híre sincs a névadó fertőnek. Az iszapos részig nem jutottunk el, viszont egész közel a parthoz is tudtunk úszni. Találtunk ugyan egy döglött halat, amitől a gyerekeink kétségbe estek, de nem volt nehéz elkerülni, mert körülbelül tíz helyen lehet bemenni lépcsőn a vízbe.
Egy másik napon a magyar oldal egyetlen hivatalos tóparti strandját próbáltuk ki Fertőrákoson. A hőmérséklet még mindig 38 fok volt, de azért útba ejtettük Nagycenket, ahol a Széchényi család kastélya található. Nem rontottam el, az összes „szécsényi” közül csak a NAGY Széchenyi István írta így a nevét, az összes többi két ékezetet használt. Ottjártunkkor mi voltunk a kastély egyetlen látogatói, így a gyerekek zavartalanul birtokba vehették az általuk labirintusnak titulált, precízen nyírt angolkertet, amit nagyon élveztek.
Egy kertésznek látszó személy messziről figyelte az eseményeket, de végül nem tessékelte ki a gyerkőcöket a parkból. A kastély jobb szárnyában hotel, bal szárnyában állami lovarda van kialakítva. Az előbbi egyébként pillanatnyilag nem működik, de hát úgysem arra voltunk kíváncsiak, hanem a lovakra. Próbáltunk belépőt vásárolni, mivel több helyre ki volt írva, hogy kötelező, de hiába kopogtattunk a kasszában, senki ránk se hederített. Így aztán besétáltunk az istállóba, megsimogattunk néhány lovat és macskát, majd angolosan távoztunk a gigantikus méretű fák árnyékában.
Fertőrákoson óriási meglepetésünkre az osztráknál sokkal barátságosabb, ám kevésbé népszerű strand fogadott minket. Körülbelül húsz látogató volt rajtunk kívül, nem kellett küzdenünk a parton szétszórt műanyag lapátokért. Itt sekély és homokos a part, lehet homokvárat építeni, még sincs iszap, csak jóval beljebb. Itt is szépen nyírt füvön hempereghettünk, és a játszóteret is profin felszerelték. Egy darab döglött halba itt is belebotlottunk. A belépő ugyanannyi volt, mint Ausztriában, viszont minden más feleannyiba került.
Azt hittük, másnap hűvösebb lesz, ezért fürdőzés nélküli, kirándulós programot szerveztünk. A Sziki Őszirózsa Tanösvényt akartuk bebarangolni és a nemzeti park látogatócentrumát felfedezni. A centrumban azonban egyetlen embert találtunk, mint kiderült a szomszédban lakó nénit, aki felvilágosított minket, hogy újabban nem nyitnak ki szombat-vasárnap. Így aztán csak kívülről jártuk körbe a látogatócentrumot.
A tanösvényen viszont végigsétáltunk, bár a várakozásunkkal ellentétben ezen a napon is 30 fok lett végül. A szürkemarhákat és az ott költő madarakat ez egyáltalán nem zavarta, így nem jöttünk hiába, páratlan természeti látványosság a szikes tavak madárkolóniáinak megfigyelése. A fiúk azt játszották, hogy sasok, és csak a vége felé dőltek ki. Az ötévesünk így summázta a napot: "Ugye már nem nézünk több madarat?" Mivel mi, felnőttek is ki voltunk tikkadva, hazamentünk fürdeni.
A szállásunk egy parányi faluban, Nyárligeten volt. Itt a helyi kocsma egyben az ABC is. Pár éve még két kocsma volt plusz egy bolt, most már csak ez a kettő az egyben intézmény működik, mert mindenki bemegy a nagyobb települések szupermarketjeibe vásárolni. Fertőd hat kilométerre volt a szállásunktól, ott kicsivel jobb az ellátás, bár ott is csak az ötödik üzletben sikerült pelenkát vásárolnunk.
Nyárligeten a következőképpen néz ki egy bevásárlás: bemegy az ember a kocsmába, majd engedélyt kér a pultostól, hogy felmehessen a padlásra. Ott van ugyanis a bolt. A padláson kiválogatja, mit szeretne venni, ami nem túl komplikált feladat, a kínálat ugyanis elég behatárolt. Van baracklé, szénsavas és szénsavmentes ásványvíz, margarin, párizsi, kockasajt, valamint annyi zsemle és kifli, amennyit egy ötfős család reggelire elfogyaszt.
Kvázi kiürítettük a padlást, majd kifizettük a cechet a kocsmában, mert csak ott van pénztárgép. Közben a helyiek minden mozdulatunkat figyelték, és persze hamarabb kapták meg a sörüket, mint mi, elvégre ők nap mint nap odajárnak, mi meg csak jöttmentek vagyunk.
Pár éve volt itt egy étterem (főút mellett van a falu), de adócsalás miatt elkapták a tulajt, úgyhogy bezárt - tudtuk meg a falubeliektől. Nyílt viszont egy pénzváltó.
