Szegények, de nem lopnak

Nem kell senkinek szégyenkeznie, ha fogalma sincs, hol van Kelet-Timor. Az ország ugyanis csak 2002 óta létezik. Nehéz sorsú, nagyon szegény kis állam, amelynek polgárai mégis sokat nevetnek, és nagyon kedvesek. Többnyire katolikusok, portugálul beszélnek, amerikai dollárral fizetnek, kakasviadalokra járnak, rendkívül becsületesek, és abból építkeznek, amijük van.

Belépéskor legalább másfél órát töltöttünk a határőrök társaságában. Nem kell rosszra gondolni, javarészt önszántunkból tettük. Nem a hivatal packázásaival ment el ez az idő, hanem nyelvtanulással. Kelet-Timor világ körüli kerékpáros nászutunk 26. állomása volt, úgyhogy tapasztalt utazóként már tisztában voltunk vele, hogy a helyiekkel való jó viszony és céljaink elérése érdekében a legjobb és legegyszerűbb módszer, ha elsajátítunk néhány kifejezést a helyi nyelven. Ez a nyelv ezúttal a tetun volt, az itteni törzsi nyelv és a portugál furcsa keveréke.

Sok határon szigorúan tilos a fotózás, de itt még örültek is neki (Galériához kattintson!) Forrás: Harkányi Árpád

Mint a legtöbb országban, itt is nagyon kedvesen fogadtak minket. Két perc alatt barátságot kötöttünk a határőrökkel, akik nagyon kedvesen és rettentő vidáman minden kérdésünkre válaszoltak, mi pedig szorgalmasan jegyzeteltünk. Két hónapos indonéziai kalandozásunk alatt felszedtünk magunkra annyi indonéz szót, hogy megértessük magunkat a határőrökkel. Ők pedig készségesen lefordították nekünk tetunra a legfontosabb, legszükségesebb szavakat.

Merre is van?

Az indonéz szigetvilág délkeleti csücskében található Timor szigetének keleti felén a II. világháborús japán megszállást követően megszűnt a portugál gyarmati uralom, és a terület Indonéziához került. Függetlenségét csak 2002-ben sikerült kivívnia néhány véráldozatot is követelő, küzdelmes év után. Ekkorra azonban az indonéz hadsereg már tönkretette az ország infrastruktúráját. Kelet-Timor ezért nem csak Ázsia legfiatalabb, hanem az egyik legszegényebb országa is.

Hogy nemcsak kedvesek, de becsületesek is itt az emberek, az mindjárt a határsorompó túloldalán kiderült. Egyik barátunk lélekszakadva rohant utánunk, mert a sisakomat náluk felejtettem. Visszabicikliztem hát Indonéziába, hogy átvegyem tőle a bukósisakot, amelyben a napszemüvegem is ott pihent, érintetlenül.

Ádiusz Kolléga, hány dollár az 1 kvárter?

Talán egy órát kellett bicikliznünk, mire az út menti, pálmalevélből szőtt kalyibák között megpillantottuk az első bádogtetős kőépületet. Ez a gazdag ház a "benzinkutasok", vagyis a benzint áruló család háza volt. Hogy miért az idézőjel? Mert az üzemanyagot egy kis árnyék alatt, literes palackokban árulták az út szélére kipakolva, őrizetlenül.

Benzinkút vidéken, két palack benzin a kis tető alatt
(Galériához kattintson!) Forrás: Harkányi Árpád

Persze rögtön szöget ütött a fejembe, hogy lehet az, hogy itt, ahol az emberek többsége mélyszegénységben él, annyira nem jellemző a bűnözés, hogy őrizetlenül merik hagyni az út mentén a megélhetésüket jelentő termékeket, az üzemanyagpalackokat. Csak arra tudtam gondolni, hogy a rend őrei itt maguk a polgárok. Saját maguk által teremtett íratlan szabályok szerint élnek, és ezeket betartják, mert jobban félnek a kirekesztéstől vagy a megbélyegzéstől, mint a rendőröktől, akiknek mellesleg nem sok nyomát láttuk az országban.

Töprengésemnek két szembe jövő motoros vetett véget, akik fejenként négy-négy matracot szállítottak apró robogóikon. Hát, ehhez bizony teherautó kéne odahaza. Megálltunk, mert nem csak friss élményekre voltunk éhesek, hanem valami harapnivalóra is, és megérdeklődtük tőlük, hol találjuk a legközelebbi warungot, azaz éttermet. Magunktól nemigen akadtunk volna rá, mert az étkezdét semmi nem különböztette meg a többi útszéli kalyibától: fala és teteje pálmalevelekből, mellette oszlopon műholdvevő.

