Párizs és Dubaj szerelemgyereke

Párizsi utcák, velencei csatornák, londoni taxik és dubaji felhőkarcolók egymás mellett. Ez nem az új Las Vegas, hanem Európa, Ázsia és Amerika találkozása a Kaszpi-tenger partján, Azerbajdzsánban. Hétvége a tűz fővárosában: Bakuban. 

Soha nem akartam Bakuba menni. Nem tudtam róla sokat. Őszinte leszek: semmit. Nem vonzott a környék, nem érdekelt egy exszovjet állam, Azerbajdzsán. Aztán jött az Eurovíziós Dalfesztivál 2012-ben: a televíziós döntő alatt olyan imázsképeket mutattak az országról, hogy kedvem támadt odamenni. A zenei verseny véget ért, az előző év azeri nyertesei, Eldar & Nigar eltűntek a nemzetközi palettáról, Baku homályba merült, az odautazás gondolata az enyészeté lett.

Egészen egy fapados járat nyitásáig Budapestről. Lecsaptam egy harmincezres jegyre, ami olcsónak tűnt. Erre jött a vízumdíj és az ügyintézés, meghívó levél és szállásfoglalás. A nagykövetségen keresztül állítólag halandónak nem lehet, az utazási iroda pedig felárral intézi a vízumot, amennyiben nem tőlük rendelünk szállást. Foglalkozásnak nem ajánlott beírni, ha újságíró vagy, mert nem biztos, hogy könnyen megkapod a vízumot. Úgy éreztem, elhamarkodott volt a repülőjegy-vásárlás, ugyanis rég kellett egy hétvégi városlátogatásért ennyit küzdenem. Előítéletem Bakuval szemben hatalmas volt.

Állítólag Azerbajdzsán várja a látogatókat, ezzel szemben mindent megtesznek, hogy azok még az érkezés előtt rossz szájízzel landoljanak. Útikönyvet itthon nem találtam, független információból sok nem volt a neten, a hivatalos turisztikai oldalak semmitmondók voltak. Innentől kezdve kezdett izgalmassá válni a desztináció: végre egy olyan helyre megyek, ahol előttem nem voltak sokan. Egy hely, amelyet végre én fedezhetek fel, igaz, én is járhatok pórul, ha rossz helyre megyek. Bakut egzotikus városnak rajzoltam le magamban, ahol remélhetőleg kulturális sokk ér majd, amit még élvezni is fogok.

A fallal körülvett óváros, háttérben a Flame Towers (Galériához kattintson a képre!) Fotó: Gyémánt Balázs

A menetrend pocséknak bizonyult. Késő esti indulás, hajnali érkezés, ami egy extra éjszakát jelentett a szálláson. Tömegközlekedéssel hajnalban a városba bejutni lehetetlen volt, maradtak az előre intézett transzferek vagy taxik. Hazafelé szintén hajnalban indult a gép Budapestre, itt is számolni kellett egy extra éjszakával.

Megérkezni Bakuba olyan volt, mint annak idején Ferihegyre. Mogorva útlevélellenőrök, régies berendezés, hiéna taxisok. Az előre egyeztetett szállodai transzfer nem érkezett meg. Egy gyors, pár ezer forintos telefonálás után taxiba ültünk, ahol némi egyezkedés után csak a transzferárat kellett kifizetnünk. Angolul az emberek többsége nem beszél, az orosz és az azeri a beszélt nyelvek, nélkülük sok mindent nem lehet elintézni.

A repülőtérről a városba a Boldogság útján mentünk be. Gyönyörűen kivilágított mediterrán és keleti jellegű dekorációval burkolt fal szegélyezte a kissé propagandaszagúan elnevezett utat. "Vajon mit rejtegetnek a falak mögött?" – gondoltam magamban, de a város látható gazdagsága hamar feledtette a kérdést. Díszesen tündöklő benzinkutak, modern lakóházak és üzleti épületek követték egymást. Tisztaság, szépen rendezett utcák, világmárkák minden sarkon.

