A világító férgek bedrogozzák áldozataikat

Aranyrögök fölött bokorfürdőztünk, barbiztunk apály idején, majd traktorgumibelsőkön úszva bámultuk a galaxisokban élő világító férgeket, melyek annál ragyogóbbak, minél többet esznek. Mindezt csak azért láthattuk, mert egyszer egy új-zélandi farmer fát keresett a kutyájával az erdőben.

Kalandjaink már Új-Zéland déli szigetének északi bejáratánál elkezdődtek. A szárazföld felől érkező Buller folyó völgye ma is vadregényes, pláne ha hozzáképzeljük, micsoda élet lehetett itt az 1800-as évek végén, az aranyláz idején. Állítólag még ma is találni itt aranyat, de egyre kevésbé éri meg kitermelni.

A Felső Buller-szoros, az egykori aranyláz helyszíne Forrás: Harkányi Árpád

Vendéglátónk, Bob, akivel a warmshowers.org-on keresztül ismerkedtünk meg, felmondta biztos állását, és a völgy felső, sziklás szakaszának egyik laposabb, hordalékkal feltöltött kanyarulatában vásárolt földet. Ma már csak kecskéket tart és zöldségeket termeszt, és örömmel biztosít sátorhelyet a völgyön áthaladó kerékpáros túrázóknak.

Amikor megvette a földet, felajánlották neki, hogy felforgatják az egészet a benne található, feltehetően nem kis mennyiségű arany reményében, de Bob nem állt kötélnek. Nem akart mást, csak békét és nyugalmat, a pénz már nem érdekli.

Békéből és nyugalomból tényleg nem volt hiány a farmján, ezt magunk is megtapasztalhattuk. Például a bushbath formájában, amely szó szerinti fordításban bokorfürdőt jelent, ám valójában fantasztikus formája a lazításnak. Egy aládúcolt öreg vaskád alá befűtenek fával vagy gázzal, belevezetik az egyik közeli patak vizét, majd mikor elérte a kellő hőfokot, belefekszenek. Óriási élmény volt a tejút fénye alatt fürdőzni az éjszakában, felemelő befejezése a napnak, amelyen 80 kilométert tudtunk magunk mögött.

Don, a hiperaktív rendőr

Másnap újabb 80 kilométer bringázás után érkeztünk Westportba, a 6000 fős, álmos településre, amelynek környéke viszont rengeteg érdekességet tartogatott. Megint egy warmshowerses ismerősnél kaptunk menedéket, ezúttal egy hiperaktív, kicsit zakkant rendőrnél. Amikor Don meghallotta, hogy még sosem láttunk vadon élő fókákat, azonnal kivitt minket a várostól 15 kilométerre, nyugatra található Cape Foulwind nevű szirtekhez.

Gyönyörűen kiépített sétányon indultunk el a naplemente fényeinél. A szirtek fölé épített teraszról lesni a lenti sziklákon lustán sütkérező fókacsaládokat már önmagában nagyszerű élmény volt. Ám Don nem elégedett meg ennyivel. Letértünk a sétányról, és a bokrok között találtuk magunkat, majd egy sziklatörmelékes meredélyen bukdácsoltunk lefelé.

Lefelé menet a fókák szirtjéhez Forrás: Harkányi Árpád

Egészen a szirtekig ereszkedtünk, ahonnan testközelből figyelhettük a fókák nem túl mozgalmas életét. Esetlenül tébláboltak a sziklákon, vagy álmosan forgatták maguk alá a végtagjaikat, hogy kényelmesebben tudjanak szunyókálni. Aztán amikor észrevettek minket, vészkiáltásokkal indultak a tenger felé. Hamarosan már csak a vízben csodálhattuk őket tovább.

Barátunk másnap sem hagyott minket sokáig pihenni. „Srácok, megyünk egyet kajakozni, jó?” – ezzel a felkiáltással ébresztett minket, mi pedig boldogan követtük, mert Ha Long-öbölbeli kajakélményeink még egy év elteltével is élénken éltek bennünk. Öt perc múlva már a Buller folyó torkolatánál találtuk magunkat, Zita Don mellett egy kétszemélyes sportkajakban, én pedig mögöttük egymagamban.

Nem volt könnyű dolgom, alig bírtam tartani a tempót. Don és felesége, Robyn ugyanis többszörös adventure racing bajnokok. Ez a kajakozást, biciklizést, úszást, tájékozódást és más egyebet is magában foglaló sport nagyon népszerű Új-Zélandon.

