Pepero Nap, a meghitt ünnep Szöulban

Mit tegyünk és hova menjünk, ha nagyon kevés idő alatt szeretnénk minél többet látni Dél-Korea fővárosából? Hol együnk? Hol vásároljunk? Mennyi pálinkát öntsünk a sörbe? Melyik a legelképesztőbb illemhely? És mi az a Pepero Nap? Száguldás Szöulban.

Már nem tudni, ki volt az a reménytelenül romantikus lélek, aki a szöuli torony lábánál futó kerítésre rápattintotta az első szerelemlakatot. Így azt sem tudni, hogy szerelme azóta is izzik-e, vagy már megette a rozsda. Az viszont biztos, hogy világraszóló őrületet indított el. A kilátó körül mindenhol lakatok vannak, nemcsak a kerítés huzalain, de a fákon is.

A párok felmennek a toronyhoz és egy szabad helyre felkattintják a lakatot, mert akkor szerelmük örökké tart majd. Akkor sincs különösebb baj, ha elfelejtettek lakatot vinni, vagy éppen útközben estek mély szerelembe, mert a szükséges eszközök a helyszínen is megvásárolhatók. Táblák figyelmeztetnek, hogy a kulcsokat tilos eldobni (mert még agyonütnék az alant bóklászókat), és arra is kérik a szerelmeseket, hogy lakatjaikkal ne takarják el a kilátást. A kilátás azonban hosszú távon vesztésre áll, mert a lakatok egyre csak terjeszkednek, mint valami jóindulatú, de idült és gyógyíthatatlan betegség.

A toronynál egyébként Teddy mackót lehet venni, és itt van a Teddy mackóknak szentelt múzeum is.

A méret a lényeg

Ha kevés időnk van Szöulra, akkor túránkat mindenképpen innen érdemes kezdeni. Például azért, mert a kilátás pazar. Ez a megtestesült koreai térrendezési ideál, hiszen van egy hegy (amin éppen állunk), meg víz (a Han folyó), a helyiek szerint ennél jobbat elképzelni sem lehet. Szép, mert biztonságos.

Szöul egy szelete Fotó: Makai József - Origo

A torony kilátójában bámészkodva szembesülhetünk a problémával: időnk vészesen kevés, Szöul pedig nagyon nagy. Irgalmatlanul nagy. Akármerre nézünk, Szöult fogjuk látni. Dél-Korea (avagy a Koreai Köztársaság, avagy egyszerűen Korea) székhelye és környéke a 17 és fél millió lakosával a világ negyedik legnagyobb városa, ahol egy négyzetkilométerre majd’ 17 ezer ember jut. Ehhez képest a budapesti 2550 fő/km2 sivárnak és lakatlannak tűnik, mint egy sivatag; nem is csoda, hogy a belváros jól szerepel a tanyafejlesztési pályázaton.

Egyébként a magasból még szembeötlőbb, ami az utcán is látszik: ebben az óriási városban rengeteg a zöld. A szöuliak képesek arra, amire a budapestiek nem: fákat ültetnek. Meg mindenféle növényeket. Úgy tűnik, hogy a szöuli kertészeket valami rejtélyes oknál fogva nem csak fűrészekkel szerelik fel.

Felmegyünk tehát a Seoul Tower kilátójába, de hogy ezt megtegyük, először arra a hegyre kell feljutni, ahová a hatvanas években a tornyot építették. Biztos van valamilyen romantikus sétány, amin felandaloghatunk, de ezt meghagyom a természetjáróknak. Inkább bízom egy drótkötélen libegő felvonóban, mint az akaraterőmben.

A százvalahány méter magas kilátóba lift visz fel, méghozzá nagyon gyorsan. A lift plafonjára monitort szereltek, azon valami rakétakilövés-szerű animáció megy, hogy még véletlenül se ússzunk meg 25 másodpercet harsány vizuális inger nélkül. A kilátóban szuvenírbolt van, és étterem, kávézó, meg valószínűleg a világ egyik legelképesztőbb vécéje. Nem folytattam tényfeltárást arról, mi van a női részlegen, mert elég volt az, ahogy a férfimosdóban összehozták a piszoárokat és az üvegfalat. Fogalmazzunk úgy, ahogy van: még hugyozás közben sem kell levennünk a tekintetünket Szöulról.

A kilátóból elénk táruló látvány lélegzetelállító. Az épületekben fények gyúlnak, ahogy a naplementét legyőzi az este, a várost átszelő sztrádákon az autók lámpái szüntelen forgalmat jeleznek. Nyilván a város mérete is teszi, hogy úgy tűnik, a szöuliak sosem alszanak. Meg az hosszú munkaórák.

