Megízleltük a szabadságot a Börzsönyben

A tavalyi Tisza-túránkon megízlelt szabadság zamata után ismét arra vágytunk, hogy elszakadjunk a civilizációtól, ezért most biciklire pattantunk, és a Börzsönyt vettük célba. Gyorsan kellett megszerveznünk az utat, mert pótprogramnak szántuk egy rossz időjárás miatt elhalasztott magashegyi túra helyett. Hegyre akartunk menni, kevés pénzt költeni, és jót mozogni. Így lett a Börzsöny, így lett vadkemping és bicikli. De az időjárás szeszélyei elől itt sem menekülhettünk.

A három napos, két éjszakás túrára elég volt egy gyors délelőtti készülődés. A bringák málháiba a ruhákon, zacskós tésztákon, kis campingfőzőn, pár szerszámon kívül könnyű sátor, hálózsákok, derékalj került, a bicikligumikba levegő, a láncra olaj, a pedálra láb.

Zuglóból kijutni nem bonyolult, bár kényelmetlen. A Vác felé tartó Duna-parti bringaúthoz sajnos át kell vergődni a rettenetes Szegedi úti vasúti átkelőn Rákosrendezőnél, a Tatai út és a Berlini út bicikliútnak csúfolt repedés- és kátyúgyűjteményes járdáján, és a mindig szembeszeles külső Szilágyi úton. Dunakeszitől már élvezhetőbb a tekerés, de igazi élménnyé Göd után válik, ahol a bicikliút a parti töltésen és ártéri ligeterdőkön vezet. Elsuhan mellettünk Göd után Sződliget, Vác, Verőce, és már itt is vagyunk a Börzsöny kapujában, Kismaroson.

Kisvasút, málna, medve

Ha Börzsöny, akkor buja erdők, kisvasutak, bogyós gyümölcsök, és alkalmanként idetévedő medvék. A kisvasutakkal nem foglakoztunk, mert bringázni jöttünk, bár egy darabon párhuzamosan tekertünk a Királyréti erdei vasút pályájával Kismarostól Szokolyán át a kóspallagi elágazásig, illetve másnap a kemencei erdei vasúttal Diósjenő felé haladva.

A málnát Kóspallagon kóstoltuk. Mire ideértünk, meg is éheztünk, jó 60 kilométert tettünk meg, ahol az utolsó szakaszon már intenzíven kellett használni a combizmokat a meredeken.

Nagyirtáspuszta Fotó: Ballai Vince - Origo

A térségben jóformán minden falu határában ott állnak a málnáskertek és a ribizlisek. Kóspallagon a kapuból árulta egy kistermelő, frissen szedve. A zamatos, gurulós málnát falva ráadásul gazdagabbak lettünk egy kósza anekdotával medvefronton is. Eszerint a közelmúltban nem csak Salgótarjánnál ért szomorú véget egy medve , de a közelben is. A pletyka szerint csalival szoktatták egy közeli horgásztóhoz, de csak azért, hogy aztán pórul járt társához hasonló sorsa juttassák. Hogy ebből mennyi az igazság, az talán soha nem derül ki, a környékbeli vadászok állítólag hallgatagok. Ön talán hallott valamit?

Vadul kempingezve

A málnázás után ideje volt szállást találni, bár vadkempingezés esetén ez nem túl bonyolult. Az erdőtörvény szerint szinte bárhol felüthetjük a sátrat, ha 24 órán belül továbbállunk, de ha nyugalomra és az erdei éjszaka neszeire vágyunk, célszerű félreeső helyet keresni. Nekünk megfelelő volt Nagyirtáspuszta, a nagybörzsönyi kisvasút felső végállomása, tűzrakóhellyel, padokkal és kellő elhagyatottsággal. A pár száz méterre fekvő erdei hotel vendégei közül ugyan néhányan elvetődtek ide esti sétájukon, de csak mosolyogva jó étvágyat kívántak a kempinggázon rotyogó gyorstésztához.

Egy bagolyhuhogós, bogárdöngicsélős, kóbor kutya (vagy róka) ugatós éjszaka után frissen gurultunk Nagybörzsöny felé a senki által nem járt erdészeti úton. Ez jórészt lejt, és gondtalanul lehet suhanni a lombok alatt, vagy gyönyörködni a zöld hegyekben, bár figyelni kell, mert az esők sok helyen sarat, murvát hordtak az aszfaltra, a számos kanyarban könnyű elcsúszni, és a falutól pár kilométerre erdei dűlőútba megy át az aszfaltcsík. Gyakorlottabb hegyikerékpárosnak persze meg sem kottyan a vízmosta, sziklás, mély keréknyomokkal tarkított ösvény, de mi inkább toltuk túrára pakolt biciklijeinket.