Kajakkal a Buller folyó torkolatánál Forrás: Harkányi Árpád

Utolsó esténken Don kivitt minket a közeli tengerpartra. Épp apály volt, a Buller folyón leúszó faágak a part mentén végtelen hosszú barikádot alkottak, ahogy a tenger visszahúzódott. Az új-zélandi köznyelvet idézve barbizni, vagyis barbecue-zni jöttünk a strandra. Magyarul tábortüzet rakni, és grillrácson sütögetni. Ehhez a partra vetett uszadékfa egy évezredre is elegendő tűzifát biztosított. A fákból először szélárnyékot, majd tábortüzet építettünk a homokban, végül a parázson kolbászokat sütögettünk, amelyeket salátával és mustárral kiflikbe pakoltuk, és ciderrel öblítettük le.

Kisvasúttal az Elveszett Világba

A következő délelőtt már indultunk is tovább, mert egy különösen izgalmasnak ígérkező programot találtunk a neten. A 25 kilométerre fekvő Charlstonig bicikliztünk, ahol Geoff, az Underworld Adventures egyik vezető barlangásza fogadott minket. Gyors regisztrálást követően megtudtuk, hogy az általunk kinézett program legalább négyórás lesz, ezért mielőtt nekiálltunk átöltözni a neoprén ruhába, bevágtunk egy rögtönzött ebédet.

Nyolc-tíz társunkkal együtt buszra szálltunk, amely a Nile folyó völgyébe vitt minket. Nem, ez nem az a Nílus, azt ugyanis River Nile-nek hívják, ez viszont a Nile River – igazított el minket a túravezető hölgy, aki egyúttal a buszt is vezette, először a farmok közt, majd az őserdőszerű vadonban.

Öt perccel később leszállunk a buszról, hogy egy helyi kisvasútra szálljunk át. Már ez a kétvágányos bonszai-vasútállomás is olyan elképesztő helyen állt, hogy körbe-körbe rohangáltam a környékén, és fülig érő szájjal fényképeztem, ami csak a szemem elé került.

Kisvasúttal indultunk az esőerdőbe Fotó: Underworld Adventures

A vonatút körülbelül 15 percet vett igénybe, de csak azért, mert a keskeny nyomtávú, nem éppen makulátlan minőségű pályán éppen csak döcögni volt képes a kis szerelvény. Így viszont legalább volt időnk megcsodálni a körülöttünk elterülő tájat.

A mozdonyt is ugyanaz a hölgy vezette, aki a buszunkat, közben pedig a hangosbemondón keresztül elmesélte, hogy a barlang, ahová tartunk, a mészkőbarlangok időszámítása szerint még csecsemőnek számít. A vonatsíneket eredetileg a fakitermeléshez fektették le, de a völgy ma már a Paparoa Nemzeti Park része, ezért védelmet élvez minden komolyabb emberi beavatkozástól.

A táj időtlen szépségét többek között a BBC is felfedezte, pontosan ezen a helyen forgatták ugyanis Az Elveszett Világ című dinoszauruszos kalandfilm számos jelenetét. Ahogy elnéztük a körülöttünk elterülő vidéket, simán el tudtuk volna képzelni, hogy valamelyik sziklatorony mögül mindjárt kiugrik egy T. rex.

A vonatút után a személyzet óriási traktorkerék-belsőket nyomott a kezünkbe, ezekkel folytattuk a sétát, rögtön egy függőhídon keresztezve a Nile folyó vadregényes, sziklás völgyét. Odafent, a barlang bejáratánál rövid szusszanást és eligazítást követően felkapcsoltuk a sisakra szerelt barlangászlámpát, és belevetettük magunkat a hegy gyomrába.

A világító barlangi férgek bedrogozzák áldozataikat

Miközben azon gondolkoztam, mi a fenét keres egy tucat ember talpig békaruhában, traktorbelsőt maga előtt görgetve a föld belsejében, a vezetőnk elmesélte, hogyan fedezték fel a barlangot, amelyet metróalagútra hasonlító járatai miatt Metró-barlangnak vagy maori nevén Ananui-barlangnak neveznek. Egy helyi farmer megfelelő gerendafa után kutatott az erdőben a kutyájával, amikor megtalálta az egyik bejáratot. A kutya lábnyomai még ma is láthatóak a barlang egyes szakaszain, jól mutatva a hely viszonylatos érintetlenségét. Felfedezése idején ez a nyolc kilométer hosszú barlang számított az ötödik legnagyobbnak Új-Zélandon, mára már csak a kilencedik a sorban.