A sétálóutcán pezseg az élet (Galériához kattintson a képre!) Fotó: Gyémánt Balázs

A szállodát, amelyet online foglaltunk, nem volt könnyű megtalálni. Hajnalban a belváros elegánsan kövezett utcáin a bőröndünkkel kóvályogtunk, utcatábla, hotelfelirat sehol. Végül a recepciós jött ki értünk egy jelzés nélküli házból, amelynek az első emeletén egy tiszta, modern berendezésű szálloda fogadott. A hétvégi városlátogatások során itt a belvárosban vagy a fallal körülvett óvárosban érdemes megszállni, mert innen minden gyalogosan elérhető.

Az óváros meglehetősen üres volt délelőtt, amikor a felfedezésére indultunk. Makulátlanul felújított házak, szőnyegesek, hatalmas szelencékbe zárt szuvenírstandok és apró bazárok váltották egymást. Látogatók tömeges hadának és fülhallgatós turistacsoportoknak nyoma sincs, térképet egy helyi turisztikai kioszkból kaptunk, majd a fő nevezetességhez, a világörökség részét képező Szűz-toronyhoz mentünk. Magyarázó táblák és információ hiányában nem bántuk, hogy a 12. században befejezett toronyból csak ennyit láttunk.

Az óvárosban gyönyörű, rendezett parkok, sok szökőkút, homokkő épületek, nagykövetségek találhatók. Fiatal, elegánsan öltözött párok andalogtak a mesterségesnek tűnő, de ugyanakkor több száz éves negyedben. A fiúk ingben és csillogó ünnepi cipőben, jól fésülten beszélgettek a csinos, szolid sminkes muzulmán lányokkal, akiknek a többsége nem viselt fejkendőt. Állítólag a rövidnadrágot viselő férfiakat melegnek, a nyilvánosan cigarettázó nőket prostituáltnak gondolják.

Fiatal pár a belváros egyik parkjában (Galériához kattintson a képre!) Fotó: Gyémánt Balázs

Az óváros falán túl modern üvegszerkezetű metróállomás állt. Mellette Ladák és Mercedesek sorakoztak a piros lámpánál. A Kaszpi-tenger menti széles sétány környékén világmárkák könyököltek egymás mellett: Gucci, Burberry, Tom Ford, Dior, Boss, Zegna, Etro és társaik. Mindegyiknél elegáns párizsias külső, biztonsági őrrel, de a kirakatok előtt és az üzletben túl sok nézelődő nem akadt.

A Lanvin butik kirakatát fényképeztem az utca másik oldaláról, amikor a biztonsági őr kirontott, és lóbálta a kezét, hogy itt fotózni ugyan nem lehet. Nem kezdtem el vele vitatkozni, hogy közterületen vagyunk, mert a helyi szabályok itt bizony mások lehetnek. Vajon mitől félnek? A BBC Panorama dokumentumfilmjében kendőzetlenül számol be a titkosrendőrségről, ellenzéki és oknyomozó újságírókról és a szabad véleménynyilvánításról. (Azerbajdzsán a Reporters Without Borders sajtószabadság-indexén 2010-ben a 152. helyen szerepelt.)

A Lanvin butik kirakata (Galériához kattintson a képre!) Fotó: Gyémánt Balázs

Kaukázusi Disneyland

Egy elegáns épület aljában lévő kávézóba tértünk be. A Four Seasons hotel aulája gyönyörű, a berendezés a bézs és a szürke tónusaiban, aranyos díszeivel már túlzás, csakúgy, ahogy a kávé ára is. Kicsit belepillanthattunk az azeri arisztokrácia mindennapjaiba. Az ország gazdagsága leginkább az olajból és természetes gázból származik. Baku gyors fejlődését a kőolaj-kitermelésnek köszönhette. Ma a főváros környékén úton-útfélen olajkutakat lehet látni és szagolni, még a magánházak kertjeiben is.

A tűz földjeként ismerik Azerbajdzsánt, köszönhetően a környék több ezer éve égő gázzal teli hegyoldalának és az ősi tűzvallásnak, a zoroasztrizmusnak. A lángok Baku címerében is megjelennek, sőt néhány éve megépült a hármas lángtorony (Flame Towers), amely a város új jelképe lett. Bakuban még a nyilvános vécében is lángok csaptak fel: a piszoárok feletti plazmatévén digitális kandalló lángolt. Úgy kellett oda, mint egy falat kenyér.

