Túszul ejtett egy orangután

TO GO WITH AFP STORY INDONESIA-ENVIRONMENT-CONSERVATION-SPECIES-ORANGUTAN BY ANGELA DEWAN In this photograph taken on April 10, 2013, an endangered Sumatran orangutan cradles her baby on a tree top nest in the forest of Bukit Lawang, part of the vast Leuser National Park, its rainforests occupying areas of the two provinces of North Sumatra and Aceh located in Indonesia's Sumatra island. Alarm is growing at a plan that would open up new swathes of forest on Sumatra island to mining, palm oil and paper companies, which could put orangutans and other critically endangered species at even greater risk. AFP PHOTO / ROMEO GACAD

Az ember egyik legközelebbi rokona, az orangután ma már csak Szumátrán és Borneón él szabadon. Régóta vágytam rá, hogy személyesen is találkozzam velük eredeti lakóhelyükön, a dzsungelben. A találkozás azonban közelebbire sikerült, mint terveztem. Rémálom a szumátrai dzsungelben.

Indonéziai körutam egyik alapvető motivációja volt az UNESCO Világörökségi Listáján szereplő Gunung Leuser Nemzeti Park meglátogatása Szumátrán, ahol még eredeti környezetükben élnek az orangutánok. Vörös szőrű emberszabású rokonaink létszáma az elmúlt évszázadban jelentősen csökkent. Az 1900-as években Szumátrán még 70 ezer példány élt, ma már csak alig 1200, mivel életterük, az esőerdő évről évre csökken, hogy átadja helyét az olajpálmának. Aki tehát látni akarja őket, jó, ha siet.

Szumátra több irányból és több úton is megközelíthető. A legjobban akkor jár az ember, ha valamelyik fapados légitársaság járatával érkezik a sziget fővárosába, Medanba, ahonnan pár órányi buszozással tud eljutni a nemzeti park bejáratánál fekvő faluba, Bukit Lawangba. Én késő este értem oda. A buszmegállóban nagy meglepetésemre egy idegenvezető várt (gondolom, a sofőr – némi fejpénzért – útközben leadta a drótot, hogy bevételi forrás érkezése várható). A srác elvezetett az úttalan utakon a faluba, elmesélte, milyen túralehetőségek vannak, segített szállást szerezni, és megígérte, hogy másnap átküld egy túraszervezőt a szállásomra. Ilyen fogadtatásban sem volt még részem ingyen.

Hétköznapok Bukit Lawangban Forrás: Horváth Orsolya

Másnap megtudtam, hogy két- és háromnapos dzsungeltúrákra lehet befizetni, de aki nem vágyik az esőerdő éjszakai illatára, hangjaira és lakóira, az megnézheti az orangutánokat egy délutáni séta keretében is. Én és a pénztárcám a kétnapos kirándulást választottuk, de hogy túlbiztosítsam magam, és mindenképp lássak orangutánt, elmentem a délutáni sétára is. Ez csak pár dollárba került, és a falu közelében található etetőhelyhez kísértek minket a vadőrök. Itt csak külön díjért lehetett fényképezni, de anélkül is élmény volt az orangután mamát és bébijét figyelni.

Másnapra időzítettem a várva várt dzsungeltúrát. Kis hátizsákkal készültem. A túra ára tartalmazta az ebédet, vacsorát, reggelit és a szállást sátrakban, valamint egy vadvízi csónakázást a hazagyaloglás helyett. Mivel még sosem aludtam esőerdőben, faggattam a túravezetőt a szükséges felszerelésről. Állította, hogy lesz takaró (nem volt) és azt is mondta, hogy nem lesz hideg éjszaka (de az volt). Tanulság: akkor is vigyen az ember polárpulóvert, ha a helyieken még póló sincs.

Találkozás a dzsungel fosztogatójával

Reggeli után indult a túra. Első nap 6-7 órát kellett gyalogolnunk. Heten voltunk. Négy másik turista, én és két vadőr. Már a kirándulás elején találkoztunk egy mérges kígyóval, útközben megismerkedtünk a szegfűszegfával, a gumifával, meg fényképezkedtünk barátságos Thomas-langurokkal.

