A török vadkelet tárt karokkal fogadott minket

Csupa ilyen alagútból állt az út

2012 nyarán kerékpáron jutottam el Törökország vadkeletnek csúfolt részébe, Kelet-Anatóliába. Ezen a főként kurdok lakta vidéken még a természet az úr. Hatalmas, háromezer méternél magasabb sziklás hegységrendszerek, kopár félsivatagos vidékek és termékeny folyóvölgyek váltják egymást. A ritkán felbukkanó falvakban pedig meglepően vendégszerető emberek fogadják a vándorokat.

Az Erciyes-vulkán lábánál fekvő, egymillió lakosú Kayseri zsongó belvárosában kellemes hangulatban telt az este. Ízletes dönert falatoztunk, hozzá ayrant (török joghurtital) iszogattunk, és újdonsült török barátainkkal beszélgettünk. Ám amikor úti célunkra terelődött a szó, elkomorodott a tekintetük. Bár még egyikük sem járt országuk keleti, főként kurdok és zazák lakta részén, megvolt a véleményük a vadkeletnek nevezett vidékről. Lelkünkre kötötték, hogy mindig biztonságos, zárt helyen éjszakázzunk, és napközben soha ne váljunk el egymástól.

A hajnal már a kelet felé robogó expresszvonaton köszöntött ránk. Ahogy kivilágosodott, felébredtem, és nem bírtam többé visszaaludni. Eszméletlen helyeken – szűk szurdokokban, folyóvölgyekben – kanyargott a pálya, több száz alagúton bújtunk át, kristálytiszta vizű, rohanó folyók zúgtak el mellettünk, felettünk kietlen sziklafalak magasodtak. Megérkeztünk Kelet-Anatóliába, a magas hegyek birodalmába.

Vonatozás Kelet-Anatóliában, a Calti-folyó völgyében Forrás: Puskás Zoltán

Az ember mindig kétségekkel teli szívvel utazik el egy számára ismeretlen vidékre, hiszen – bármennyire is felkészült – mégsem tudhatja, pontosan milyen utak, természeti viszonyok várnak rá, és főképp milyen emberek akadnak az útjába. Ez utóbbi nagyon meghatározza egy adott túráról, egy adott országról alkotott véleményünket. Törökország keleti része e tekintetben is minden előzetes várakozásunkat felülmúlta.

Vad tájak, szelíd emberek

A vonat elrobogott, és teljes csend honolt a tájon, amelyet körülbelül olyannak tudnék leírni, mintha a vadnyugatra tévedtünk volna a 18. században. Falu egyáltalán nincsen a közelben, csupán a Calti-folyó zöldes színű völgyét véltük felfedezni, amelyben az elmúlt órában kanyargott a vonatunk. Erről kapta a kis világvégi állomás a nevét. Fölénk pedig hatalmas, szürkésfehér, kopár hegyek magasodtak.

A zöldes színű folyó 3-400 méternél is magasabb sziklafalak között vágott utat magának Forrás: Puskás Zoltán

Az anatóliai táj ezer méter feletti átlagmagasságához már jócskán hozzászoktunk az elmúlt hetekben, de szépségében és kalandértékében ez minden eddigit felülmúlt. Amikor megkezdtük az első izmos kaptatónkat a kopár hegyoldalon, még nem tudtuk, mi vár ránk a hegység szívében. Egy falatnyi teljesen kihalt, de aszfaltozott úton indultunk el. Jókora domb után meredek lejtő vette kezdetét az Eufrátesz-folyó egyik kevésbé híres, de annál szebb szurdokvölgyéig, a Sötét-kanyonig.

Munzur Vadisi

Munzur Vadisi, magyarul Keleti-völgy a neve a Tunceli és Ovacik közötti területnek, amelyet 1971-ben nemzeti parkká nyilvánítottak. Törökország egyik legnagyobb nemzeti parkját északon a több 3000 méter feletti csúccsal is rendelkező Mercan (Korall)-hegység határolja. Folyói, erdei, sziklái 1518 különféle növény- és állatfaj otthonául szolgálnak. Az emberi kéz szerencsére nem hagyott túl nagy nyomot rajta, így megtapasztalhattuk az érintetlen természet szépségeit.

A zöldes színű folyó 3-400 méternél is magasabb függőleges sziklafalak között vágott utat magának, kettészelve a hegység háromezres vonulatát. Hogy miért hívják Sötét-kanyonnak? Talán azért, mert a benne végighaladó 10 kilométeres út túlnyomó többségét kivilágítatlan sziklaalagutak alkotják. Fény csupán apró, fúrt lyukakon érkezett a barlangszerű járatokba.

