A Budapesttől 655 kilométeres út megtételéhez kocsival 7 óra kellett úgy, hogy a letenyei határállomáson másfél percig tartott az átjutás. Fontos tudni, hogy Horvátország csak az Európai Unió tagja, a schengeni övezetnek még nem. Ezért aztán az országhatáron ellenőrzik az útleveleket vagy a személyi igazolványokat. Igaz, az én esetemben a hatósági kontroll oda is, vissza is egy-egy rápillantásban merült ki.
A határtól az Isztriára (A4-es és A6-os), illetve a délnek, Split felé vezető (A1-es) autópálya fizetős, de a matrica szomszédunknál ismeretlen fogalom. Az A4-esen Csáktornya előtt jön az első kapu, ahol gombnyomásra érkezik a jegy, amelyet Zágráb előtt 42 kunával (1764 forint) együtt kell a kapuőrnek leadni. A horvát főváros körüli pályaszakasz ingyenes, majd Lucko mellett következik az újabb jegyvétel, amellyel egészen Zadarig autózunk. Az itt megtett 255 kilométeres szakaszért 117 kunát, azaz csaknem 5000 forintot számolnak fel.
A határtól Zadarig oda-vissza tehát majdnem 14 ezer forintba kerül a pályahasználat, ha normál személyautóval indulunk útnak. (Természetesen, ahogyan délebbre halad az utazó, egyre növekszik az autópálya díja.) A 95-ös benzin ára nagyjából hasonló, mint idehaza, azaz literenként 420-430 forintot kérnek el a kúthálózatok.
Szállásom Vir szigetén, a tengerparttól száz méterre elhelyezkedő apartman volt, amelyet az egyik nagy nemzetközi szálláskínáló cég internetes oldalán foglaltam le. (Fontos tapasztalat, hogy a horvát apartmanok jelentős része egyáltalán nem található meg az ismert keresőoldalakon.) Az első és egyetlen szempont esetemben az ár volt, hiszen az Adrián tombolt a főszezon, és nem óhajtottam ingemet-gatyámat egy szobára költeni.
Az éjszakánkénti két személyre felszámolt 40 eurós ár (12 500 forint) barátságosnak tűnt. A szállásadó idős asszony kitörő örömmel fogadott. A ház többi apartmanjában honfitársaim laktak, miközben általános tapasztalatként annyit mondhatok, hogy Dalmáciának e területe magyar megszállás alá került. Néha tényleg az volt az érzésem, hogy otthon vagyok, a hazai mellett pedig a lengyel és a cseh rendszámú autók voltak döntő fölényben.
Ami a szobát és a konyhát illeti: tiszta és korrekt, ez a két jelző jutott az eszembe róla. A mérete lehetett volna nagyobb, de ennyi pénzért nagy csodát ne várjon az ember. A miniatűr méretű teraszon éppen csak meg lehetett fordulni, a szálláson nem volt internet, így gyermekkorom legszebb nyaraira emlékeztetett az, amikor a teraszon kucorogva 22 óra után a magammal cipelt elemes rádiókészüléken, a középhullámon recsegő Kossuth rádió híreit és sporthíreit hallgattam.
Az apartman melletti pizzériában már volt ingyenes wifiszolgáltatás, ennek használatához azonban minimum egy 7 kunás kávét (300 forint) el kellett fogyasztani, különben esély sem mutatkozott arra, hogy a felszolgálónő megmondja az internetes csatlakozáshoz szükséges kódot.
Másnap azonnal a városi strandra indultam. A hely pillanatok alatt benépesült, délelőtt 11 óra után szinte moccanni sem lehetett. Aki nem akart a fehér murván feküdni, bérelhetett napozóágyat, darabja 20 kuna, azaz 840 forint volt. Napernyő is dukált volna hozzá, újabb 25 kunáért (1050 forint). A feltételes mód használata jelen esetben azért volt indokolt, mert hiába fizettem volna ki az ernyőt, azt egy nappal korábban már odaadták egy igen agresszív úrnak. Fájdalom, erről csak az nem tudott, aki nekem felkínálta az árnyékot biztosító eszközt, így aztán némi értetlenség után az ernyő ment, az ágyak maradtak.
A parton idős asszonyok bóklásztak, egyikük fánkot árult (lekvárosat és csokisat, darabja 5 kuna, azaz 210 forint volt), a másik pedig használt nyári ruhákkal lődörgött fel és alá. A helyben bérelhető jet ski ára óránként 900 kuna (!), azaz 37 800 forint, akit ez a földhöz vágott, az mehetett a masinával 10 percet is potom 200 kunáért (8400 forintért).