A nagy kánikula után végül mégis beütött a hideg, úgyhogy ellátogatunk a népszerű lutzmannsburgi Sonnenthermébe, amelyhez fogható fürdőkomplexumban még sohasem jártunk. Zsira felől közelítettük meg a helyszínt, ami – mint utólag kiderült – nem volt valami jó ötlet, mert itt csak biciklivel lehet átmenni a határon. A többi autós nem zavartatta magát, simán átgurultak, ha legálisan kerülünk, akkor 30 kilométerrel hosszabb az út.
A fürdő árai egy öttagú családnak elég borsosak, cserébe viszont hihetetlenül gyerekbarát az intézmény. Már a belépéskor babakocsival fogadtak minket, ha tudtuk volna, nem cipeljük magunkkal a sajátunkat. Családi öltöző játszósarokkal, hogy anya is át tudjon öltözni, bokáig érő medence bébi szökőkutakkal és vízihintákkal, gyerek jacuzzi, kicsi, közepes és óriás csúszdák, a medencék mellett diszkrét és hívogató szoptatósarok.
Az étteremben nemcsak gyerekmenü, de etetőszék és bébiétel-melegítő is volt, és közvetlen átjárás a profin felszerelt játszószobába. Valahogy mindent úgy oldottak meg, hogy miközben ki-be ugráltunk a három kiskorúval a vízből, mégsem éreztük úgy, hogy folyamatos odafigyelést igényel a cuccaink szárazon tartása és a tevékenységek szervezése, mert mindent ott találtunk, ahol annak lennie kellett. Még alvószoba is volt a piciknek, tágas terem baldachinos ágyakkal és gyertyafénnyel, mintha csak az Ezeregyéjszakában járnánk.
A gigantikus fürdőzés másnapján, hogy az élmény egész biztosan kitartson a következő egy évben, még bevállaltuk Ausztria legnagyobb vidámparkját, a Familypark Neusiedlerseet. Az óriási élménypark a Margarethen nevű kisváros mellett fekszik egy völgyben. Mi már rögtön a kassza után leragadtunk a lábbal hajtós sárkányvasútnál és a kézzel húzós zuhanó kosárnál.
Másfélévesünk legnagyobb szórakozása a vízijátszótér volt, ahol a nagyokat is lefoglalta a különböző zsilipek, csörlők, szelepek működtetése, amelyekkel megváltoztathatták a vízfolyás irányát. Óvodásainknak a polipforgó és a sárkányos csúszda tetszett leginkább, de aki valóban sikítani akar és dacolni a gravitációval, annak irány a lengőhajó és a hullámvasút. A kísértetkastélyba és a vadasparkba már el sem jutottunk, szóval lesz még miért visszatérni ide.
Mindegy, hogy családdal vagy barátokkal utazunk a Fertő tóhoz, mindegy, hogy sportolással, természetjárással vagy épp színvonalas komolyzenei koncertekkel akarjuk tölteni a szabadidőnket, még az se számít, hogy hőség van-e vagy épp esős idő, 80 kilométeres körön belül itt mindenki megtalálja a számítását. Már kétszer jártunk itt, de biztos, hogy nem utoljára.
Honnan tudjuk, hogy a határ melyik oldalán vagyunk?
Elég elcsépelt megállapítás, hogy Ausztriában még a fű is zöldebb, és rendezettebbek a közterek, mint itthon, de azt kell mondjam, nem pusztán ennyi a különbség. Karakteres eltérés tapasztalható a két ország lakóinak szemléletében. Az osztrák játszótéren például egy anyuka gondosan letisztította a játékokat egy törlőkendővel, csak mert éppen nem akadt jobb dolga. Persze itt sincs kolbászból a kerítés, a kuka bizony itt is ki volt borítva, de látva, hogy mások hogy vigyáznak a környezetükre, mi is összeszedtük azt a pár papírt, amit elfújt a szél.
Másik érdekes dolog, hogy amikor hirtelen kedvünk szottyant a strandoláshoz, de nem volt nálunk fürdőfelszerelés, gond nélkül megoldották a kérdést. Bár a strandon nem árultak fürdőnadrágot, felajánlották nekünk, hogy választhatunk magunknak megfelelő méretet a talált holmik közül, természetesen díjmentesen.
Amikor pedig hajókázni mentünk a tóra, maga a kapitány pakolta fel a bicikliket a hajóra, készségesen és szélesen mosolyogva. Nem tudom, miért lepődtem meg ezen. Miért ne végezhetné valaki örömmel a munkáját? Hiába, itthon nem ehhez vagyok szokva. És még egy apró, de lényeges különbség: a magyar oldalon drótkerítés és fenyegető táblák választották el a bicikliutat a természetvédelmi oltalom alatt álló szikes tótól, Ausztriában pusztán kis póznák jelezték stop felirattal, hogy hol a határ.