Hajnalban érkeztem meg Grúzia fővárosába. Álmosan pislogtam ki a taxi ablakán, amikor a reptérről vezető úton egyszer csak a szemem elé tárult ez a csoda: Tbiliszi. A várost a Kura folyó szeli ketté, a folyón hidak ívelnek át, a kis dombon vár magasodik, mindez hihetetlenül emlékeztet a magyar fővárosra.
Miután kicsit pihentem a hostelben, nyakamba vettem a várost. A romos házak és a Ladák az utakon inkább a 25 évvel ezelőtti Budapestre emlékeztetett, mint a mostanira, de annál jobban élveztem a dolgot: nemcsak térben, de időben is utazhattam.
A rengeteg látnivaló közül először a kilátót vettem célba, amely egy hatalmas óriáskerék az egyik hegy tetején. Mikor két útitársammal elindultam felfelé, még csak a lépcsők jelentettek kihívást. Aztán egyszer csak valaki felsikított. Legalább egy méter hosszú kígyó nézett ránk meredten a bokor alól, a feje már azon a lépcsőn volt, amelyen épp az imént haladtam át.
Ilyet sem lát az ember a citadellán, gondoltam, és kapkodtam a lábaimat, hogy minél távolabb kerüljek a félelmetes állattól. Még a hegy közepén sem jártunk, amikor kimerülten megálltunk egy pillanatra, hogy kifújjuk magunkat. Kíváncsi voltam, vajon hány lépcsőfokot kell még megmásznunk, de kiderült, hogy semennyit. Az út egyszer csak elfogyott, és egy kis ösvény vezetett tovább.
Hamarosan azonban rá kellett jönnünk, hogy valószínűleg eltévedtünk. Egy idő után ugyanis az ösvény is elfogyott, mi meg papucsban és rövidnadrágban botorkáltunk a bokrok között. Nem volt éppen kellemes élmény, különösen annak tudatában, hogy méteres kígyók rejtőzhetnek a növények alatt.
Végül mégiscsak felértünk a csúcsra, és a kilátás kárpótolt bennünket a megpróbáltatásokért. Teljesen szürreális volt, hogy egy ilyen nomád túra után boltok, vendéglők és egy kis vidámpark fogadott bennünket.
Miután kigyönyörködtük magunkat, ideje volt visszaindulni, csak éppen azt nem tudtuk, merre. A nap már majdnem lement, és nekem nem sok kedvem volt visszamenni a kígyók közé. Megállítottunk egy fiatal párt, és érdeklődtünk, beszélnek-e angolul, de csak nevettek, és szó nélkül továbbálltak.
Az angollal másoknál sem mentünk sokra, így közel fél óra téblábolás után találtuk meg a lefelé vezető lépcsőt. Alig indultunk el, megálltam, hogy tüzet kérjek a lépcsőn üldögélő helyiektől. Sikerült elmutogatni, mit szeretnék, és mire visszafordultam a többiekhez, útitársam kezében már egy üveg hideg sör volt.
“Ezt meg honnan szerezted?” – kérdeztem, de még be sem fejeztem a mondatot, már az én kezemben is landolt egy üveg. A helyiek nagy mosolyogva mutatták, hogy üljünk le velük egy kicsit iszogatni a lépcsőre. Nem igazán volt apelláta, leültettek minket, és ahogy leittam egy kicsit a sörömből, már töltötték is újra.
Mutogattam, hogy nem kérek többet, de egy kicsit félrecsúszott a kommunikáció. Azt hitték, nem ízlik a sör, ezért gyorsan egy pohár bort nyomtak a kezembe, amelyet szintén rendszeresen utántöltöttek, és közben grúzul magyaráztak, és énekeltek nekünk.
Amikor mutattam, hogy nincs semmi baj se a sörrel, se a borral, csak éppen nem tudok ennyit inni, rögtön megterítettek a lépcsőn, finom sajtokat és kenyeret raktak elénk. Korábban már hallottam, hogy a grúzok nagyon vendégszeretőek, de azért ez minden képzeletemet felülmúlta.
Később kiderült, hogy ez valóban mindennapos hozzáállás a turistákhoz. A helyiek egyenesen nemzeti ügynek tekintik, hogy mindenki úgy hagyja el az országot, hogy ilyen vendégszerető emberekkel még nem találkoztak. Nekem bejött ez az országimázs.
Bár a főváros gyönyörű, a vidék kihagyhatatlan. A magas hegyek között rengeteg érintetlen kis falu van, ahol érdemes pár napra megszállni. Ha lehet még fokozni, a vendégszeretet még nagyobb, mint a fővárosban. Népszerű látványosság Kazbegi, ahol egy kolostor emelkedik a hegy tetején.
Mielőtt az országba utaztam volna, soha nem hallottam a grúz ételekről. A hostelben viszont szinte azonnal felvilágosítottak, hogy itt simán fel lehet szedni pár kilót. A rengeteg finom sajt mellett két kedvencem lett: a hinkali és a hacsapuri.
Előbbi egy kis tésztacsomag, amelyben a húsgombócon kívül egy kis leves is van. Már az is hatalmas élmény, ahogy elfogyasztja az ember: először ki kell harapni a tésztát, hogy meg tudjuk inni a levest, amelyet aztán hol a tésztával, hol a húsgombóccal kísérhetünk.
A hacsapuri tojással és sajttal töltött tészta, amelynek formáját és töltelékét tekintve több válfaja is van. Ha nem is nemzeti étel, azért a gyros is megér egy próbát. Azt minden utazó tudja, hogy ezt az ételt mindenhol máshogy csinálják. Grúziában az egészet egy nagy szendvicssütővel kivasalják. Életemben nem ettem még olyan finomat, ráadásul az árak is nagyon alacsonyak. Egy vacsoráért maximum 1500-2000 forintot fizettem.
Ilyen vendégszeretet mellett nem csoda, hogy hamar barátokra leltem Grúziában. Egy este együtt mentünk el szórakozni újdonsült ismerőseinkkel. Legnagyobb megdöbbenésemre a fiúk nem ültek oda az asztalunkhoz. Bár velünk beszélgettek, az italukat mindig a másik asztalon tartották, így tartották be a helyi szabályt: lányok és fiúk nem ülhetnek egy asztalhoz.
Aznap este hosszasan beszélgettünk a kulturális különbségekről, például hogy náluk egyáltalán nem elfogadott a házasság előtti szex. Legalábbis, ami a lányokat illeti. A férfiaknál bevett szokás, hogy egy-egy buli azzal végződik, hogy felkeresnek egy prostituáltat. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a házasodásra általában már 21-22 éves korban sor kerül, nem úgy, mint nálunk, ahol közel egy évtizeddel kitolódott ez a kor.
A gyerekkorukról is sokat meséltek. Amíg mi a vasárnapi Disney-t néztük, ők gyertyafénynél tanultak, mert az oroszok elvágták a gázt, és ez a probléma tíz éven keresztül nem oldódott meg. Teljesen meg voltam döbbenve, hiszen sokukkal könnyedén tudtam beszélgetni bármiről, aktuálpolitikáról, popzenéről, közösségi médiáról. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ennyire más múltunk legyen.
Az asztalnál azonban egy teljesen egyszerű kérdés verte ki a biztosítékot: most akkor Grúzia Európa vagy Ázsia? Erre nem sikerült választ kapnom a helyi fiataloktól, mert ők is csak a fejüket vakargatták. Egy biztos, Magyarországot mindig fejlett nyugatként emlegették. Végül is minden csak nézőpont kérdése.