Ennyi havat még soha nem láttunk

Nassfeld havazás

Amikor az osztrák rendőrlány könyékig benyúlt a kerék mögé, hogy segítsen levenni a hóláncot, teljesen meg voltunk hatva. Az évszázad havazásakor autóztunk el Nassfeldre.

Olga, az oroszos nevű, szívélyes osztrák házinéni egy üveg pezsgővel fogadott bennünket, amikor az eredeti tervhez képest két nappal később végre feljutottunk a Nassfeldhez. A Budapesttől 600 kilométerre, közvetlenül az olasz határnál, Villach után fekvő síterep igen nehezen adta meg magát az idén. Éppen akkorra volt szállásfoglalásunk egy 1400 méteren fekvő kis házba, amikor 99 éve nem látott mennyiségű hó zúdult Karintiára és Kelet-Tirolra.

Genug schnee, azaz elég a hóból – mondogatták a sokat látott helyiek, amikor napokon keresztül fokozott lavinaveszély volt. Az egyik kis faluban egy férfit azért kellett fejsérülésekkel kórházba szállítani, mert a kádban ülve találta el az ablakon beérkező hótömeg, a szállásunk pedig napokig megközelíthetetlenné vált. A Nassfeldre vezető hegyi utat lezárták, mert a folyamatos hóesésben két napig nem lehetett takarítani sem. A hegyi boltok és éttermek készletei kezdtek kifogyni, és néhány napig nem jártak a síliftek sem.

Autók a hó alatt. Nem lehetett jó helyen parkolni Fotó: Fekete Emese

A hókáosz első napjairól még Budapestről, az osztrák síoldalakat böngészve értesültünk, majd kaptuk a híreket leendő apartmanunk házinénijétől és a már a hegyen lévő magyar ismerőseinktől is, így két napig útnak sem indultunk. Olga házát ugyanis nem tudták elhagyni a korábbi vendégek – amíg ők nem jutottak le a hegyről, nem volt értelme nekünk sem elindulni.

Az egyik legjobb síterep Ausztriában - máskor

Nassfeld jó időben sincs közel, nem az egy-két napos síelésekre szabták. Tröpolachig, a hegy lábánál fekvő városkáig általában könnyen el lehet jutni, akár Bécs felé, akár Szlovénián át megy az ember. Mi az utóbbit szoktuk választani, erre picivel rövidebb az út, és jóval kisebb a forgalom. Igazából egy hétre érdemes odamenni, mert bár elég drága hely, szinte biztosra lehet venni, hogy lesz hó, és hogy sütni fog a nap – ezt tartják az osztrák Alpok legnaposabb hegyoldalának. Ráadásul akkora az egész, hogy egy hétig sem lehet megunni: a sípályák hossza összesen 110 kilométer, további 300 kilométernyi sífutópálya van, 30 felvonó, közülük a leghosszabb – a 2000-ben átadott Millennium Express – önmagában 6 kilométeres utat és 1300 méter szintkülönbséget tesz meg Tröpolachból a hegy tetejére.

Szállásra amúgy Tröpolach is remek hely, rengeteg a tipikus alpesi panzió, és van egy kakukktojás, egy elég cool szálloda is (a Cube), közvetlenül a Millennium Express aljában. Ez nem az a rusztikus, cserépkályhás faházikó, hanem két egymás mellett álló, óriási kocka épület, belül nagyon sok betonfallal, kívül az esti sötétségben lilán és zölden világító plexibetétekkel, funkcionális szobákkal, mindegyikhez sítároló előszobával, az aulában Nintendo játékkonzolokkal, billiárddal és menzaszerű ebédlővel. Pár évvel ezelőtt, a megnyitásakor állítólag még felső korhatárt is szabtak, legfeljebb 35 évesek vehettek itt ki szobát. Ma már szabad a bejárás korhatár nélkül, de azért továbbra is a kollégiumi hangulat a domináns, szerintem szerethető (bár nem laktam még benne), de aki fagerendás, kerti törpés kunyhókra vágyik, az válasszon a klasszikusabb panziók közül.

Kerti törpe az ablakban. Dobott egy hátast Forrás: Fekete Emese

Mindez azért érdekes, mert hozzátartozik a nassfeldi síterep komplexitásához, és hihetetlen infrastruktúrájához. A pályák tökéletesen össze vannak kötve, van köztük egy olyan, amelyiken elindulva megszakítás nélkül 7,6 kilométert siklik az ember, és van néhány, amelyik már az olasz oldalon van, de a különbség maximum a hüttékben látszik. Talán kicsit más a zene, és több az olasz felirat, de a konyha mindenhol inkább osztrák: a császármorzsa, germknödel és forralt bor kombinációját elég hamar ki lehet ismerni.