Gurultunk Nagybörzsöny felé Fotó: Ballai Vince - Origo

Strand a hegyek ölén

Nagybörzsönyön csak áthajtottunk (korábban már láttuk a falu határában álló 13. századi, román stílusú templomot, a híres Antal-féle vízimalmot, és utaztunk az itteni kisvasúttal is). Most inkább hamar rátértünk a Vámosmikola felé tartó földútra, amely sárgálló búzamezők között kanyargott. Vámosmikola után ismét aszfalt Kemencéig. A változatosan emelkedős-lejtős utat láthatóan kedvelik a kerékpárosok, több mint tucatnyian jöttek szembe integetve: túrázók, edzést tartó versenyzők, helyi bácsik, nénik vegyesen. Kemencén egy pillantás a romosan is impozáns egykori vármegyeházára, egy gyors ebéd az egyik panzió éttermében, majd pancsolás és a toalett rendbe rakása a Diósjenő felé vezető erdei út menti strandon.

A kemencei strand olyat tud, amit csak kevés hasonló intézmény. No, nem az amúgy baráti, 800 forintos belépő, sem a Kemencés patak medencékbe vezetett hideg, de kristálytiszta vize, és nem is az 1970-es éveket idéző medenceparti díszek vagy a romantikusan viseltes hullámlemez öltözőkabinsor, hanem a körben magasló, barátságosan zöldellő hegyekből áradó nyugalom az, ami páratlan. Ezt csak ritkán töri meg a kertek alatt elzötyögő kisvasút. A medence partján hanyatt fekve, a lábat a vízbe lógatva tökéletes hely, hogy szemléljük a méregzölddel szegett eget, csak a bögölyökkel vigyázzunk. De a legjobb még hátravolt.

Eső előtt Fotó: Ballai Vince - Origo

A Kemence és Diósjenő közötti vékony, kanyargós aszfaltcsík egy időben nagy számban vonzotta a kanyarvadász motorosokat és autósokat, mostanra azonban több helyen fekvőrendőrökkel veszik el a száguldozók kedvét. Biciklivel ez nem okoz problémát, csak bírjuk szuflával, ahogy egyre feljebb kanyargunk Királyházától a Závoz-nyereg felé. Innen keletre csodás kilátás nyílik a Nógrádi-medencére, mindenképpen érdemes megállni. Mi is így tettünk, de nem csak a kilátásért: késő délután lett, mire ideértünk, újra táborhelyet kellett keresni.

Magasles viharban

Találomra bevettük magukat az erdőbe egy földúton, és hamarosan egy mezőn találtuk magunkat. Vadetetővel és takaros magaslessel. Utóbbi tökéletes menedéknek ígérkezett: tágas volt, fedett, nyugatra a lemenő nap aranyában fürdő mező, keletre a Nógrádi-medence feküdt a lábunk alatt. Minden adott volt egy vadlesős, romantikus éjszakához, úgyhogy bevackoltunk a hálózsákokkal. Gyanús volt azonban az egyre erősödő szél.

Aztán jött egy zivatar, és még egy, majd még több. Egész éjjel esett. Előbb magunkra terítettük a sátor külső ponyváját, mert bevert a víz a tető alá. Aztán ki is kellett feszíteni a ponyvát magunk fölé, mert cibálta a szél. Attól, hogy inkább felverjük a sátrat a mezőn, a vadetetőhöz igyekvő vaddisznók tántorítottak el, úgyhogy maradtunk a vadlesen, a gumipókokkal kipányvázott sátorponyva alatt, és hallgattuk, ahogy egész éjjel dörög, villámlik és zuhog az eső.

Legalább nyolc-tíz zivatar vonult el felettünk, a víz befolyt a derékaljak alá, átnedvesedett a hálózsákok széle, de a ponyva megvédett. Úgy istenesen csak másnap áztunk el, miután letekertünk a hegyről, reggelit vettünk Diósjenőn, megnéztük a nógrádi várat, és elindultunk Nőtincs felé.

Fotó: Ballai Vince - Origo

Van az a pillanat, amikor annyira elázunk az esőben, hogy nem érdekel, hogy ránk tapad a nedves ruha, hogy a cipőben tocsog a víz, hanem meglátjuk a szépségét: ahogy előtűnik az esőfüggöny mögül a táj, hogy a sapka napellenzőjén leesés előtt imbolygó cseppek pont olyanok, mint valami pakisztáni taxi szélvédőjéről lógó rojtok, vagy elámulunk a szánkba eső esőcseppek édeskés, fémes ízén.

A zivatar azonban Nőtincs után elállt, az Ősagárd, és Keszeg felé vezető, autók által alig járt hazaútnak választott szakasz emelkedői pedig gondoskodtak arról is, hogy kifűtsük az elázott ruhát. Mire Pencen, Rádon és Vácon át visszaértünk a Duna mellé, a nap is kisütött.