Márványburkolatú aluljárókon lehet átjutni az út egyik oldaláról a másikra. A dudáló, hatalmas autótömegben nem célszerű átfutni az úttesten. Hajókázni indultunk volna a Kaszpi-tengeren, de a szél miatt nem jártak a turistahajók. A Baku Boulevard a part mentén nyáron hemzseg a helyiektől. Kortárs épületek, bárok és éttermek között sétáltunk. Itt már kevesebb párt láttunk, általában a fiúk és a lányok is külön csoportokban korzóztak. A sétányról jól lehet látni a Guinness-rekord nagyságú zászlót, amely ma már nem a világ legnagyobbja, és a Kristály-termet, amelyet kifejezetten az európai dalversenyre építettek. Azóta Jennifer Lopez, Shakira és Rihanna ias fellépett itt, és ez lesz a 2015-ös Európai Játékok egyik helyszíne is.

Hirtelen az olasz Velencében találtuk magunkat, ahol mesterséges csatornák és reneszánsz jellegű hidak bontják meg a kaukázusi képet. Még gondolák is voltak: helyi srácok tájidegen matrózsapkában vittek volna minket körbe a bakui Canal Grandén. Ebből nem kértünk.

Mintha csak Velencében járnánk (Galériához kattintson a képre!) Fotó: Gyémánt Balázs

Épphogy elhagytuk a kaukázusi Rialtót, amikor megpillantottuk Aladdin csodaszőnyegét, amely méretét tekintve már túlzás. Ez a bakui szőnyegmúzeum, amely pont úgy nézett ki, mint egy kigördülő szőnyeg. Ekkor már tényleg úgy éreztem magam, mintha a keleti Disneylandben lennék.

A belváros épületei tündökölnek, minden tiszta és rendezett. Már túlságosan is. Nem hittem el, hogy ezek több száz éves épületek, hiszen vadonatújnak tűntek. Úgyhogy kicsit olyan érzésem is volt, mintha kelet Las Vegasában járnék. Párizs, Velence és Monte Carlo egymás mellett van, csakhogy ez nem egy kaszinóváros, hanem a Kaukázus.

A sokk tovább folytatódott, amikor az ingyenes fogaskerekű lifttel a Lángtornyokhoz igyekeztünk a hegy tetejére. Egy utazási fórum szerint a Flame Towers tetején remek skybar van, ahonnan a naplementét akartuk megnézni. Egy apró bökkenő volt csupán: a város jelképe, a három lángtorony még nincs teljesen kész. Az épületek állnak, de egyelőre üresek. A skybar csupán a munkásoknak van, akik a lángnyelvek csúcsát tisztítják. Lakóház, irodaépület és szálloda lesz a három lángnyelvben, homlokzatukon esténként tízezer LED tündököl. Az azeri címeren is látható lángok rajzolódnak ki a fényben. Las Vegas ismét megszólalt – nem is annyira csendesen – a Kaszpi-tenger partján. A Flame Towerst mindenhonnan lehet látni. A város arculatát teljesen egészében átalakította a kortárs épületegyüttes.

Dubajra hajaz (Galériához kattintson a képre!) Fotó: Gyémánt Balázs

Csalódottan járkáltunk az acél és üveg épületek körül, majd betértünk a már átadott egyik lángba, a Fairmont Hotelbe. Itt egy csinos, magas, szőke hajú hosztesz fogadott zöld szatén estélyi ruhában, és felajánlotta, hogy körbevisz minket a hotelben. Nem sok vendég lehetett a házban, ha az átlag turistának ilyesmit ajánlanak. Kiderült, hogy a hosztesz gyakorolni akarta az angol tudását, ami egyébként figyelemreméltó volt.