Nehéz nem arra gondolni, hogy Dél-Koreában van némi túlfoglalkoztatás. Nemcsak a luxusszállodában szaladgál seregnyi pincér, hanem egy átlagos vendéglőben is. Ha pedig valahol háromnál több autó készül megállni, azonnal fehér kesztűt viselő forgalomterelők jelennek meg, hogy megmutassák az autósnak, hogy ne itt, hanem három méterrel arrébb álljanak meg. Ha nincs terelgetni való forgalom, akkor eltűnnek, talán a gadróbban. Nem tudom, közmunkások-e, és azt sem, hogyan gazdálkodják ki a cégek a munkaerő költségeit.

Éjjeli műszak Fotó: Makai József - Origo

Szöulban úgy vásárolnak, mintha nem lenne holnap. És mintha nem hallottak volna a gazdasági világválságról. Van bevásárlóközpont, amelyik délelőtt tíztől hajnali ötig dolgozik, és nem tudom felfogni, hogy engedhetik meg maguknak az öt órányi szünet luxusát. Este tizenegy körül az egyik pláza éttermi szintjén egy stáb forgat. A jelenetben egy iskolai egyenruhába (rövid rakott szoknya + térdzokni) öltöztetett lány egy idősebb – nagypapának vagy pedofilnak vagy mindkettőnek öltöztetett – férfi asztalához ül le és mond valamit koreaiul. A leülést vagy ötször megismétlik, a rendező elégedett, a stáb átcuccol és forgatnak tovább.

Nem ártana egyébként, ha a magyar bolti alkalmazottak Koreában látnák, mit jelent bolti alkalmazottnak lenni, és a vevőkkel foglalkozni. Igaz, itt is van olyan kereskedő, aki a sikátorban lévő - a magyar garázsboltok és az éjjel-nappal működő mini ABC-re hasonlító - kisboltokban mogorván veszi tudomásul, hogy azon tépelődünk, melyik üdítőért fizessünk 1000 wont. Nem csak az lehet demoralizáló, hogy nagyjából 200 forintot készülünk nála hagyni. De a sikátorban boltosnak lenni Dél-Koreában sem a karrier csúcsát jelenti.

Az új mindig jobb

„Mi az az épület?”

„A régi városháza. Még a japánok építették. De nem használjuk, az az új ott, mögötte, most már az a városháza.”

„És mi ez a régi épület?”

„A nemzeti bank. De nem használjuk, mert a japánok építették.”

„És az baj?”

„Volt három épület, úgy álltak egymáshoz képest, hogy a levegőből azt lehetett kiolvasni: Tiszteld Japánt. Lebontottuk.”

Aki az első másfél órában nem érti meg, miért nem használhatók olyan épületek, amiket a japánok építettek, annak lesz egy kis problémája a koreai élmények befogadásával. Mindenről a japánok tehetnek, maradjunk ennyiben.

Korea a történelem során bonyolult kapcsolatban állt Japánnal, ha a protektorátust, a megszállást és az annektálást annak nevezhetjük. Hogy félreértés ne essék: nem Korea gyarmatosította Japánt. A háborúk nagy pusztítást okoztak Szöulban; volt elég hely új épületeket felhúzni. Amit nem a háború pusztított el, azt a koreaiak takarították el, pláne, ha a japánok által épített épületekről volt szó.

Otthonunk, a telep Fotó: Makai József - Origo

Azt nem állítanám, hogy különösen érdekes felhőkarcolókról lenne szó. Békásmegyeri lakótelep, copy-paste. Sok embert kell elhelyezni racionálisan, minél kisebb alapterületen.

A múlt ettől még fontos. Legalábbis abból ítélve, hogy az uralkodói palotánál mennyien nézik az őrségváltást. Az előadás alapján megállapíthatjuk, hogy a koreai katonák színes selyemköntösökbe öltözve, hangos dobolással és sípolással igyekeztek megfutamítani az ellenséget. És ha ez nem lett volna elég, még mindig bízhattak a feltűnő műszakállak elrettentő erejében. Ha tudnék fényképezni, akkor nem csak az őrségváltás szereplőinek háta látszana a képeken.