A mérges kígyó alig látszik a zöld levelek között Forrás: Horváth Orsolya

Pár óra túrázás után megérkeztünk az esőerdő sűrűjébe, ahol a fák koronája között megpillanthattuk az első orangutánfészket. Igen, fészket. Az orangutánok a fákon élnek, fészkekben pihennek. Mivel minden sziesztához máshol szállnak meg, több fészek van a fákon, mint orangután. Az orangutánok (a név egyébként indonézül erdei embert (orang=ember, hutan=erdő) jelent, sok szempontból emberien viselkednek. Erős napsütés esetén például nagyobb levelet tartanak a fejük fölé napernyő gyanánt. Szerencsére kis csoportunk hamar talált egy olyan fészket, amelyben épp aludt is egy példány. Nem sokáig élvezhette a délelőtti pihenőt, mert a hozzánk csapódott másik túracsoporttal együtt nagyobb zajt csaptunk a fa tövében, mint egy csapat neveletlen majom. Percek teltek el, de az orangután végre rászánta magát, hogy megnézze, kik vagyunk, és hoztunk-e banánt.

Hosszú karjaival lassan ereszkedett le fejmagasságunkig. Az egyik vadőr kitett neki egy narancsot az egyik alacsonyabb fa ágára. A vörös emberszabású lomha himbálózással közelítette meg és zsákolta be a gyümölcsöt. Kattogtak a fényképezőgépek.

Ahogy ott álldogáltunk, egyszer csak kiabál a távolból egy idegen vadőr:

– Jön Minnaaaa!

Mi, kis rutintalanok, először csillogó szemmel fordultunk a hang irányába, és készítettük a kamerát a közelképhez, de a vadőrök ijedt arcát látva beugrott, amit Eddy, a kísérőnk mondott előzőleg. Mesélte, hogy van egy hely az erdőben, amelyet egy Minna nevű orangután ural, és terrorizálja a turistákat. Állítólag húsz embert harapott már meg az elmúlt években hátizsáklopás közben. Minnát még kölyökkorában rabolták el az anyjától, és házikedvencként tartották otthon, de hamarosan felnőtt, és fizikai fölényét kihasználva el is szemtelenedett. Erre a család elegánsan úgy szabadult meg háziállatától, hogy visszaeresztette a dzsungelbe. Minna persze nem tanulta meg sem a fára mászást, sem az élelemszerzést, így a jól bevált, tanult módszerhez folyamodott: az emberektől várta a táplálékot. Emberek pedig jöttek az esőerdőbe csapatostul, hátizsákkal, benne élelemmel.

Vadőrünk direkt szólt, hogy ha Minna jön, ne tétovázzunk, csak fussunk, és ha mégis utolér, azonnal adjuk oda neki a hátizsákunkat, és fussunk tovább. A hatás kedvéért megmutatta a bokáját is, amelyen csúnya forradás őrizte ar orangutánnal való találkozás emlékét. Ez akkor ijesztően hangzott, de a barátságos fészeklakókat látva a figyelmeztetés később túlzottnak tűnt. Aztán megpillantottuk Minnát. Fajtársaival ellentétben tényleg a földön közeledett. Testtartásában a börtönfilmek életfogytiglanra ítélt apagyilkosára ismerhettünk rá, amint épp a drogkartell megbízott bérgyilkosát készül kibelezni két szál cigarettáért a kantin mögött. Hirtelen mindenkinek elment a kedve a fényképezgetéstől, és csak szedtük a lábunkat, mögöttünk a másik vadőr zárta a sort, és futtában dobálta a banánokat hátrafelé.

Dél körül megpihentünk. Vadőreink hátizsákjából sült rizs, sült tojás és ananász került elő. Zsírpapírból ettünk, puszta kézzel. Ebéd után Eddy előadta, hogy csokiízű fakérget akar mutatni nekünk, menjünk, kóstoljuk meg. Nyilvánvaló volt, hogy semmi köze nem lesz a dolognak a csokihoz, a többiek gyanakodva le mondtak a kóstolóról, de én, aki az élő termeszhangyától a nyers tengeri sünig mindent megkóstoltam már utazásaim során, lelkesen vártam, milyen újdonságot mutat. Egy darabka fakérget adott, és biztatott, hogy jó alaposan rágjam meg. Megrágtam. Keserű volt. De még milyen! Leírhatatlan! Pörgettem az agyam természetgyógyászatra specializálódott részlegét, de még mielőtt beugorhatott volna, mi ez, Eddy elárulta: kinint adott. A kinin természetes lázcsillapító, ezáltal a malária hagyományos gyógyszere errefelé.

Ennek a fának a kérgét kóstoltam meg Forrás: Horváth Orsolya

Jackie, az ölelős orangután

Délután pár dombot kellett még megmásznunk, de az út nagy része már mögöttünk volt. Az egyik emelkedő előtt Eddy izgatottan nézett körül:

– Most érünk Jackie területére. Ő az ölelős orangután. Hopp, már jön is! Másszatok fel a dombra!