A Metro-barlang Új-Zéland kilencedik legnagyobb barlangja Fotó: Underworld Adventures

A hely egyszerű cseppkőbarlangnak sem volt utolsó. Függő és álló cseppkövek, cseppkőoszlopok és -drapériák mindenütt. A barlangi alakzatok elmaradhatatlan fantázianevei sem hiányoztak, láttunk kastélyt, dinoszaurusz-lábnyomot, álkapcsot, de még egy kalapját elhagyó gonosz boszorkányt is. Persze csak ezért nem jöttünk volna ide, hisz ilyet otthon is láthatunk, és még traktorgumibelsőt sem kell cipelnünk hozzá.

A csoda az egyik majdnem cseppkőmentes, fiatalabb járatban várt ránk. Örökvidám vezetőnk egyszer csak megállította a csapatunkat, és arra kért minket, hogy kapcsoljuk le a lámpáinkat. Néma ámulat követte az utolsó sisaklámpa lekapcsolását, ugyanis a terem mennyezetén és oldalában néhány tucatnyi apró, kékes fénypont világított a sötétben. Ekkor találkoztunk először a glowworm, vagyis a világító férgek egyedeivel.

Az állatka a fungus gnat nevű légy lárvája, amely csak Ausztráliában és Új-Zélandon honos, és a sötét, szélmentes, víz közeli helyeket szereti. Életének második fázisában, amikor a lárva kikel, a barlang mennyezetére pókhálószerű anyagból fészket épít magának, melyből apró, vékony szálak sokaságát lógatja le. Ezeken a szálakon ragadós anyag cseppjeit helyezi el, majd megkezdi az áldozatok becserkészését. Az apró szúnyogok, bogarak a csillagos éjszakai égboltnak hitt fény felé haladva belerepülnek a világító férgek csapdájába, hogy aztán a szálakra helyezett ragadós anyagtól elkábuljanak, és így a világító féreg prédájává váljanak.

A világító férgek csapdái mérgező cseppek sokaságából állnak Forrás: Flickr/桦树的眼睛

Eljött a traktorbelsők ideje. A gumiabroncsban ülve, egymásba kapaszkodva csorogtunk lefelé a barlangpatakban, fölöttünk a mennyezet egybefüggő sávokban fénylett a kéken világító lárvák ezreitől, melyek valóságos galaxisokat alkottak. Megilletődötten figyeltük a csodálatos jelenséget, mintha egy másik világba csöppentünk volna.

A világító férgek egyébként egyik belső szervükkel világítanak, egy oxigént használó kémiai folyamat révén. A fényük intenzitása attól függ, hogy mennyit ettek. Amelyikük több zsákmányt ejtett, annak erősebb a fénye, amelyikük kevesebbet, annak halványabb. Ugyanígy a bebábozódás előtti lárvalét hossza is 6-12 hónap között változik, attól függően, hogy mennyit sikerült enniük. A lények életének harmadik fázisa, a bábból kikelt legyek élete meglehetősen rövid, csupán néhány órás, de legfeljebb egy-két napos lehet. A legyek nem vesztegetik az időt, kizárólag a párzásra koncentrálnak. Rövid életük során még enni sem képesek, ugyanis nincsen szájszervük.

A barlang kijáratánál Fotó: Underworld Adventures

A barlangból kiérve úgy éreztük magunkat, mintha most tértünk volna vissza egy űrutazásból. Amikor visszaértünk a bázisra, szappant és törülközőt nyomtak a kezünkbe, kiderült, hogy a forró zuhany is a csomag része. Az öltöző feletti kávézó- és váróhelyiségben nagyképernyőn nézhettük meg a vezetőnk által készített fotókat, amelyeket aztán letölthettünk a honlapjukról. A végén pedig még egy pofás kis füzetet is kaptunk, benne két, személyre szóló fotóval, ha nem lett volna így is elég emlékezetes az élmény.

Az alábbi térképen végigkövetheti Zita és Árpád útját, valamint az útról készült beszámolókat.