Őrségváltás a palotánál Fotó: Makai József - Origo

A főkapu egy udvarra vezet, a palotához lépcsők vezetnek. Az udvaron – meghatározott sorrend szerint – a rendek álltak, az uralkodók a trónteremből néztek le rájuk. Az épület mögött egy másik épület van, az uralkodó olvasóterme. Aztán egy újabb épület, aminek a pontos funkciójára már nem emlékszem, de talán ez volt az, amelyik arra szolgált, hogy benne az uralkodó fiú utódot nemzhessen. Nem feltétlenül akkor, amikor igazán kísérletező kedvében volt, hanem amikor a csillagok állása (és egyéb kölcsönhatások) sikerrel kecsegtettek. Parancsszóra kellett csinálni, és csak a fiú számított. Nem lehetett könnyű Koreán uralkodni. Ha nem jött össze, az nem a jósok és tanácsadók hibája volt már akkor sem, hanem a feleségé, így a királynak jogában állt újabb feleséggel próbálkozni.

Azt hiszem, ez volt királyi palota trónterme Fotó: Makai József - Origo

A palota területén van egy tó, benne egy kis sziget, amire a partról híd vezet. Az uralkodó itt randizott a kiszemelt hölggyel. Romantikus környezet, kis hátulütője, hogy ez volt a találkák egyetlen lehetséges helyszíne. „Már megint ez a hülye romantikus sziget? Nem mehetnének egyszer színházba? Vagy vásárolgatni? Hát soha nem jutunk el Velencébe?” Soha. Az uralkodó ugyanis nem nagyon mehetett ki a főkapun. Tulajdonképpen a palota foglya volt. Meg az apparátusé: a hosszan uralkodó koreai dinasztiák stabilitásának titka állítólag az volt, hogy a tisztviselői kar az elszigetelt uralkodó helyett nem csak a napi unalmas aprómunkát végezte el, de a döntéseket is meghozta.

A királyi randsziget Fotó: Makai József - Origo

Palota, udvar, palota, udvar. „Valaha sokkal nagyobb volt, de a japánok lerombolták.” És valaha régebbi is lehetett, mert amit látunk, az sok esetben rekonstrukció. „Az eredeti palotát nagyon sokszor lerombolták.” Főként, de valószínűleg nem kizárólag, a japánok.

A koreaiak szerint a japánok elvitték a műkincsek egy részét is. Ami maradt, az megtekinthető például a Nemzeti Múzeum modern épületében, ahol vasárnap is akkora tömeg van, mint valami budai plázában. Vagy ott a Leeum Samsung Múzeum. A három épületét Mario Botta, Rem Koolhas és Jean Nouvel tervezték, az udvarán Anish Kapoor egyik alkotása áll. Az első szárnyban szeladon és fehér porcelán van, festmények és kalligráfia, illetve buddhista műtárgyak és fémeszközök. A tárlatvezetést a Samsung - koreai vengéglátónk - okostelefon-alapú eszközökre bízta: a padlóba helyezett jeladókat érzékelve betöltődnek a műtárgyhoz kapcsolódó képek és a szöveg (ami fülhallgatón át meghallgatható). Jól működött, bár néha kiakasztotta, ha túl gyors volt a váltás a jeladók között. A második szárnyban a koreai és nemzetközi modern és kortárs gyűjtemény látható – erre azonban már nem jutott idő.

Késsel, villával

Ha más jellegű kulturális impulzusra vágyunk, akkor a Nanta jó választásnak tűnik. A show tizenhat éve fut, Szöulban jelenleg három színházban, tíz szereposztásban, naponta akár háromszor is. Úgy láttam, hogy még délután ötkor is telt ház előtt.

A Nanta alapja a dobolás, története pedig egyszerű. A szakácsoknak, rövid határidővel, esküvői menüt kell főzniük, és a kapkodásnak mindenfelé felfordulás az eredménye. A szereplők mindenféle konyhai eszközön dobolnak: pálcikával, habverővel, késekkel ütik a lábasokat, a műanyag hordókat, a vágódeszkákat. Régen lehettek rendes hangszereik is, de elvitték a japánok, és megcsinálták a saját dobszínházukat.

De a Nanta megmutatta, hogy a koreaiak is tudnak bármin hosszan, ütemesen és hangosan dobolni.

Van a darabban egy ambiciózus főszakács, két kukta (egyikük nő, akibe a másik szerelmes), egy ügyefogyott unokaöcs és egy kegyetlen menedzser. Az egyszerű történethez egyszerű színészi alakítás dukál, a gyakorlatilag szöveg nélküli előadás letudható néhány arckifejezéssel. Meglepődött. Dühös. Boldog. Szerelmes. Gonosz. Továbbá börleszk-szerű jelenetek, némi akrobatika, két bűvésztrükk, és látványosnak szánt késkezelés. Káposztát, hagymát, répát és uborkát aprítanak, nem is keveset, és a zöldségből bőven jut a padlóra is, amitől a Nanta előadása mély kulturális sokkot okozhat mindenkinek, akinek gyerekkorában akár csak egyszer is azt mondták, hogy ne játsszon az étellel.

