Amikor az elefánt tényleg bemegy a boltba

Elefántháton közlekedtünk a városi forgalomban, aztán megfürdettük a hatalmas állatokat. Megtudtuk, miért kell hosszúnadrág az elefánt megüléséhez, és miért sajnálják az indiaiak a magyarokat. Dzsaipur mellett, Amber városában jártunk.

A híres indiai aranyháromszög, Újdelhi, Agra (a Tádzs Mahallal) és Dzsaipur, a rózsaszín város közkedvelt útvonal az időszűkében lévő indiai turisták körében, mivel akár néhány nap alatt is meg lehet járni. Mi is erre készültünk, de az egyik helyen kicsit leragadtunk: Dzsaipur ikervárosában, Amberben fantasztikus napokat töltöttünk az elefántok között.

Egy nap kétszáz kilót eszik

Bár Amber szinte össze van nőve Dzsaipurral, mégis kevesebben látogatják. A turisták többsége leginkább csak az erődbe megy fel, méghozzá elefántháton, mert ez a főattrakció Amberben - az elefántok.

Az Amber-erőd (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Harkányi Árpád

Nagy szerencsénk volt, mert couchsurfinges szállásadónk, Rahul vezette az egyik elefántházat a Dzsaipurtól néhány kilométerre északra található városkában. A telefonban csak annyit mondott, kérdezzünk meg valakit, hol van az elefántistálló, és menjünk oda. Így is tettünk, és ezzel elkezdődtek a kalandjaink.

Minden elefántnak van saját gondozója, vagy ha úgy tetszik, elefántlovasa, aki csak azzal az egy elefánttal törődik. Rahul számára az elefánttartás egyszerre szenvedély és üzlet, de örömmel lát a csapatában önkéntes elefántgondozókat is, akik így közelebbről megismerhetik ezeknek a hatalmas állatoknak az életét.

Az elefántok reggeli munkába menetele az erődhöz (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Harkányi Árpád

Az elefántok tartása nagy felelősség, és nem olcsó mulatság. Egy felnőtt elefánt általában 5 tonnát nyom, de vannak kisebbek és nagyobbak is közöttük. Egy elefánt 23 hónapig vemhes, majd egy 5-600 kilós elefántborjat szül. Mivel emberi léptékkel a kiselefánt is hatalmas, akár veszélyes is lehet, főleg, hogy gyerekként még rakoncátlanul viselkedik.

Egy elefántnak napi 200 kilogramm cukornádat kell megennie az életben maradáshoz. A cukornádban sok a kalória, ezért kell kevesebb belőle, mint más takarmányból. Az etetéshez minden reggel több tonna cukornádat hoznak az elefántházhoz teherautón. Egyetlen elefánt napi 3000 rúpiát (11 ezer forint) eszik meg. Így már nem meglepő, hogy egy kör elefántháton az erődben 900 rúpiát (3300 forint) kóstál.

Az Amberben élő elefántok napi rutinja az emberekéhez hasonlít. Hajnali 4 óra 30-kor kelnek, ekkor kapják a reggelit, amelynek nemcsak éhségcsillapító, de kapcsolatépítő hatása is van. Az elefánt ugyanis ahhoz az emberhez kötődik a leginkább, akitől reggel az ételt kapja.

Egyik nap részt vettem az elefántkenyér-sütésben. Ez a csemege úgy néz ki, mint az emberi fogyasztásra szánt csapati (indiai lapos kenyérféle), csak ez nem olyan vékony, mint egy palacsinta, hanem darabja fél- vagy egy kilogrammos. A tésztát akkora kondérban keverik ki, hogy a legnagyobb gulyáslevesfőző-verseny indulói is megirigyelhetnék. Ez a kenyér az elefántok reggeli ínyencsége, valamint a hetente esedékes örömfürdésre is ilyet visznek nekik, amolyan jutalomfalat gyanánt.

Sokszor kifestik az állatokat a különböző ünnepségekre (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Harkányi Árpád

A reggeli után felkészítik az elefántot a napi munkára. Először is összeszedik az ürüléket, jó esetben ugyanis az elefántok reggeli után végzik el a dolgukat, nem pedig munka közben az úttesten. Némelyik kap egy gyors zuhanyt, némelyiknek az ormányára festett díszt kell picit újrarajzolni, ha pedig esetleg sérülése van valamelyiknek, akkor azt egy speciális, természetes kencével kell bekenni. Ez igen nagy mutatvány, mert a fájó sebbe nyúlkálásnak nem örül az elefánt, és ha nincs rendesen kikötve, szinte lehetetlen célirányosan rákenni bármit is.

