Kultúrsokkot Európán belül is kaphatunk

Egy hosszúhétvége fapadossal Dél-Olaszországban, és mintha Európán kívüli területre csöppenne az ember, ahol össze-vissza vannak nyitva az éttermek, a parkolóautoma is szieztázhat és spongyabobos kocsit ad az autókölcsönzős. Puglia kiszámíthatatlan, olcsó, szép és kalandokkal teli.

Már az kicsit gyanús volt, hogy a Bariról és környékéről szóló kis turisztikai brosúra első fontos közlendője az, hogy a város épületeit az umbertino és littorio stílusban építették, mely építészeti stílus a fasizmus idején dívott (!). Ezen csak nevettünk egyet, és a rákövetkező napokban is csak ritkán hervadt le az arcunkról a mosoly. Igazán csak egyszer, amikor már harmincötödik órája próbáltunk meleg élelemhez jutni hasztalan. Két barátnőmmel (egyikük kisbabát vár) az olasz csizma sarkában élveztük a novemberi húsz fokot, a holt szezon és a mediterrán éghajlat vitathatatlan előnyeit, és sokat csodálkoztunk.

Trani kikötőjében találkoztunk erre a hajóra erősített fejjel (Kattintson a fejre!) Fotó: Vincze Barbara - Origo

Miután a Szaharát, a brazil őserdőket és az izlandi telet is átvészeltem különösebb kultúrsokk nélkül, nem gondoltam, hogy épp egy európai ország fog majd ki rajtam. Ennek valószínűleg két oka van. Egyrészt nem emlékeztem már arra a sok furcsaságra, amit akkor tapasztaltam, amikor 13 évvel ezelőtt körbeutaztam Olaszországot. A másik ok az előítéletességem: elkényelmesedett európaiként az ember azt várja el kontinensétől, hogy bármely pontján tartózkodik, flottul menjenek a dolgok. Pulgiában nem mentek, kezdve a randomban működő wifiktől, a bezárt női vécéken keresztül a kiszámíthatatlanul nyitva tartó boltokig.

Kirándulás spongyabobos bérelt kocsival

Ha egy-egy pillanatot kellene kimerevíteni, az egyik egészen biztosan az arcunk lenne, amikor rádöbbentünk, hogy a reptéri autókölcsönző hatalmas parkolójának leghátsó szegletében álldogáló narancssárga autó lesz a mienk, amihez egyórás ügyintézés után jutottunk hozzá (melynek során a kölcsönzős hölgy kétszer sértődött meg, mi egyszer). A narancssárga kis Fiat motorháztetőjét beborító, széttárt karú SpongyaBob köszöntött minket, kis barátai pedig körben, a kocsi oldalára és hátuljára voltak felragasztva. Azóta sem tudjuk megfejteni, miért kaphattuk épp ezt az autót, talán közrejátszhatott a hölgy sértődése is. Bob és barátai mindenesetre feldobták az utunkat. Bármelyik kisvárosba gördültünk be, mindenütt átéltük azt, amit Staller Ilona érezhetett, amikor meghódította Itáliát: olasz kezek integettek nekünk, mosolyogva mutogattak ránk, nyilvánvalóan a 3-12 közötti korosztály tagjaiból. Végül amikor visszavittük a kocsit Bari belvárosába, az ottani kölcsönző valamennyi tagja a térdét csapkodta a röhögéstől.

SpongyaBob hűséges társunk volt az úton. (Kattintson!) Fotó: Vincze Barbara - Origo

A másik kimerevített pillanat Trani festői kikötővárosában lehetne, hétfőn 12-kor, amikor biztos angol, spanyol, német és portugál tudásunkat összerakva próbáltuk megtudni a kikötői kis étterem tulajdonosától, hogy mikor nyit ki. Kérdéseinkre a középkorú hölgy kizárólag olaszul válaszolt, l-a-s-s-a-n, t-a-g-o-l-t-a-n, amiből a fenti nyelvek segítségével azt következtettük ki, hogy egy óra után. A meglepetés 1.15-kor ért minket, amikor visszatértünk, mivel ugyanez a hölgy ragyogó angolsággal köszöntött minket, és a későbbiekben is minden kérdésünkre folyékonyan válaszolt.

Mennyiből?

A repjegyet megvehettük volna jóval korábban, és akkor sokkal olcsóbb lett volna. Két hónappal az utazás előtt már 30 ezer forint körül volt fejenként. A szállás Bari központjában – de nem az óvárosban - három éjszakára ennél valamivel kevesebb/fő, de volt olyan panzió is, amely ennek a felébe került. Az autóbérlés biztosítás nélkül csak 40 euró lett volna két és negyed napra.