Megkérik az árát

Még mindig az infrastruktúráról: egy-két hüttében van egy speciális számítógép, amelyik leolvassa a síbérletet, és mint egy lázgörbét, megrajzolja, majd kinyomtatja, hogy ki mennyit síelt aznap, mely felvonókat használta, hány kilométeres távot és mekkora szintkülönbséget járt be. Arra is van mód, hogy valaki teljesen mellőzze a sível járó cipekedést, fel tud menni normál cipővel a nagy kabinos felvonóval, hogy a siklás előtti legutolsó pillanatban a hegy tetején béreljen felszerelést, az ottani, 1919 méteren található hütte ugyanis erre az eshetőségre – meg, ha kell, szervizelésre vagy vásárlásra – is fel van készülve.

Mindennek persze megkérik az árát. Főszezonban a teljes napi jegy 43 euróba kerül (ez 9-től körülbelül délután fél 5-ig szól, ha valaki később megy ki a pályára, pár euróval kevesebbet fizet), a hatnapos síbérlet pedig fejenként 216 euró. A mostani forintárfolyamoknál ez már nem kis tétel – egy hétre durván 70 ezer forint, és akkor az ember még nem evett semmit, és nem volt fedél a feje fölött.

A harminc pálya közül az egyik Fotó: Fekete Emese

A szállások ára széles sávban mozog. A pályaszállások a legdrágábbak, cserébe ilyenkor egy hétig nem kell beindítani az autót, és mivel ezek legtöbbje szuperül felszerelt apartman, az evés-ivást már olcsóbban meg lehet úszni. A mi mostani hegyi lakunk négy embernek összesen naponta 140 euróba került, igaz, Olga a végén adott még 10 százalék diszkontot, és még egy üveg pezsgőt – öt nap után is volt egy kis bűntudata a viszontagságos körülmények miatt.

Hóból is megárt a sok

A folyamatos havazásban ugyanis a síelés sem akkora élmény – a helyiek ezt mindenkinél jobban tudják. Azt a hetet mi most nagyon kifogtuk: oké, hogy hólánccal végül feljutottunk a házig, de mivel a következő napokon is rendre esett a hó, a napot nem nagyon láttuk, időnként pedig akkora köd volt, hogy ki sem tudtunk menni a pályára. Ami ebben pozitív volt, hogy alig voltak a hegyen, a korábbi évekkel ellentétben most magyarokból is, és, hogy megfigyelhettük, hogyan kezelik az osztrákok az efféle helyzeteket. A hólapátoló, fúvó, toló, szívó berendezések egész arzenálja vonult fel pár nap alatt, mindenki szorgoskodott, volt, hogy három-négy ember a házak tetején lapátolt napokon keresztül, hogy a többméteres friss hó súlyától megszabadítsák az épületeket. Ennek néha az volt a következménye, hogy az ablakunk előtt landolt még néhány méternyi friss kupac, nem nagyon lehetett kilátni, néha olyan volt, mintha bunkerben laknánk. Azért a reggeli friss császárzsömlék, amelyeket az osztrák hegyi apartmanokban minden szobába eljuttatnak, ha előző nap kéri a vendég, időben, szépen megérkeztek, végül is minden ment a maga medrében tovább.

Egy hét alatt négy és fél méter friss hó esett Forrás: Fekete Emese

Akárcsak a pékek, a rendőrök is tették a dolgukat. Amikor az utolsó nap már lefelé ereszkedtünk a hegyről, és Tröpolachban, lent a hegy lábánál végre megszabadulhattunk a hóláncainktól, megtudhattuk, milyen az, amikor az ember egy osztrák rendőrtől – történetesen egy fiatal rendőrlánytól – segítséget kér. Merthogy levenni a hóláncot nekünk nehezebbnek bizonyult, mint feltenni, de így legalább kiderült, hogy hogyan reagál az egyébként az úton posztoló rendőr, ha a kétbalkezes turista megszorul. Ért, sőt beszél is angolul, azonnal jön, hogy megoldja a problémát, kedvesen mosolyog, és zokszó nélkül benyújtózik az autó latyakos kereke mögé, hogy rutinosan előcsalja a félig leoldott hólánc beszorult szemeit az abroncsok mögül. Mivel könyékig sáros lett, a friss hóval lemosakszik, majd – továbbra is mosolyogva és még mindig angolul – jó utat és biztonságos hazatérést kíván.