Minnás kalandunk után nem kellett kétszer szólnia, fejvesztve kezdtünk felfelé mászni. Egyik túratársam, egy angol lány lemaradt, hogy az élete árán is fényképeket csináljon a fák ágain hintázva közeledő állatról. Mi, többiek közben felértünk a dombra. Vártunk, vártunk, Eddy és a lány csak nem jött. Kicsit lejjebb másztunk. Láttuk, hogy az angol lány halálsápadtan ül a földön, az orangután meg úgy öleli, mint majom a párját. Eddy osztotta neki az instrukciókat:

- Ne mozdulj, ne tiltakozz, hagyd, hogy öleljen, nem fog bántani. Ne húzd el a kezed, mert megszoríthatja és eltöri. Ülj nyugodtan!

A lány ült, Eddy meg narancsot és banánt kínálgatott az emberszabásúnak túszcsere címén. Az orangután nem is nagyon tétovázott, szinte azonnal átadta a túszt, és elvonult banánt enni. Senkinek nem esett baja, és az egész két percig tartott. Mekkora élmény! De szerencsés ez az angol csajszi! – gondoltam magamban. Kár, hogy nem én voltam a helyében. Az ember nem mindennap jut ilyen közel egy orangutánhoz. Én is ölelést akarok!

Amíg Jackie evett, Eddy újra felterelt minket a dombra. Kissé vonakodtunk, mert Jackie nem tűnt veszélyesnek, és szerettünk volna fényképeket csinálni róla. Eddy megnyugtatott minket, hogy Jackie utánunk fog jönni, csak biztonságosabb az erdő sűrűjétől távolabb találkozni vele.

Mire felértünk a tetőre, Jackie már tényleg a nyomunkban volt. Abban reménykedve, hogy nem múlt még el az orangután ölelgetős kedve, és részem lehet egy különleges találkozásban, szándékosan lemaradtam egy picit a csoporttól. Amikor Jackie utolért, és nyújtotta felém a karját, még nem tudtam, hogy a remélt „különleges találkozás" igazán feledhetetlen lesz.

Jackie elkapta a csuklómat, és megállított. Határozottan, vasmarokkal tartotta a kezemet. Nem szorított, de olyan volt, mint egy bilincs. Eddy mondta, hogy ne féljek, és maradjak nyugodtan, nemsokára el fog engedni. Dehogy féltem! Vigyorogtam, mint aki megütötte a főnyereményt. Hiszen épp ezt akartam!

Itt még minden csodálatosnak tűnt, még az egyik útitársam is megfogta a kezét a csuklómat szorító orangutánnak Forrás: Horváth Orsolya

Gyorsan átadtam a fényképezőgépet az egyik túratársnak, hogy csináljon pár képet rólunk, közben a vadőrök elkezdték leszedni rólam a hátizsákot, nehogy Jackie megkaparintsa. A szám természetesen fülig ért közben, szabad kezemmel az orangután kézfejét simogattam. Utólag belegondolva, lehet, hogy a belőlem áradó nagy szeretet és lelkesedés okozta Jackie különös ragaszkodását hozzám (és főleg a kézfejemhez), de akkor erre még nem gondoltam.

Jackie különben nem egyedül volt. Hasán egy aprócska orangutánkölyök csimpaszkodott. Így aztán még furcsábbnak tűnt, hogy ennyire közvetlen az emberekkel.

Rövid ácsorgás után Jackie sétára indult. Engem persze húzott magával. Azt már korábban többször elmondta Eddy, hogy legyek laza és engedelmes, mert Jackie nem akar bántani, de ha tiltakozom, puszta véletlenből elroppanthatja a csuklómat. Úgyhogy jámboran követtem őt, amerre húzott.

Az orangutánok jóval alacsonyabbak nálunk, sokkal hosszabb a karjuk, és tömzsi, rövid lábuk van. Mintha csak róluk mintázták volna a 80-as évek magyar konfekcióruházatát. Komikus jelenet volt. Mélynövésű barátnőm pár méter után ismét megállapodott.

Rémálom az idillből

Ekkor Eddy úgy döntött, hogy elég volt a barátkozásból, ideje tovább menni. Felkínált Jackie-nek egy narancsot, és arra számított, hogy a korábbi alkalmakhoz hasonlóan Jackie most is boldogan cseréli le a túszát a csemegére. De nem így történt. Jackie elfordult. Közben persze kitartóan szorongatta a csuklómat, esélyem sem volt szabadulni. Az orangutánok háromszor erősebbek, mint egy felnőtt ember, és mivel kapaszkodva himbálóznak a fákon, tenyerük izomzata jóval meghaladja az emberi átlagot.