Apró bosszúságok = kalandtúra

Négy nap kevés volt ahhoz, hogy rájöjjünk, milyen ritmusban működik ez a legdélkeletibb – és egyben legelhanyagoltabb - olasz régió. Ami feltűnt, hogy kissé kiszámíthatatlan a szolgáltató szektor működése. Az, hogy van olyan hely Európában, ahol vasárnap megáll az élet, nem ért váratlanul, hiszen vasárnap például egész Ausztria álomba merül. Sziesztával is találkozik az ember a déli országokban, azzal viszont már kevésbé, hogy a szieszta még a parkolójegy-automatákra is vonatkozik: voltunk olyan kisvárosban, ahol szieszta alatt nem kellett parkolójegyet fizetni és olyanban is, ahol kifejezetten csak vasárnap este kellett megváltani a jegyet. Hogy melyiket, mi indokolta, nem derült ki. A két városka egyazon megyén belül, egymástól kevesebb mint ötven kilométerre található.

A sütik közül kettő szicíliai, a rolád szerű rikottával töltött a cannoli, a zöld marcipános pedig a cassatta (Klikkeljen!) Fotó: Vincze Barbara - Origo

Ahogy korábban is írtam, az első majdnem két napban nem jutottunk meleg ételhez, mert vagy túl korán, vagy túl későn érkeztünk az éttermekbe. Utóbbi esetben előfordult, hogy angolul érdeklődő barátnőmet a főpincér legyeket hessegető mozdulattal tessékelte ki. De amikor végre előttünk gőzölgött az étel, általában nem csalódtunk: a magyar árakkal szinte megegyező összegeket fizettünk, és rosszat sosem ettünk, sőt, az előételek színvonaláról csakis szuperlatívuszokban tudunk beszélni, és a kávé is mindig finom volt (bár az ára meg nem fejthető módon ingadozott egy-három euró között). Az abszolút MUST HAVE a frissen facsart narancslé. A nyilvánvaló turistacsapdák a kikötőkben és a legfontosabb látnivalók tövében helyezkednek el, de a novemberi holtszezonban még ilyen helyeken sem fizettünk kellemetlenül sokat.

Ne aggódjunk a büdzsénk miatt!

Összességében a furcsaságokat semmiképp sem nevezném kellemetlenségeknek, a rugalmasság azonban fontos ahhoz, hogy a komikus és a bosszantó határmezsgyéjén egyensúlyozó helyzetekben ne bonyolítsuk még tovább az életünket. Érdemes az utazás előtt alaposabban tájékozódni, mint más európai célpontoknál, és nem vakon bízni abban, hogy a helyszínen majd tálcán kapjuk a wifit, az útikönyveket és a rengeteg angol nyelvű infót. (Ennek talán az az oka, hogy bár jelentős a régióban a turizmus - 2009-ben például három millióan látogattak el Pugliába, a turisták 86 százaléka olasz.)

Polignano nagyon szép városka Fotó: Vincze Barbara - Origo

Mindezek ellenére – vagy inkább mindezekkel együtt – pompás három és fél napot töltöttünk a régió csodaszép és hangulatos városaiban. Bari mellett megnéztük Polignanót, Tranit, Ostunit és Alberobellót. Ebben a sorrendben is ajánljuk őket. Noha Alberobello tele van úgynevezett trullóval, Puglia népi építészetének jellegzetességével, és emiatt a világörökség része is, a mi ízlésünknek kicsit steril, skanzenszerű hely volt. De már az odavezető út miatt is megérte, ami szintén trullókkal pettyezett.

A régióban közel ötvenmillió olajfa nő, ezért nem szabad kihagyni egy kis andalgást valamelyik olajfaligetben. Mi ezt Ostuni alatt, nem messze a városka csodás temetőjétől tettük meg, ahol egy kizárólag olaszul beszélő gazda nyolc percet engedélyezett nekünk arra, hogy rohangáljunk az olajfaligetében. És még egy apró tanács: mi Bariban laktunk, de érdemes kisebb helyen szállást foglalni, rengeteg a Bed and Breakfast a tengerparti városkákban is. A büdzsénk miatt pedig ne aggódjunk: a szolgáltató szektorban dolgozók néha barátságtalan, néha viszont nagyon kedves fellépése mellett az árak is hasonlítanak Magyarországra. Ami a sok meglepetés mellett legalább ad egy kis otthonos érzést.

Mit érdemes még megnézni?

Ahova nem jutottunk el, de ismerőseink és az útikönyvek ajánlották: Ostuni-Lecce-Otranto, Locorotondo, a castellanai cseppkőbarlang, Castel del Monte, Gargano Nemzeti Park. És bár már nem Pulgia, de nagyon közel van: Matera.

Korábbi beszámolónk a régióról itt olvasható, és meglepően hasonló tapasztalatokra tettünk szert a csizma másik oldalán.