Az indonéz warungokhoz képest csak annyi a különbség, hogy itt amerikai dollárral kell fizetni. Kelet-Timorban gyakorlatilag ez a helyi fizetőeszköz. Felkészültek voltunk, rengeteg kis címletű dollárt hoztunk magunkkal készpénzben, csak arra nem számítottunk (pedig logikus, hiszen itt a legkisebb egydolláros is nagy pénznek számít), hogy a dollárnak helyi váltópénze is lesz, méghozzá a kelet-timori centavo.

Hiába tanultuk meg a határőröktől tetunul, hogy mennyibe kerül?, és hiába vágtuk a tetun számokat egytől a végtelenig, amikor azzal jöttek nekünk, hogy szorin idába kerül egy nasi ayam (rizs csirkehússal), teljesen összezavarodtunk. Aztán amikor átváltották az összeget 15 ezer indonéz rúpiára, végre leesett a tantusz, vagyis a másfél dollár. A jeges tea viszont idá kvárter dollárba került, és mi megint csak nem tudtuk, hányadán állunk. Egy dollár? Az rengeteg pénz egy teáért. Szóval mégsem olyan becsületesek, mégis megpróbálnak átverni? Végül csak rájöttünk, hogy egy quarter, vagyis egynegyed dollárról van szó, azaz 25 centavóról.

Ennél már csak az volt furcsább, amikor elköszöntek tőlünk az étteremnél: Ádiusz Kolléga! Nem gondoltuk volna, hogy Ázsiában ilyet fogunk hallani. Hogy akad olyan hely ezen a kontinensen, ahol a spanyol-portugál cerveza/cerveja után szárbedzsának hívják a sört, és szigarónak a cigarettát.

Ami volt, nem volt szép, de elmúlt

Másnap már egy városka útszéli vegyesboltja előtt beszélgettünk angol és tetun keveréknyelven három újdonsült ismerősünkkel, Nandóval, Nicóval és Marióval. Amikor elmondtuk, hogy előző nap érkeztünk az országukba, hitetlenkedve rázták a fejüket.

„Az nem lehet, ahhoz túl jól beszélitek a nyelvet!” - mondták.

Hogy igazoljam szavahihetőségünket, előkaptam a füzetemet, és megmutattam nekik a tegnap leírt szavakat.

Nando, Nico és Mario nem akarták elhinni, hogy csak egy napja érkeztünk az országukba
(Galériához kattintson!) Forrás: Harkányi Árpád

Ekkor egy negyedik úriember, aki meghallotta, hogy magyarok vagyunk, odalépett hozzánk, és nagy lelkesen Budapest gyönyörűségéről kezdett mesélni. Kérdezgettük, mikor és mi járatban látogatta meg szeretett fővárosunkat, mire zavarba jött, és hessegetni kezdte a témát, mondván, hogy ez már nem olyan fontos. Kíváncsiságunkat látva végül mégis kötélnek állt, és elárulta, hogy indonéz diplomataként járt az országunkban, még abban az időben, amikor Kelet-Timor Indonéziához tartozott. Három timori társa nem ütközött meg a hallottakon. Azt mondták, a timori nemzeti tudatban már nem él különösebb harag az indonézek iránt, mert bár ami történt, nem volt szép, de elmúlt. Inkább előre tekintenek, egy szebb jövő reményében.

Elköszöntünk Nandóéktól, és tekertünk tovább. Nem kellett sokat várnunk a következő élményre: az út tenger felőli oldalán, egy furcsa, kopár földdarabon emberek tettek-vettek. El nem tudtuk képzelni, mit csinálhatnak és miért olyan kopár a környezetük, ezért közelebb merészkedtünk.

Beletelt vagy fél percbe, mire átláttuk a folyamatot: a tengervizet vagy tengervizes talajt egy keretes emelvényen átszűrték, a folyadékot pálmaleveleken keresztül egy tálba vezették, majd a szomszédos vastálcán felforralták. Ami ezen a tálcán megmaradt, nem volt más, mint tengeri só. Sókészítőkkel hozott hát össze minket a sors, arra viszont nem sikerült fényt derítenünk, hogy miért olyan kietlen körülöttük a táj: a só miatt, vagy mert mindent eltüzeltek a pároláshoz. Valószínűleg a két tényező együtt tette tengerparti sivataggá a tájat.