A túszcsere helyett Jackie kinézte magának az egyik túratárs hátizsákját, és agresszív arccal cibálni kezdte. A két vadőr valahogy kiszabadította a táskát, de ettől Jackie láthatóan morcos lett. Morogni kezdett, és a fogait mutogatta. De a csuklómat továbbra is tartotta. Az orangutánkölyök nyugtalanul nyüszögni kezdett. Érezte az anyja feszültségét.

Eddy kitartóan próbálkozott Jackie figyelmének felkeltésével. Narancsot lengetett az orra előtt, egyéb gyümölcsöket helyezett el távolabbi fák ágain, de Jackie nem reagált. Konok arccal álldogált, és időnként morgott.

Ekkor már kezdtem aggasztónak érezni a helyzetet. Jackie folyamatosan morgott, és szemmel láthatóan kezelhetetlen volt. Eddy arcán láttam, hogy kezd kicsúszni a dolog az irányítása alól. Már vagy negyed órája voltam fogoly.

Eddy egyre agresszívabban mutogatta Jackie-nek a narancsokat, már a hangját is felemelte, Jackie pedig érezhetően egyre idegesebb lett. Forgatta a fejét, mintha menekülő útvonalat keresne.

Belegondoltam, hogy ha Jackie-t elkapja a rossz pillanat, és elindul a fák közé, vagy ne adj' isten a fákra, engem meg cibál magával, árkon-bokron keresztül repkednék utána, se bőr, se hús nem maradna rajtam, a balesetbiztosításom meg két nappal korábban lejárt. Jaj! Ezt nem kéne!

A kölyök egyre jobban vinnyogott, Jackie meg ettől még stresszesebb lett. De a kezemet nem engedte el. Eddy már ijesztően üvöltött. Most már én is féltem. Ha ennyire ki van akadva, akkor komoly gond van. Esélyem nincs elszabadulni. Mi van, ha Jackie megvadul?!

Ki az idegesebb?

A következő pillanatban Jackie-n kitört a stressz, és valamiért elkezdte húzni a kézfejemet a szája felé. Jesszusom! Ez meg akar harapni! Csúnya, nagy, sárga fogai kibukkantak hátrahúzott ínye alól. Mennyi baktérium! Egy kisebb harapás is simán vérmérgezés lesz. Na, itt ijedtem meg először úgy istenigazából. Egy orangután fogságban tart, és meg akar harapni! Ez nem vicces! Ezerrel elkezdtem visszafele húzni a kezemet. Ösztönös volt, nem érdekelt, hogy elvileg nekem engedelmesnek kéne lennem. Persze! Hogy megharapjon!

A másodperc töredékrésze alatt rájöttem, hogy nevetséges az ellenállásom. Mintha nem is érezte volna a teljes erőbedobásomat. Kiszolgáltatott helyzet. Elkezdtem a másik kezemmel eltolni Jackie fejét. Próbáltam a kézfejem és a szája közötti távolságot növelni. Erre Eddy odaugrott, és ő is hadonászott valamit Jackie arca előtt, közben meg velem üvöltött, hogy ne húzzam el a kezem. Hát, te hülye vagy, barátom, nem fogom hagyni, hogy megharapjon. Abszurd kézcsata zajlott az orangután vicsorgó szája előtt. Az orangutánkölyök nyüszítése egyre fokozódott. Most már komolyan pánikoltam én is. A lábam remegett, az adrenalin ralizott az ereimben. Már csak élve meg akartam úszni. Eddy magából kikelve üvöltözött. Már legalább annyira félelmetes volt, mint Jackie.

Valami ösztön hirtelen arra vitt, hogy adjam meg magam. Azt akartam, Jackie érezze, hogy vele vagyok. Nem vagyunk ellenségek. Nem én üvöltök vele, én nem bántom. Cérnahangon elkezdtem beszélni hozzá. Nem tudom, miket mondtam. Magamon kívül voltam a félelemtől.

Egy idő után Jackie lemondott a kézfejem lerágásáról, és újra leengedte a karját. Egy pillanatra megkönnyebbültem, de gyorsan rá kellett jönnöm, az egész helyzet teljesen kontroll nélküli. A kölyök sivítozik, a vadőr, akinek magabiztosan és nyugodtan kellene viselkednie, elvesztette a fejét, és totál pánikban kiabált a bestresszelt majommal. Alig álltam a lábamon, úgy féltem.