A szobák hatalmasak és modernek, mindegyik oldalon ablak van, elektronikus függönnyel és remek kilátással. A huszadik emelet még építési terület, itt található az elnöki lakosztály is. Oda is bemehettünk. A panoráma lélegzetelállító. Baku minden szeglete látszik a 190 méter magas épületből, amely 350 millió dollárból épül(t). Ki gondolta volna, hogy ekkora a város? Több mint kétmillióan laknak itt. Beszélgettünk politikáról, gazdaságról, egészségügyről és az Aliyev dinasztiáról, amely jelenleg is az ország első számú családja. Utóbbi nem túl biztonságos téma a külföldiekkel, hiszen bárminemű rossz szó az elnök ellen, és máris kellemetlen helyzetbe kerülhetünk.

Mindent Aliyevről neveztek el

Ilham Heydar Aliyev 2003-tól az ország elnöke, októberben választották újra, amikor a szavazatok 85 százalékát kapta. Aliyev kormánya a Transparency International szerint a világ egyik legkorruptabbja. Édesapja és saját portréja számos helyen díszeleg a város közútjain, óriásplakátokon és a boltok pénztárgépei mellett bekeretezve. Aliyev neve kikerülhetetlen, mert szinte mindent róla neveztek el. Felesége szintén parlamenti képviselő, három gyerekük pedig az ország legnagyobb vállalatainak a részvényesei. A fiúgyermek még csak tinédzser. A laikusnak akár úgy is tűnhet, mintha az országot egyetlen család irányítaná. Erről ne is beszéljünk többet, ugyanis szeretnék még visszatérni az országba néhány év múlva, hogy lássam a fejlődést.

Az azeri konyha kiváló, de az óvárosban nehezen találtunk autentikus helyet. Az egykori karavánszerájban tradicionális, számomra kissé nyikorgó élő zene szólt. A csillagok alatti teret szobák ölelik körül, mi is egy külön kuckót kaptunk, amely faltól falig szőnyegekkel volt dekorálva. Vodkát rendeltünk, majd azeri kóstolókat: húsok, zöldségek, halak, szószok és gránátalma érkezett egymás után. Mind ízletes. A vacsora utáni teához befőtt vagy lekvár is jár. Itt ezzel édesítik a forró italt. Desszertet így nem kell rendelni. A kézzel írt számla is befutott a végén, amin nagyot nézünk. A kinti nyikorgásért extrát fizettünk, és a halkóstoló is meglódította a számsort. Az étlap oroszul volt, nem értettük, mi van rajta. Fizettünk, és inkább csak a finom ízekre próbáltunk koncentrálni.

A teát lekvárral szervírozzák (Galériához kattintson a képre!) Fotó: Gyémánt Balázs

A Lonely Planet szerint Baku a világ tíz legjobb bulivárosának egyike. Az útikönyv szerzői valószínűleg nem jártak még más bulivárosban, vagy az éjszakai életről teljesen más az elképzelésünk. Bár helyi diszkóban mi sem jártunk, önhibánkon kívül. A legnépszerűbb helyre, a Pasificóba nem engedtek be. Nők és előzetes foglalás nélkül ugyanis fiúk nem mehetnek be. A városban tényleg sok apró bár, kocsma és föld alatti diszkó van, de ezek egyike sem volt túl bizalomgerjesztő, így a Fountain Square éttermei közül választottunk egyet, majd irány a sokáig nyitva tartó törökfürdő.

A hamam berendezése eklektikus: a fegyvert viselő kitömött medvétől az élő tengerimalacon át a férfimagazinokig minden megtalálható volt. Gőzfürdő, szauna, testradírozás, szappanos fürdetés és venyigeverés volt a menü. Mindig is ki akartam próbálni az autentikus török fürdőt, de többé nem vágyom arra, hogy egy mogorva, mázsás öregúr ráspolyozza a hátamat. A pihenőben egy helyi politikussal kezdtünk el beszélgetni, aki szárított hallal kínált.

