Olyan ember számára, aki a Balatonban sem mer fürdeni, mert azt hiszi, hogy a halak fő életcélja az úszkálók lábujjának megharapása, a hínárok pedig kifejezetten azért lettek kitalálva, hogy a fürdőzőkre tekeredve gyilkoljanak, elég bevállalós ötlet volt a cápákkal lubickolás, de sosem állítottam, hogy normális vagyok.
A hajókirándulás azzal kezdődött, hogy az idegenvezető, aki egyben a kormányos is volt, bizalmat ébresztett bennünk friss gyümölcsök körbekínálásával. Ananász, kókusz, banánkenyér. Így majd biztos nem gondolja a gyanútlan turista, hogy hamarosan ő maga lesz a körbekínált jutalomfalat – a cápáknak.
Rövid ideig tartó hajókázás után kiértünk a nyílt óceánra. A kormányos kidobta a vasmacskát, és szinte azonnal utána is ugrott. A víz a mellkasáig ért, és kristálytiszta volt. Annyira, hogy kristálytisztán látszottak az egy-másfél méteres ráják, amint gyülekezni kezdtek a vezetőnk körül.
Nem sokat tudtam a rájákról, csak annyit, hogy valakit egyszer szíven szúrtak a farkukkal, és hogy megrázhatnak árammal. Egyik lehetőség se tűnt vonzónak. Közben viszont az útitársak mind beugráltak a vízbe, és a hajón kiosztott búvárszemüveggel és pipával felszerelve élvezték a furcsa vízi állatok társaságát.
Már csak én maradtam a hajón meg egy műkörmökkel dekorált amerikai lány, aki szerintem azért nem mert beugrani, mert félt, hogy elmosódik a sminkje. Ijesztőnek tűnt a gondolat, hogy hozzám érjenek a ráják, de még rosszabb lehetőség volt, hogy gyávaságom miatt besorolnak a cicababa kategóriába. És különben is, azért mentem erre a kirándulásra, hogy új élményeket szerezzek, úgyhogy ugrottam.
Odaúsztam a hajóskapitányhoz, aki halakkal etette a rájákat. Néha kiemelt egyet-egyet a vízből a szájánál fogva. A ráják szinte becsomagolták őt a testükkel, ahogy a halfalatokat keresve körbetapogatták. Még mindig irtóztam a ráják érintésétől, de közben majd megevett a kíváncsiság, milyen lehet a bőrük érintése.
Nem sokáig maradt kielégítetlen a kíváncsiságom, ugyanis mire észbe kaptam volna, a kapitány már felém sodorta az egyik ráját, amely azonnal rutinosan végigsiklott a hasamon és a mellkasomon halat keresve. Mozdulatlanná dermedtem, ahogy a selymes, lágy bőrrel bevont kocsonyás élőlény rám terült, aztán ösztönösen kezdtem eltolni magamtól. Hátborzongató érzés volt.
Lépni már percek óta nem mertem, mert akárhová tettem a lábam, rája volt alatta. Néha elkerülhetetlenül rá is léptem egyre, de szerencsére barátságosan reagáltak. Úgy nyüzsögtek körülöttünk, mint galambok a kenyeret szóró nyugdíjasok körül a téren.
Negyed óra alatt egészen meg lehetett szokni a közelségüket és az érintésüket. Még azt is, amikor a gyilkolásra alkalmas farkukkal súrolták a lábamat. Ártalmatlan, barátságos állatok. Ha ezek után valahol összeakadnék egy rájával, már simán megúsznám pánikroham nélkül.
Visszaszálltunk a hajóba, ahol az amerikai lány üldögélt fényképezőgépekkel megpakolva. Milyen jó, hogy ő nem jött be a vízbe, így volt, aki fotózzon minket.
Rövid hajókázás után megálltunk egy korallkertnek nevezett helyen, ahol volt alkalmam víziszonyom és egyéb pánikbetegségeim további terápiás kezelésére. Én, aki normál esetben egy ebihal látványától tripla szaltóval távozom a vízből, arra készültem, hogy ismét beugorjak a tengerbe, ahol tenyérnél nagyobb színes halak százai úszkáltak csapatokba verődve.
Kaptunk egy-egy marék kenyeret a kapitánytól, ezzel oda tudtuk csalogatni a halakat magunkhoz. A rajzfilmekből és akváriumokból ismert csíkos, csőrös halak érdeklődve közeledtek. Csak meg ne harapjanak! – gondoltam megszokásból, aztán ahogy jobban megnéztem őket, láttam, hogy ezzel a csőrszerű szájjal nagy kárt nem okozhatnak.
Élményeket akartam? Akkor gyerünk, csak ki kell nyújtanom a kezem! – biztattam magam. Odatartottam az ujjam az egyik halacskának, amely jutalomfalat reményében finoman meg is rágcsálta az ujjam végét. Nem is fájt!