Elefánttal a porcelánboltba

Az elefántházra ráül a csönd, mikor a felnyergelt állatok kisétálnak a vezetőikkel, és elindulnak munkába. Az ülés az Ezeregyéjszaka meséiből ismerős kis emelvény, kellemesen ringatja az utast. Itt ér véget délelőttre az önkéntes segítő feladata, mi is mehettünk reggelizni.

A műszak elején és végén Amber főutcája igen érdekes képet tud ölteni, ugyanis az elefántok az istállójuktól az erődhöz a főúton vonulnak végig. Az amúgy is nagyon színes, számunkra kissé kaotikus utcaképben megjelennek ezek a szürke behemótok, és gondozójukkal a nyakukban lassan végigcammognak az egész városon. A helyiek számára ez hétköznapi látvány, mindenki megy a dolgára, gyalogosok, bringások, riksások kerülgetik a hatalmas állatokat, végül még egy teve is feltűnik. Ilyen India a szerethető pillanataiban.

Miután az elefántok a pár száz méteres rámpán felcipelték az amúgy valóban igen pompás Amberi-erődbe a turistákat, kora délután véget ér a műszak. Hazafelé az elefántlovasok elintézik napi bevásárlásaikat. Ez sokszor igen mókás látványt nyújt, hiszen a nagy elefánt mellett elvesznek az apró emberek, és távolról csak azt látjuk, mintha az elefánt maga hajolna be a boltba valamiért.

Kicsit szűk itt a bejárat (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Harkányi Árpád

A munkaidő azért tart ilyen rövid ideig, mert az elefánt dolgoztatására szigorú szabályok vannak – pár körnél többet nem mehet egy állat, nem állhat sokáig napon, sokat kell innia, valamint időben haza kell mennie enni, hiszen azt a napi 200 kilogramm élelmet valamikor el kell fogyasztani. Legalább is ez lenne a norma, de Rahul elbeszéléséből tudjuk, hogy nem mindenki tartja be a szabályokat a nagyobb nyereség reményében.

Féltékenyek egymásra

A délután a második etetéssel telik. Valóban ott kell állni az elefánt mellett, és adogatni neki a cukornáddarabokat, hogy akkor is egyen, ha valamiért nem akarna. Behordtuk nekik az új rakományt, esetleg le is pucoltuk a szárazabb részeket, hogy egyből a finom, szaftos rudakat kaphassák meg.

Egyik délután nagy volt a sürgés-forgás, ugyanis az állatokat kibérelték egy esküvőre, ezért új díszeket kellett rájuk festeni. Ebből aztán problémám adódott a kedvenc elefántommal, Laxmival (ejtsd Lacsmi, jelentése jólét, jószerencse), aki már egy kicsit kötődött hozzám, mivel vittem neki csapatikat hajnalban. Most azonban leromboltam minden bizalmát, mivel megérezte rajtam a többi elefánt szagát, akiket a díszítéskor megérintettem.

Merthogy az elefántok szeszélyes lények, féltékenyek egymásra, és rettentő jó a memóriájuk. Ha megérzik egy olyan elefánt szagát az emberen, akit nem kedvelnek, akkor bizony minket sem fognak kedvelni. És akit egyszer megjegyeztek maguknak, azt állítólag tényleg nem felejtik el. A helyismeretük is nagyon jó, amire szükségük is van a vadonban, ahol nem teszik elébük az ételt és a vizet.

A kis elefánt nagyon szeszélyes volt (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Harkányi Árpád

Kiváló memóriájuk néha jól jön az embereknek is. Például a nagy, felnőtt elefántok, ha nagyon akarnák, el tudnák szakítani a láncot, amellyel a lábaiknál fogva ki vannak kötve. De mivel újszülött korukban nem volt ehhez elég erejük, és erre emlékeznek is, ezért nem is próbálkoznak többet.