„Udvariatlanság visszautasítani az ételt, ha egy azeri kínálja!” – mondta, és felém tolta a halat. A sörrel valahogy lement egy apró darabka a torkomon, a többire nem voltam képes. Egy óvatlan pillanatban, amikor a költségvetéssel foglalkozó politikus épp a cigarettáját gyújtotta meg (dohányozni mindenhol szabad), sikerült eltüntetnem az asztal alá a szinte még úszó füstölt dögöt. A törökfürdő számláján előre nem látott költségek is megjelentek: extrát fizettünk a szappanért, a törülközőért, és még ki tudja, mi másért.

Az új Dubajjá szeretnék változtatni

Baku hihetetlen módon fejlődik. Hatalmas beruházások vannak városszerte: építkezések, felújítások, átalakítások mindenhol. A fővárostól 25 kilométerre épül a Khazar Islands. A 3000 hektáron elhelyezkedő mesterséges szigetvilág a dubajihoz lesz hasonló. A Kaszpi-tengerben 41 sziget épül százmilliárd dollárból, még Forma-1-es versenypálya és repülőtér is lesz rajtuk. Egymillió lakóval számolnak, és remélik, hogy 2020–25 között befejezik a munkákat. Itt fog megépülni a világ legmagasabb tornya, az Azerbaijan Tower, hacsak Dubaj nem húz addig bele. Építik a futurisztikus olimpiai stadiont, iroda- és lakóházakat, évek múlva átadják a White City negyedet. Az egykori nehézipari fekete olajvárost az új Dubajjá szeretnék változtatni, rengeteg parkkal és kényelmi attrakcióval.

Az óvárostól néhány metróállomásra van a város legizgalmasabb épülete. A metró ugyanolyan, mint annak idején Budapesten volt. Az állomások némelyike csillárral díszített. Épp a peronon pihenő kalauzt és a tömeget fényképeztem, amikor elém álltak páran, hogy itt sem lehet fotózni. Magyaráztam, hogy turista vagyok, majd magabiztosan kisétáltam, és reszkettem, nehogy letartóztassanak vagy kövessenek.

A Heydar Aliyev Cultural Centert a világhírű építész, Zaha Hadid és tervezőcsapata készítette, ötvözve a kreativitást, innovációt és merészséget. A gravitáció leküzdése, a hullámok állandó körforgása és az egyenes vonalak mellőzése jellemzi az épületet. Múzeum, kávézó, koncertterem és konferenciaközpont található itt. A ház belseje még izgalmasabb, a vonalak összevissza mennek, mégis fantasztikus rendszert alkotnak.

A kulturális centrumot Zaha Hadid sztárépítész tervezte (Galériához kattintson a képre!) Fotó: Gyémánt Balázs

Természetesen itt is kevés az angol nyelvű információ. A nagyvezér autói, egy külföldi fotós azeri munkái, az új bakui épületek makettjei és azeri hangszerek, szőnyegek, népviseletek vannak kiállítva. A hihetetlen épület hihetetlen szegényes tartalommal lett feltöltve. A központ kávézója viszont egy jövőbeni utazás: táblagépeken rendelhetünk frissítőt, amit ultramodern környezetben fogyaszthatunk el. Baku to the future!

A régi szocialista lakóépületeket nem bontják le, csupán ráncfelvarrást végeznek rajtuk. A szürke homlokzat elé álhomlokzatot készítenek archaizáló díszítéssel és stukkókkal. Egy néhány négyzetméteres ajándék erkéllyel gyarapodnak a lakók. Így aki reggel a „friss bakui” levegőt akarja beszippantani, csak kinyitja az ablakát, majd kinyit még egy ablakot.

Kihunynak a lángok

Ha már mindent felfedeztünk Bakuban (két nap alatt ez teljesíthető), irány a vidék. Az egész napos túrán az eredeti reptéri transzferünk sofőrje, Igar vitt körbe. Kiderült, hogy elaludt az érkezésünkkor. Százhúsz euróért egész nap minket kísért. Igar oroszul beszél, és keményen dohányzik, nem sok foggal büszkélkedik, de annál szimpatikusabb. Gobustánba mentünk, amely Bakutól egy-másfél órányira található. Az út lehangoló. Olajkutak, lepukkant házak és szegénység mindenhol. Az út mellett birkák, a forgalom hektikus, az emberek rosszul öltözöttek. Mintha Baku fényűző lángjai a városmag határa után kialudtak volna.