A legdurvább rész akkor következett, amikor Eddy végső elkeseredésében váratlanul Jackie arcába csapott. Ököllel. Jackie oroszlánüvöltést hallatott. Mély, gyomorból jövő hang volt, centiméterekre tőlem. Ez volt az a pillanat, amikor már majdnem elájultam. Hisztérikus sírás kerülgetett. A lábaim bármelyik percben felmondhatták a szolgálatot. Haza akaroook menniiii!

Jackie forgatta a fejét fájdalmában, morgott, hörgött, mutogatta a fogait, de nem engedte el a kezemet. Már valószínűleg csak megszokásból kapaszkodott a karomba, lehet, hogy el is felejtette. Ez a vadőr meg nem normális! Itt állok egy felbőszített, 80 kilós anyamajom foglyaként a vadon közepén. Minek kellett megütnie?! A legjóindulatúbb állat is kiszámíthatatlanul viselkedik, ha bántják. Mi van, ha nekem támad?!

Minden vér futásra készen gyülekezett a lábamban, a fejemben alig maradt. Folyamatosan arra koncentráltam, hogy ne ájuljak el. Itt valószínűleg a vérellátás hiányától kieshetett számomra pár másodpernyi emlék, mert a következő jelenet, amire emlékszem, az az, hogy az orangutánkölyök elkezdett lemászni Jackie hasáról, hogy elinduljon a narancs felé.

Erre vártunk! Eddy már korábban szólt, hogy ha Jackie elindul bármerre, ezúttal ne kövessem. Cövekeljek le, hátha akkor elenged. Vagy eltöri a kezemet. Mert a korábbi info meg az volt. Na mindegy. Én már a fél karomat adtam volna a szabadulásért.

A kölyök engedélyt várva nézett az anyjára, közben araszolt a narancs irányába. Jackie hosszú kezével utánanyúlt, és megfogta a bokáját. A kölyök kérlelve nyüszített, és húzta a lábát. Ekkor megtörtént az áttörés. Győzött az anyai ösztön! Jackie ösztönösen a kölyök után nyúlt engem tartó kezével, és megfogta a másik lábát is. Elengedte a csuklómat! A másodperc töredékrésze alatt reppentem kartávolságnál messzebbre. Remegő lábaim utolsó erejükkel még elvittek vagy 50 métert. Ott aztán, mikor beértem a többieket, összerogytam.

Megszállott történetmesélő, élménygyűjtő énem azonnal felülkerekedett az „éppen csak túléltem" érzésen, és amint meg tudtam szólalni elcsukló hang nélkül, megkérdeztem a többieket:

– Ugye, csináltatok fényképeket?

Ekkor tudtam meg, hogy ők nem is látták az eseményeket, mert még a túszdráma csúcspontja előtt biztonságos távolba terelte őket a másik vadőr. Úgyhogy fényképek csak az első vidám pillanatokról készültek. Talán nem is baj.

Éjszaka a varánuszok között

Pár perc múlva utolért minket Eddy, és elmondta, hogy Jackie békében elvonult egy marék naranccsal a kezében. Eddy teljesen lelki beteg volt, hogy megütötte az orangutánt. Nem is értette magát, miért bántotta. Mikor lecsillapodtak a kedélyek, és járni is tudtam már, továbbindultunk. Addigra nem voltunk messze a szállástól.

Alkonyatra értünk a folyóparti táborhelyünkre, ahol a vadőrök segédje már főzte a vacsoránkat. Eleinte kicsit aggódtunk a közelgő éjszaka miatt, mert a tábor körül közel egyméteres varánuszok rohangáltak, a „hálószobánk plafonján" pedig tenyérnyi szőrös pók pihengetett, de aztán rá kellett jönnünk, hogy vadonbeli szomszédaink közel sem olyan borzasztóak, mint a dzsungel éjszakai hidege, amitől reggelre mindenkinek elment a hangja.

Egy meglepően színvonalas reggeli után túravezetőink elkészítették a hazaúthoz szükséges csónakunkat. Traktorgumikat kötöztek össze vastag zsinórokkal, ezekre polifoam matracokat erősítettek, majd hozzárögzítették a dupla nejlonzsákba burkolt hátizsákjainkat. Nem tűnt túl biztonságosnak, de állítólag több turista túlélte már ezt a fajta utazást.

Készül a csodacsónak Forrás: Horváth Orsolya

Kettesével ültünk a gumibelsőkbe, az alattunk elsuhanó éles szikláktól csak a polifoam védett, mégis olyan kényelmesen utaztunk, és a gumikígyó olyan simán siklott végig a vad folyón, mintha a legprofibb modern gyártmányú raftingcsónak lett volna.

Másfél napot töltöttem a szumátrai esőerdőben. Vadlesnek indult. Életre szóló élmény lett.