A közbeszédben általában a dél-brazíliai Santa Catarina sziget egészét Florianópolis vagy egyszerűen csak Floripa néven emlegetik, ám a valóságban a szigetet a szárazfölddel összekötő hidak két oldalán elhelyezkedő közel félmilliós városról beszélünk. Eddigi dél-amerikai tartózkodásunk alatt nagyon sokan áradoztak róla, így mindenképpen meg szerettük volna látogatni. Ha az ember délebbről, esetemben Uruguayból érkezik, itt szinte arcba csapja a civilizáció szele, Floripa ugyanis tele van modern épületekkel, új autókkal, flancos éttermekkel, ki tudja hány sávos autópályákkal, és még hosszan lehetne sorolni.
A látványos külső egy igen élhető várost takar, amely egész Brazíliában a legjobb humán fejlettségi indexszel (HDI) mutatóval büszkélkedhet (ez a mutató többek között a várható élettartamot, az iskolázottságot és az elérhető vagy meglévő keresetet mutatja). Mivel a foci világbajnokság kapcsán elég sok rosszat hallottam Brazíliáról, így a nagyobb városokkal kapcsolatban fenntartásaim voltak. Mondhatni féltem, és semmiképpen sem terveztem az utcán járkálni kevésbé forgalmas helyeken vagy sötétedés után. Floripában viszont nyomát sem látni a Dél-Amerikában megszokott, hajléktalanokkal tarkított utcáknak vagy a tizenévesekből álló rablóbandáknak.
„Ez itt nem az igazi Brazília! Itt dolgoznak, és rendesen keresnek az emberek, és ha valaki rabol, azt csak unalomból teszi" - mondta rögtön az első percben vendéglátónk, Danilo. Talán emiatt is választotta a New York Times a várost 2009-ben az év legjobb bulihelyszínévé, aminek köszönhetően a turizmus az utóbbi pár évben igencsak megugrott. Egyesek több százezer turistáról beszélnek évente.
Az áprilisi őszben szerencsére ezt nem éreztük annyira intenzíven, viszont így annál nagyobb figyelmet kaphattunk a néha igencsak erőszakos utcai árusoktól. Ha jó üzleti érzékkel és/vagy portugál nyelvtudással vagyunk megáldva, egészen jó áron be lehet szerezni tőlük sok mindent a legújabb okostelefonoktól egészen a kokainig. Hiszen bármily különleges is a város, ebből a szempontból talán mégiscsak egy kicsit Brazíliában voltunk.
Az ide látogató utazónak az étkezés miatt sem kell nagyon mélyen a zsebébe nyúlnia. A forgalmas sétálóutcán végigsétálva a brazil hagyományoknak megfelelően egymás hegyén-hátán vannak az all you can eat éttermek, ahol kilóra mérik a svédasztalos kaját, egészen jó áron. A helyi piacokra is érdemes elnézni, ahol az eladók ráérősen, hangos brazil zenét hallgatva és mosolyogva szolgáltak ki minket.
A brazilos hangulat a belvároshoz közeli botankus kertben is érezhető volt, ahol a helyiek előszeretettel ütik el az idejüket. Az idősebbek egy hatalmas, több mint százéves fűzfa alatt cseverésztek, míg a fiatalabbak pár méterrel odébb kártyáztak.
Turistaként az utcákat járva mindenféle újdonságra vagy a megszokottól eltérő dologra felfigyel az ember. Floripában például már rögtön a megérkezéstől kezdve furcsa volt a különböző keresztény gyülekezetek intenzív jelenléte. Miközben a postán várakoztunk, megszólított minket két öltönyös amerikai fiatalember, akik épp a mormon egyházközösség misszióján voltak Brazíliában. Büszkén mesélték, hogy még kevés portugál nyelvtudással sincs túl nehéz dolguk új tagok felkutatásában, ugyanis a közösség igen befolyásos, nemrég adtak át például egy vadonatúj imaházat Florianópolisban.
A brazilok extrém vallásosságát használják ki ők is és az utcán kis asztaloknál vagy hirdetőtáblák mellett ácsorgó hittérítők, akiket a városban sok helyen láttam. Próbálják megszólítani és egyben meggyőzni az utca népét, hogy bizony az összes közül az ő közösségükbe érdemes belépni, és ezzel együtt automatikusan havonta kisebb-nagyobb pénzösszegről lemondani a javukra.
Puszta kíváncsiságból megkérdeztem egy Jézust ábrázoló hirdetőtábla mellett álldogáló hölgyet, hogy milyen feltétellel tudnék csatlakozni. Nos, a fizetésem 60 százalékát kellene automatikusan a gyülekezetnek utaltatni havonta. Véleménye szerint ez a feltétel kivételesen emberbarát, hiszen nem egy meghatározott pénzösszeget kell befizetni, így az alacsonyabb keresetűek is bátran beléphetnek a közösségbe.
Így már rögtön világossá vált, hogyan finanszírozzák a városban látható vadonatúj imaházak, kisebb gyülekezeti helységek és templomok építését, amelyek többségébe egyébként sokszor szabadon be lehet menni bámészkodni. Érdekes volt látni, hogy milyen átéléssel és hittel énekelnek, táncolnak és imádkoznak együtt egy-egy gyülekezet tagjai. A legtöbb közösségnek az építkezések mellett még reklámra is van pénze, nagyobb információs asztalokat és hangosbemondóval felszerelt autókat többször is láttam, hallottam a város utcáin.
Florianópolis azonban nemcsak a hittérítőknek, hanem a turistáknak is kitűnő célpont, különösen, ha délről érkezik az ember. Tökéletes hely azoknak, akik egy kis brazil kulturát és fényűzést szeretnének látni, de nem akarnak félve kimenni az utcára. Számunkra is remek felvezető volt, mielőtt az „igazi" Brazília, São Paolo és Rio felé vettük az irányt.