Gobustán a világörökség része, több mint 6000 őskori sziklarajz található itt. A kőbe vésett akár negyvenezer éves motívumok ősembereket, állatokat, csatákat, rituális táncokat, bikaviadalokat, tevekaravánokat ábrázolnak. Még delfineket is lehet látni, ami jól mutatja, hogy több ezer éve még őstengerek voltak itt. Az interaktív múzeum érdekes és színvonalas, de a sziklarajzok a terepen egy helyi idegenvezető nélkül nem mondanak túl sokat, mivel nehéz felismerni őket.

Egyórás autózásra, a földút közepén találhatók az iszapvulkánok. A világ összes ilyen jellegű vulkánjának majdnem a fele Azerbajdzsánban van. 2001-ben az egyik tizenöt méterre tört fel, óriási, több napig égő lánggal és többtonnányi sárral beterítve a környéket. A vulkánok alatt gázok vannak, amelyek a felszínre akarnak szökni. Húszévente vannak nagyobb kitörések, de apró öröklángok több helyen találhatók. Ezek vonzották ide kétezer éve a tűzimádókat is. A döcögős út után megláttuk a vulkánokat, majd az első reakció hangos nevetés volt. Egy sárpocsolyában apró gázbuborékot láttunk. „Ezért jöttünk ide?” – gondoltuk, majd megpillantottuk a nagyobb „vulkánokat”, amelyekből épp folyt a langyos sár. Állítólag jótékony hatása van az agyagnak, de egyikünk sem merte az arcára kenni a bakui szürke aranyat.

Továbbindultunk az Absheron-félszigeten magasodó Yanar Daghoz, az égő hegyhez. Hatalmas tűzre, óriási látványosságra készültem. Ismét meglepetés ért. Tényleg volt tűz, de ezért kár volt ennyit autózni. A felszín alatti folyamatos gázszivárgások miatt a hegy oldalában állandóan ég a tűz. A lángok akár háromméteresek is lehetnek, a homokkő apró résein törnek fel, és még sohasem aludtak ki. Jót nevettünk, és felidéztük a balatoni tábortüzeket, kicsit felmelegedtünk, és utaztunk tovább Baku külvárosába, Surakhaniba, a tűztemplomhoz.

Atesgah, a tűz tornya (Galériához kattintson a képre!) Fotó: Gyémánt Balázs

A helyiek Atesgahnak hívják az vallási helyet. A középpontban az udvaron az örök tűz tornya látható, amely körül apró szobákban a szerzetesek és tűzimádók laktak a 17. században. A zoroasztrizmus képviselőinek fő feladata a szent tűz őrzése volt, a tűzoltárokon mutatták be az áldozatokat az égi tűznek. Ma egy szépen felújított, skanzenszerű épület látható, viszont magyarázó feliratokból egy darab sincs.

Lássuk be, Bakun túl nagy élet és nagy turisztikai attrakció nincsen. Nem vagyok benne biztos, hogy érdemes egy napot Bakun kívül tölteni, bár örülök, hogy láttam a vidéket, de vissza nem vágyom.

Megérte eljönni?

Érdekes volt látni egy olyan várost, amely talán most szenvedi vagy élvezi életének legnagyobb változását. A tradíció és modernitás keveredik Bakuban. A város sok helyen túl steril, máshol túlságosan a Nyugatot másolja, az eltakart falak mögött pedig a kőkemény „kaukázusi Balkán” van. A Haussmann-jellegű házak, széles sugárutak, elegáns butikok, a futurisztikus épületek izgalmasak és szépek, de lehet, hogy nem Kelet Párizsát, Északkelet Velencéjét vagy egy második Dubajt kellene felépíteni, hanem egy egyedi azeri fővárost, az ősi tűz földjén.

Bakuban a keret már megvan, csupán tartalommal kell megtölteni, amihez a pénz és a nyitottság is adott. Örülök, hogy pár nap alatt egy számomra teljesen új vidéket fedeztem fel, de visszatérni leghamarabb minimum tíz év múlva fogok.