A víz kezdetben gyönyörűen tiszta volt. Később, ahogyan nőtt a tömeg, kezdett egyre piszkosabbá válni, miközben megjelent a tetején egy hamisítatlan barna ürülékdarab, amely pont mellettem úszott el. A látványa kissé sokkolóan hatott, és utána egyfolytában azon gondolkodtam, hogyan kerülhetett a vízbe az, aminek semmi keresnivalója nem volt ott. Azzal nyugtattam magam, hogy biztosan egy kisgyerekre jöhetett rá a nagydolog, és a gyermek már nem ért partot.
Miközben törtem a fejem, tőlem 10 méterre egy derék helyi lakos halakat kezdett el pucolni a tengerbe. A fürdőzőktől egy lépésre vágta fel az állatok hasát, és ürítette a vízbe azok béltartalmát. A véres cafatokat a hullámok hamar a kövekre sodorták, oda, ahol meztelen gyermekek önfeledten játszottak. Tudom, hogy a tenger öntisztuló, meg a halak bele hamar eltűnik, de valahogy akkor sem fért bele mindez a sokak által idillinek festett képbe. Így aztán én is odébbálltam, hiszen lassan ebédre harangoztak.
Az éttermi árakról annyit, hogy Viren a helyiek népszerű étele, a csevapcsicsa 40-45 kuna (1680-1890 forint), a grillezett calamari 80 kuna (3360 forint) körül mozgott. Egy hétdecis ásványvíz 15 kuna (630 forint), egy két és fél decis kóla szintén 15 kuna volt. Könnyen kiszámítható, hogy két felnőtt 100 kuna, egy négytagú család viszont 200 kuna (4200, illetve 8400 forint) alatt nem úszott meg egyetlen étkezést sem.
Nem véletlen tehát, hogy az Adriára érkezők jelentős része otthonról cipeli magával a nyaralásra a tésztát, a konzerveket, a zacskós levest és minden olyan dolgot, amely egy apartmanban könnyen és gyorsan elkészíthető. Az más kérdés, hogy innentől fogva a nyaralás egyes időszakai pontosan ugyanolyanok lesznek, mint az otthoni hétköznapok: azaz főzés, mosogatás, törölgetés. Lássuk azonban be: azt ma nagyon kevesen engedhetik meg maguknak, hogy egy héten keresztül naponta étteremben ebédeljenek és vacsorázzanak. Napi 12-16 ezer forintot erre szinte senki sem hajlandó elkölteni az Adria partján.
Ebéd után Vir szigetének felfedezése következett. A szűk utakon rengeteg autó haladt fel és alá, így a sebesség ritkán mehetett 40 km/h fölé. A rekkenő hőségben kevesen gyalogoltak az utakon. Akik a parton voltak, inkább a vízbe menekültek, akiknek meg elegük lett az égető napból, elmentek aludni.
A szigeten két említésre méltó nevezetesség található. Az egyik a vár, a másik a világítótorony. Egyikhez sem lehet autóval bemenni, így a főszezonban sokakat visszatart a betonon történő talpalás. Akik mégis mennek, a kerékpárt választják. Mivel a helyi tömegközlekedés meglehetősen szerény (Vir szigetét helyi busz köti össze Zadarral) a legtöbben a kocsit választják akkor, amikor Zadar városának felfedezésére indulnak.
Ha Zadarban találtunk megfelelő parkolóhelyet (óránként 10 kuna, azaz 420 forint az ára), máris elindulhatunk a városi sétára. Igaz, hogy a tömegtől szinte lépni sem lehetett, de ez csak keveseket tántorított el attól, hogy felfedezzék a gyönyörű óvárossal rendelkező tengerparti települést.
Ami az itteni árakat illeti: Virhez képest mindenre rá kell tenni 10-15 százalékot, hiszen mégis csak egy frekventált nagyvárosban vagyunk. A kikötőben többnyelvű tábla hirdeti a kirándulási lehetőségeket, magyarul is ki van minden írva – kivéve az árakat. Jaj annak a turistának, aki egy pillanatra megáll, vagy elbambul a tábla előtt, mert az értékesítők vércseként csapnak le rá. Kicsit zsibvásár jellege volt a dolognak, de ez minden tengerparti nagyvárosban így van.