Lesajnáltak minket az indiaiak

Nemcsak az elefántokkal, a gondozóikkal is sikerült jó viszonyt kialakítanom, hiszen hosszú órákat töltöttem köztük napokon keresztül. Laxmi lovasával egyszer nagyon vicces beszélgetésbe bonyolódtunk Magyarország kapcsán. Barátunk teljesen megdöbbent, amikor közöltem vele, hogy otthon nálunk nincsenek elefántok, csupán néhány az állatkertben. Erre kíváncsi lett, és tovább kérdezgetett.

– És banán van nálatok?

– Csak import, de nálunk nem terem.

– Csapati?

– Hát, az sincs.

– Chai? (indiai fűszeres, tejes tea)

– Nincs.

– Cukornád?

– Régen volt, de ma már az sincs, vagy legalábbis nem jellemző.

Nem mondta, de látszott rajta, hogy rettenetesen sajnál minket, amiért olyan borzasztó helyen kell élnünk, ahol semmi sincsen, amit ő igazán szeret. Nem is kérdezett többet Magyarországról, hiába mondtam neki, hogy azért nem olyan szörnyű hely az, csak épp nagyon más, mint India.

Egy este nagy szerencsénk volt, Dzsaipurból hazafelé jövet esküvői menetbe botlottunk. Elöl díszruhás elefánt haladt, majd tevék, lovak, rezesbanda, díszlámpásokat cipelő indiaiak, aztán a díszszekéren az ifjú pár. A menetet végül egy elképzelhetetlenül hangos és büdös generátor zárta egy teherautó platóján. Ez szolgáltatta az áramot a világításhoz.

Indiában az elefántok jelképezik a gazdagságot és a jólétet, ezért nem a limuzin a menő a nászmenetben, hanem a nagy ormányos állat. Persze szinte senki nem tart már otthon elefántot, mint ahogy mi sem tartunk limuzint, hanem kibérlik azokat egy-egy alkalomra. Ez az elefánt például Rahul elefántházából származott.

Szőrén ültem meg az elefántot

Utolsó amberi délutánunkon eljött a nagy jutalmam, felülhettem Laxmi hátára a gondozója mögé, aki egyébként általában az elefánt ormányán közlekedve jutott fel az állat nyakába. Fürdetésre mentünk, ezért most nem volt az elefánt hátán az amúgy szokásos ülés, így aztán szőrén ültem meg a hatalmas állatot. Ennek eleinte nagyon örültem, mert úgy gondoltam, így közelebbi kapcsolatba kerülhetek vele, de két perc után rájöttem, hogy nem véletlenül találták fel azt a nyerget. Rövidnadrágban voltam ugyanis, az állat szőre pedig iszonyúan szúrta a lábamat.

Szőrén megülni az elefántot szúrós élmény, hosszúnadrág kötelező (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Harkányi Árpád

Persze az élmény így is felejthetetlen maradt. Kilométereket baktattunk így, mialatt Laxmi komisz elefánt módjára letépett egy jó háromméteres ágat az út menti fáról, hogy aztán fantasztikus ügyességgel lepusztítson róla minden zöldet, amíg a medencéhez nem értünk. Ekkor eszméltünk rá, hogy ezek az állatok képesek egy fél erdőt megenni néhány nap alatt.

Az is mókás volt, amikor egy kétszer két sávos sztrádán keltünk át az elefánttal. Indiában a nagyobb, a gyorsabb és a hangosabb járműveknek van elsőbbségük, de mivel Laxmi csak nagy volt, ámde lassú és csendes, inkább megvártuk szépen az autókat, és csak aztán keltünk át a vízhez.

A fürdetőhely valójában egy kisebb tó volt, ahol több elefánt is összegyűlt. Dobálták magukra és egymásra a vizet és a sarat az ormányukkal, belefeküdtek a vízbe, hogy csak az ormányuk látszott ki, amin a levegőt vették. Majd kicsattantak a boldogságtól, nagyra nőtt, hancúrozó gyerekeknek tűntek, akiket nem lehetett kiimádkozni a vízből.

Szívesen maradtunk volna még néhány napig az állatokkal, de tovább kellett már állnunk, így buszra szálltunk, és elviharzottunk Újdelhibe. Egyik legkedvesebb indiai élményünket hagytuk magunk mögött, Amber városát és az elefántokat.

Az alábbi térképen végigkövetheti Zita és Árpád útját, valamint az útról készült beszámolókat.