A kakasviadal gyorsabb és brutálisabb volt, mint vártuk
(Galériához kattintson!) Forrás: Harkányi Árpád

A napot egy faluban zártuk, ahol szemtanúi lehettünk egy kakasviadalnak. A férfiak nagyon büszkén tartották ölükben gyönyörű kakasaikat, és több tíz dolláros fogadásokat kötöttek rájuk. Majd egy erre a célra épített, elkerített küzdőtéren egymásnak eresztették őket. Naiv városi gyerekként azt hittem, a küzdelem akár órákig is eltarthat, ezért felesleges videofelvételt indítani, úgyse bírnánk türelemmel és memóriakártyával. Az állatok sarkára szerelt éles pengéknek köszönhetően azonban az egész viadal kevesebb, mint egy perc alatt véget ért, méghozzá az egyik kakas halálával.

A kakasviadal nagy felhajtással járt, valószínűleg olyasmi szerepet tölt be a helyiek életében, mint odahaza a focimeccsnézés. Ezt a show-t az érkezésünk még érdekesebbé tette a falu lakói számára. Pont akkora nagy szám volt nekik a két furcsa európai, mint nekünk az ő kakasviadaluk.

A piros szív mindent visz

A kakasviadalnál eredetileg csak azért álltunk meg, hogy megtudjuk, merre van a közeli templom, ugyanis szálloda híján úgy gondoltuk, talán a parókián éjszakázhatunk a legbiztonságosabban. Nem csalódtunk, ráadásul a pap kellemes társaságnak bizonyult, mert (talán egyedüliként a falujában) jól beszélt angolul, és nagyon örült a hívatlan vendégeknek. Mint kiderült, a verbita missziós rend vendégei lettünk, akik legfőbb feladatuknak azt tekintik, hogy a világ minden táján hirdessék Jézus tanítását.

Ránk éppúgy kíváncsiak voltak a helyiek, mint mi a kakasviadalukra (Galériához kattintson!) Forrás: Harkányi Árpád

Így keveredtünk érdekes kommunikációba az itt dolgozó, német származású Albert testvérrel. Mi csak magyarul és angolul tudunk, Albert viszont csak németül, indonézül és tetunul beszél, így végül kénytelenek voltunk a vad és távoli indonéz nyelven kommunikálni vele, mert még mindig ezen a nyelven értettük meg egymást a leginkább.

Albert addig erősködött, mígnem igent mondtunk az ajánlatára, miszerint elvisz minket a következő napi első szakaszon a kisteherautóján, mert az utat épp építik, és nem igazán alkalmas biciklizésre. Először azt hittük, csak azért ajánlja fel a segítségét, hogy még egy kis időt együtt tölthessünk, de aztán rájöttünk, hogy tényleg rászorultunk a nagylelkűségére. Az előttünk haladó busztól akkora volt a por a tökéletesen aszfaltmentes úton, hogy öt méterre sem lehetett ellátni.

Bár Albert a 40 év idegenben való szolgálat alatt is megtartotta németes jellegzetességeit, felvette melléjük az ázsiaiakat is. Míg odahaza, Európában bármely nemzet fia vagy lánya erősen szentségelt volna az előttünk porosodó forgalmi helyzet láttán, Albert csak mosolygott, és ahogy egyre durvult a szituáció, úgy hahotázott egyre hangosabban a helyzeten. A végén olyan szűk lett az út, hogy több járművel egyetemben meg is álltunk, hogy bevárjuk a hegyi szerpentinen szembehaladó forgalmat.

Ekkor sikerült először közelebbről is szemügyre venni a kelet-timori buszok jellegzetes dekorációit. Úgy látszik, errefelé az emberek nem vetkőzik le 12 éves korukban a Batman-őrületet, és Avril Lavigne is töretlen népszerűségnek örvend a felnőtt férfitársadalom körében. Hogy rajongásukat miért az elülső szélvédő átláthatóságának kárára fejezik ki, az sajnos meghaladta felfogóképességünket. Belülről egyébként épp ugyanilyen vad látványt nyújtott a pilótafülke, amely plüssállatokkal volt tele.

A buszok díszítése az országimázs része (Galériához kattintson!) Forrás: Harkányi Árpád

Albert végül kitett minket a nehéz útszakasz végén, ahonnan már csak egy napi bringázásra volt a kelet-timori főváros, Dili. Diliben nem történt velünk sok izgalmas dolog, hisz három nap csak azzal ment el, hogy szétszereltük, megtisztítottuk és becsomagoltuk a biciklijeinket, hogy aztán felszálljunk velük az ausztráliai Darwinba tartó repülőre. Ezzel utazásunk – és egyúttal életünk – több mint két éves fejezetének értünk a végére: elhagytuk Ázsiát.

Az alábbi térképen végigkövetheti Zita és Árpád útját, valamint az útról készült beszámolókat.

Légy az Origo Indulási Oldalának szerzője!