Kilenckor kidőlni nem ciki

Tévedtem, amikor azt hittem, túl fiatal vagyok egy nyugdíjas nyaraláshoz: este kilenckor elaludni azonban egyáltalán nem ciki. Az alsó-ausztriai Losenheimben imádnivaló nyugalomban telnek a napok: minden a friss levegőről, a bambán legelő tehenekről, és a folyamatos sétálásról szól.

Ha van, aki gyűlöli a hideget és a telet, az én vagyok. Ez az az évszak, amire szerintem nem lehet felkészülni: teljesen mindegy, hogy mikor és milyen körülmények között vág bele az arcomba az első jeges fuvallat, kiborulok. Október elején az itthoni húsz fokból és napsütésből mégis önszántamból rohantam a kora tél karmaiba: alig négy óra autóút után már az ausztriai ködben és a négy fokban dideregtem.

Sosem jártam az osztrák Alpokban, itthon még javában tombolt a vénasszonyok nyara, így minden tanácsra fittyet hányva, a téli bakancsom helyett a vászon tornacipőmet pakoltam be a bőröndbe. Télikabátot és vastag sálat is csak azért raktam el, mert rám parancsoltak, egyébként egy bőrdzsekiben vágtam volna neki a hegyi kirándulásoknak. Nem tagadom, párszor átázott a cipőm, és fáztam is, de nem dőltem ágynak tüdőgyulladással, sőt még csak náthás sem lettem, elég olcsón megúsztam felelőtlen csomagolást.

A losenheimi vár Forrás: Flickr / Gregor Kobelkoff

A titokzatos vár

Bécstől alig egy órára, az alsó-ausztriai Schneeberg lábánál fekvő Losenheim volt az úti cél, és a négyet fizet, öt éjszakát alhat akciót hirdető Forellenhof panzió. Szállásunk híján volt minden jó ízlésnek: a folyosók, a szobák és az étterem falain kitömött rókák, héják, nyulak és hódok meredtek ránk, a szobánk falán egy ezüstszínűre lefújt szarvasagancs, az egész mégsem volt nyomasztó, inkább vicces. Reggelit és vacsorát kaptunk, mindkettő felejthető volt, de szerencsére akadt a közelben egy közért, ahol isteni sós-köménymagos stanglit árultak, úgyhogy gyakorlatilag azon, sajtokon, gesztenyén és pisztácián éltünk. Ausztriába nem a gasztronómia miatt megyünk. Volt azonban, ami kárpótoljon a megszáradt szélű olasz felvágottért: ahányszor kinéztünk az ablakon, egy élő alpesi képeslapon találtuk magunkat: tehenek, vízesés, tavacskák, rendezett porták és muskátli muskátli hátán.

Már a megérkezésünk percében kiszúrtam a panzióval szembeni domb tetején álló várat: apró ablakaival, az őszi színekben pompázó fák mögött megbújó szürkésfehér várfalaival egyértelműen engem hívott. Napokig próbáltunk feljutni, de nem találtuk a felfelé vezető utat. Akármelyik oldalról is próbáltuk megközelíteni, nem engedett magához. Előbb egy szögesdrótkerítésbe, a másik irányból támadva pedig három felbőszült tehénbe ütköztünk, akik elől majdnem futnunk is kellett.

Végül nyitva találtunk egy kiskaput, örömünkben azonnal fel is másztunk a várba, ahol egy mulatozó társaságot találtunk. Utólag kiderült, hogy a vár magántulajdonban van, valószínűleg a várúr látta éppen vendégül a barátait, amikor rájuk törtünk. Azon kívül, hogy hihetetlen elégtételt éreztem, hogy csak azért is feljutottam, ismét meg kellett állapítanom, hogy ez a vár is csak olyan, mint a többi: távolról sokkal izgalmasabb, mint a falai között.

A Rax-Alpok lankái Forrás: Flickr / Nicholas Turland

Mindenki gyalogol

A losenheimi öt nap nem volt túl változatos, de mivel ezt pont így terveztük, nem ért minket csalódás. A levegőt szinte harapni lehetett, sokszor az út mellett legelő tehenek és juhok nyakába akasztott csengők csilingelésén kívül mást nem is lehetett hallani, mindehhez a hátteret pedig az őszi erdő szolgáltatta.

Mivel szinte a gyaloglás az egyetlen sport, amit szívesen és viszonylag gyakran is űzök, nagyon szimpatikus volt: lépten-nyomon sétáló, túrázó, lendületesen gyalogló férfiakba és nőkbe ütköztünk. A kor nem számít, ami közös volt bennük, hogy ütemesen ringott kezükben a túrabot.

Egyikünk sem gyakorlott túrázó, de itt adta magát, hogy nekivágjunk az emelkedőknek. A csúcsot elérni azonban egyik nap sem sikerült, és ez a hazaérkezésünk után hetekkel is fájó pont. A helyi kisvasút utasaként ugyan negyven perc kellett volna csak hozzá, hogy a hegytetőn találjuk magunkat, de a fejenként 35 eurós viteldíjat pofátlannak találtuk. Van az a kategória, amikor ki tudnál fizetni valamit, de csak azért sem akarod, és ez ilyen volt. Így gyalog vágtunk neki a sínek mellett a felfelé vezető útnak. Idillikus sétánkat csak az zavarta meg, amikor a kisvasút, a benne elégedett fejjel ülő gazdag osztrák nyugdíjasokkal elrobogott mellettünk. Ha nem mi döntöttünk volna úgy, hogy már csak azért sem váltunk rá jegyet ennyi pénzért, akkor ez a pillanat valószínűleg életem egyik legmegalázóbb élményeként kísértett volna.

Salamander kisvasút Forrás: Flickr / Gregor Kobelkoff

Mint egy katalógusban

A túrázás mellett egy másik alternatíva, hogy autóval járjuk be a környező településeket. Egyik délután hirtelen ötlettől vezérelve átmentünk Reichenau am Raxba, amely állítólag a Habsburgok kedvelt fürdőhelye volt, ebből azonban azon az októberi kedd délután nem sokat tapasztaltunk. Találtunk viszont egy sokkal jobb programot: beszálltunk az éppen induló felvonóba, hét perc múlva 1600 méter magasan találtuk magunkat, és nekiindultunk egy másfél órás túrának. Leírhatatlan kilátás, a lehető legnagyobb csend, amit valaha körülvett. Egyszerre volt félelmetes és megnyugtató, hogy a süvítő szelen kívül mást nem lehetett hallani, közel és távol senki nem volt rajtunk kívül.

Nem voltak kötelező látnivalók, útikönyvet sem vittünk, és egyáltalán nem okozott lelkiismeret-furdalást, amiért reggeli után visszabújtunk az ágyba megnézni pár részt az aktuális kedvenc sorozatunkból. Nagyokat sétáltunk, a friss levegő pedig annyira kiszívott minket, hogy este kilenckor kómába zuhanva aludtunk. Ez rém katalógusosan hangzik majd, de ha ki akarunk szakadni a mindennapokból, a természetre és a pihenésre koncentrálni, tökéletesebb helyet a Schneeberg lábánál találni sem lehet.