Visszamásztunk megint a hajóra, és továbbmentünk a cápákhoz. A nyílt óceánon voltunk. Alattunk 30 méteres vízmélység, de olyan tiszta, hogy a rásütő nap miatt egészen mélyre le lehetett látni. Megállt a hajó. Vártunk. Pillanatokon belül feltűnt az első néhány cápa.
A cápák őrzik a territóriumukat, amint betolakodót észlelnek, jönnek megnézni. Körbeúszták a hajót. Ahogy vártam, csak a hátuszonyuk látszott ki a vízből. Fülemben csengett a legendás film zenéje. Vagy lehet, hogy az adrenalinnal telt vérem dobolt a dobhártyámon?
A kapitányunk megint nem tétovázott sokat, már ugrott is a vízbe. A cápák elinaltak. Ez valahogy bátorságot adott. Mi is a kapitány után ugrottunk. Fejünkön a búvárszemüveggel vártuk, mi fog történni. A többiek szájában pipa is volt, de én ekkor még nem tudtam olyan szintre fejleszteni a barátságomat a vízzel, hogy lélegezni merjek benne. Inkább nagy levegőt vettem a felszín felett, aztán addig nézelődtem lent, amíg a tüdőm bírta.
Azért voltunk ott, hogy cápát etessünk. Cápát etetni elvileg nem tanácsos, mert az állatok megszokják az etetés helyszínét, és ha véletlenül valaki eledel nélkül bukkan fel ott, a cápák félreértésből megtámadhatják. Itt, Bora Borán viszont szervezetten, mindig azonos helyszínen, a gyanútlan fürdőzők számára elérhetetlen helyen, rendszeres időpontokban zajlik az etetés, így minimálisra csökkentik a kockázatot.
A kapitány elővette halakkal teli kis zsákját, és nem is kellett sokat várni, hogy megjelenjenek a cápák. Legalább húszan voltak. Ahogy kígyózó mozgásukkal közeledtek, az emberben ösztönösen megfogalmazódott a menekülés gondolata, de a nap korábbi élményei után éheztem az új tapasztalatokra. Ezt most átélem, ha addig élek is! Odaúsztam a vezetőnk mellé.
Óvatosan köröztek körülöttünk a cápák. Másfél-két méteres példányok voltak, pont a mi testméretünk. Nem volt egyértelmű, ki jelent veszélyt kire. A kapitányunk odahajított egy halat közéjük. Azonnal megjött a bátorságuk. Egyre közelebb jöttek, kapkodták a halakat. Alattunk, mellettünk, körülöttünk cápák. Nem tudom, miért, de egyáltalán nem tűnt veszélyesnek a dolog. Látszott, hogy nem akarnak bántani minket. Úgy felbátorodtam, hogy pár méterrel eltávolodtam a kapitánytól, hogy jobban rálássak az eseményekre.
Lubickoltam, nézelődtem, aztán egyszer csak megpillantottam egy háromszöget a víz tetején, amint sebesen közeledett felém. Szelte a vizet enyhén kanyargó nyomvonallal. Na, ez az a látvány, amire senki nem vágyik a nyílt tengeren. Ez az, ami azonnal riadóztatja az életösztönt. Jön a cápa! Félelmetes volt. Távol a többiektől, védtelenül, a cápa természetes közegében. Normál esetben itt simán szívrohamot kaptam volna, de addigra már teljesen a hatása alá vont Francia Polinézia.
Annyira csodálatos és varázslatos dolgokat éltem át, hogy elvesztettem a realitásérzékemet. Féltem? Azt hiszem, igen. De a legjobb mód a félelem legyőzésére, ha szembenézünk vele. Úgyhogy vettem egy nagy levegőt, és lebuktam a víz alá. Úszott felém a cápa, én pedig megbűvölten meredtem rá. Megállt velem szemben. Farkasszemet néztünk pár pillanatig.
Abban a pillanatban azt gondoltam, ha ez lenne életem utolsó élménye, akkor is megérte volna. Itt vagyok az álomvilágban, a földi paradicsomban, Bora Bora korallzátonyai között, és tőlem karnyújtásnyira bámul rám egy cápa. Vajon milyen lehet a bőre? Meg kellene érinteni. Kinyújtottam a kezem, hogy megfogjam, erre a cápa gyors fordulással elúszott. Hát ennyi volt.
Visszaúsztam a többiekhez. A cápák lassacskán ráuntak az etetésre, a hal is elfogyott, nemsokára visszaszálltunk a hajóra, és elindultunk a part felé. Megint egy hihetetlen nap az álomszép szigetvilágban, megint egy feledhetetlen, változást hozó tapasztalat. Én, a víziszonyos, szemtől szemben egy veszélyes ragadozóval az óceán közepén, és a legfőbb gondolatom nem a menekülés, hanem a kíváncsiság. Francia Polinézia kifordított magamból, de cseppet sem bántam.
A Francia Polinéziába tett hátizsákos út előzményeiről és élményeiről itt olvashatja előző beszámolónkat.