És teljesen érthetetlen, az előadás előtt miért érezte bárki fontosnak hangsúlyozni, hogy a szereplők legjobb minőségű, friss koreai zöldségeket használják.

Enni Koreában

Egyébként a kulináris élmények kiemelkedő pillanatai lehetnek egy koreai útnak. Bár nem árt, ha szeretjük a rizst és a savanyúságot: a miso leves mellett a rizs és a kimcsi az étkezések alapja és kísérője. A kimcsi alapja nem csak káposzta: bármi lehet kimcsi, ami savanyítható. És csípőssé tehető.

A „szerzetesek eledele” ételsor – amit az egyik buddhista kolostorhoz szembeni étteremben szolgáltak fel – tizenvalahány fogással mutatta be, mit tud kihozni a koreai konyhaművészet a tofuból, gombákból, szezámmagból és minden másból, ami nem hús.

Skanzen: ilyen volt Korea, mielőtt technológiai világhatalommá lett Fotó: Makai József - Origo

De a Korea a húsimádóknak is tud rendkívülit nyújtani. A hanu marha márványozott húsáról már volt szó az Origon is, de nem lehet elég sokszor elmondani, mennyire jó alapanyag ez. Nyersen is: egy friss szeletet az asztal mellett vágott fel a szakács, az olvadó, vajpuha falatokat csípős paprikakrémbe lehetett mártogatni. A többi húst nagy szeletekben dobták az asztali grillre. Egész rövid sütés után ollóval falatnyi darabokra vagdossák a húst, amit aztán vagy salátalevelekbe tekerve fogyasztanak vagy kimcsivel. Vagy csak önmagában, pici sóval és borssal – kár bármivel elnyomni az ízét.

A hanu nem csak finom, de drága hús is, és a koreaiak is leggyakrabban inkább csak disznót grilleznek. Koreai újságírókkal vacsoráztunk, ami jó alkalom a tapasztalatcserére. Elmondták, hogy egy pohár sörbe egy-két ujjnyi rizspálinkánál többet nem kell önteni, és megmutatták, hány féle módon lehet a sört és a pálinkát összekeverni.

November 11-e volt, azaz 11. 11., a nemzeti Pepero Nap. A Pepero a Lotte cég terméke, csokoládéba mártogatott ropi. Minden nap eszik, de pár éve egy marketingkampánnyal rágyúrtak a november tizenegyedikére. A Pepero Napon a koreaiak Peperokat ajándékoznak egymásnak. A kampány volt annyira sikeres, hogy az eladások érezhetően megugranak: a koreai újságírók is Peperóval érkeztek. Biztos Japánban is van hasonló csokis ropi, és egyáltalán nem lepne meg, ha kiderülne, hogy a koreaiaktól lopták.

Mert mondanom sem kell, hogy a szusi is „eredetileg koreai étel, de a japánok ellopták tőlünk”.

A kutya vacsorára

"Egy nap, amikor hazajöttem az iskolából, apám egy tál levessel várt. Ritkán ettünk húst, nagyon ízlett. Miután megettem, apám elmondta, hogy a kutyámból főzték. Gyűlöltem apámat, de ő elmagyarázta, hogy a kutya feláldozta magát a családunkkért."

Erre a vallomásra még annyira sem voltam felkészülve, mint az üvegfalú vécére, vagy a Nanta-show dobolására.

Kiderült, Koreának igenis gondot okoz, hogy volt időszak, amikor a kutyahús fogyasztása a mostaninál gyakoribb volt. Az 1988-as olimpia idéjén sokan bírálták az országot, a nyugati lapok pedig karikatúrákat közöltek a kutyaevésről. A cégek megértették, hogy ami árthat az ország megítélésének, az nekik sem jó. A Samsung úgy döntött, hogy a világ egyik legjelentősebb kutyakiállításának szponzora lesz, Dél-Koreában pedig vakvezető kutyákat képző központot működtet.

"Már egyre kevesebb helyen kapni kutyát", mondta egyik kisérőnk. Ezek a régi éttermek bezárnak, újak meg nyílnak. Ő egyébként finomnak tartja a kutyák, mert életerőt ad, főleg a férfiaknak. "És ki vezeti a kutyaevés elleni kampányt? A franciák! Akik levágják a majmok fejét, és megeszik! Na, ki az igazi barbár?"

És esküszöm, nem én hoztam szóba először az egészet.