Az óvárosi rész fényesre gyalogolt utcakövein érdemes óvatosan lépkedni, mert nagy a csúszásveszély. A hangulatot a nagy tömeg miatt nem lehet érzékelni, hiszen minden pillanatban történik valami olyan, ami megakadályozza az embert abban, hogy elmerüljön Zára kulturális értékeiben. A fa alatt egy fiatalember olyan fütyülős pipát nyüstölt, amelyet legutóbb harminc évvel korábban a Balatonon láttam. A rakpart mellett emberek sültek – szó szerint értsék ezt, hiszen a forró fehér kőre leterített törülközők vajmi kevés védelmet nyújtottak a tükörtojás-effektus ellen.
A minden sarkon álló fagylaltozókban egy gombóc fagyi 7 kuna, azaz 300 forint, de ezért legalább az itthoni gombóc kétszeres mennyiségét nyomják az ember orra alá. Igaza volt annak a barátomnak, aki Zadart szeptember végén látogatta meg. Akkor már a kutya sem volt kíváncsi a helyre, és tényleg megérintette a látogatót a városka hangulata.
Vir szigetére visszatérve a földdarab északi szegletébe indultam. Itt sokkal kevesebben strandoltak, mint a jól kiépített belvárosi részeken, amelynek előnye is akadt, meg hátránya is. A tömegmentesség mindenképpen előny, a kiépítetlen infrastruktúra pedig csak azoknak lehet hátrány, akik egy-egy tengeri fürdés után esetleg lezuhanyoznának. Ezt csakis a szállásukon tehetik meg, ugyanis a part mentén erre nincsen lehetőség.
Az egyik öbölben véletlenül fedeztem fel egy olyan partszakaszt, ahol a műanyag napozóágyak mellé előre megépített napernyőkkel is várták a fürdőzőket. Két személynek az ágy és az ernyő használata egy napra 50 kuna, azaz 2100 forint, de ha valaki délután három óra után érkezik, már „csak" 30 kuna a fizetendő összeg. Sokan ezt sem engedik meg maguknak, és inkább a sziklákon, az éles köveken, vagy a murván napoznak.
Mivel az Adriai-tengernek ezen a szakaszán csak nagyítóval találni kő- és sziklamentes partszakaszt, így a fürdőzés Vir szigetén csakis úszócipővel kellemes és kényelmes. Cipő nélkül kínszenvedés az egész, bár sokan próbálkoznak ezzel. (A helyi idegenforgalmi hivatalban ugyan nagy erőkkel győzködtek arról, hogy a sziget egyes részein gyönyörű homokos part található, de ez költői túlzás. A „homokos" szakaszok annyiban különböztek a kövesektől, hogy a durva murva helyett apró kavicsos részeket nyaldosott a tenger. Igazi fövenyre Horvátországban csak Dubrovnik környékén bukkanhatunk.)
A partokat bejárva általános tapasztalatnak bizonyult, hogy a strandolók nagy többségének teljesen mindegy, hogy hol teríti le a törülközőt, a matracot. A lényeg, hogy süssön a nap, és feküdni lehessen. A nap süt, a víz kellemesen meleg, a legtöbb helyen tiszta is. A többi meg amúgy is jön magától.
Összességében a horvát tengerpart még mindig a magyarok első számú külföldi turisztikai célpontja. Aki nem vigyáz, annak nagyon gyorsan elfogy a nyaralásra szánt pénze, de a többség – ahogy tapasztaltam – tudatosan tervezi meg az adriai napokat. Horvátország drága, sokkal drágább, mint az elmúlt években. Az árak folyamatosan mennek felfelé, miközben egyes szolgáltatások megragadtak a nyolcvanas évek szintjén. Ám amíg ez nem turistariasztó tényező, addig ebben nem lesz változás.
Úgy vélem, hogy a viszonylagos közelség és a tenger szépsége sok esetben idealizálja az Adriáról kialakított képet. Tény ugyanakkor, hogy a vendéglátók kedvesek, és csak ritkán kerül kapcsolatba az ember mogorva pincérekkel vagy undok házigazdákkal. A helyiek tisztában vannak azzal, hogy a turizmus jelenti számukra a legfőbb bevételi forrást. S ha nem is beszélnek mindenütt angolul vagy németül, mégis igyekeznek úgy viselkedni a vendégekkel, hogy azok jövőre is visszatérjenek.
Egy előszezoni adriai kirándulásról itt írtunk korábban, egy ősziről pedig itt.