Csupa ilyen alagútból állt az út Forrás: Puskás Zoltán

Mivel ezek az alagutak már az új évezredben épültek, sem a könyvekben, sem a térképen nem szerepel a Sötét-kanyon, vagyis a turisták számára teljesen ismeretlen. Dél körül értük el Kelimaye kisvárosát. Igazi zöldellő oázis ez a kopár, kietlen sziklavilágban. Betérünk a helyi boltba, ahol nagyon kedvesen, és élénk érdeklődéssel fogadtak minket az itt élő emberek.

Ekmek köyü?

Másnap délelőtt túránk egyik legnehezebb szakasza köszöntött ránk. Néptelen helyeken, mindvégig sziklás hegyvonulatok közt kanyarogtunk, a völgyekben kristálytiszta vizű kék szalagként tekeregtek a folyók az Eufrátesz itt már tóvá duzzasztott tározója felé. Gedikler hegyvidéki kis falucskájában álltunk meg reggelizni az alig százfős település központjában. Ahogy egy ilyen helyen lenni szokott, alig pár perc múlva figyelő szemek kereszttüzében találtuk magunkat.

Csáj? – kérdezte udvariasan a szomszéd házból kijövő bácsika.

– Persze, hogy kérünk teát – bólintottam, a hajdani orosz nyelvórákról ismerős szó hallatán. Pár perc múlva hozta is a fejkendős feleség tálcán, jellegzetes török teás poharakban az erős nedűt, melyet úgy isznak, hogy fele-fele arányban felhígítják forró vízzel. Leült mellénk a bácsika, s próbált törökül kommunikálni, nem túl sok sikerrel. Közben elővettük a tegnapi, kissé száraz kenyerünket, és a lekvárosüveget. De ezt sem bírta sokáig tétlenül nézni.

– „Ekmek köyü?” – kérdezte, és mire összeraktam volna a már ismert két szó jelentését (falusi kenyér), már hozták is a frissen sült, jellegzetesen lapos, pitára hasonlító péksüteményüket. Egyre jobban csúsztak a falatok.

És tényleg létezik a török-magyar barátság Forrás: Puskás Zoltán

A nő közben térült-fordult a házban, friss teát főzött nekünk, valamint újabb tálcát hozott, rajta négy kis üvegtálkával. Az egyikben házi túró, a másikban vaj, a másik kettőben pedig gyümölcs volt édes, illetve keserű szószban. Persze elmondták mindennek a török nevét, de számunkra inkább az ízek maradtak emlékezetesek.

Lassan kezdtük felfogni, hogy idegenből egy csapásra nagy becsben tartott vendégek lettünk, és egyre többen gyűltek körénk. Nagyon meglepett minket ez a vendégszeretet, melyhez hasonlót még sosem éltünk át. Hosszúra nyúlt a reggelink, hiszen mindenkitől búcsút kellett vennünk. Egy órája ismeretlenként érkeztünk, majd barátként távozunk ebből a kicsiny faluból. Úgy meghatott minket ez a váratlan kedvesség, hogy még órákkal később is erről beszélgettünk.

Ahol nem volt szükségünk pénzre

Dél körül elfogytak a hegyek, és egy végtelen, búzától sárgálló mezőségen találtuk magunkat, szemközt az Eufrátesz hatalmas tározójával. Egy kis falucska mellett sziesztáztunk két kurd pásztorgyerek társaságában. Fél 4-kor aztán újra bringán küzdöttünk a patakvölgyek szabdalta, kellemetlen, dombos, félsivatagos tereppel az irdatlan hőségben.

Ahogy közeledett az este, egyre inkább nőtt a késztetés bennünk, hogy biztonságos táborhelyre leljünk. A táj errefelé viszonylag kopár, sem fa, sem bozót nem nyújt kellő fedezéket. Ahogy eddig tapasztaltuk, a török katonaság is kiemelten kezelte ezt a régiót. Mindenfelé őrtornyok, géppuskafészkek, szigorúan védett katonai bázisok. De nem estünk kétségbe, Hozat városa előtt szépen meghúztuk magunkat egy kis folyócska sziklás völgyében.

A természet érintetlen, az emberek barátságosak Forrás: Puskás Zoltán

A hegyi kisvárosba vezető országút jobb és bal oldalán szögesdróttal elzárt katonai bázisok sorakoztak. A kerítések mögül gépfegyveres török katonák figyeltek minket apró bunkereikből, készen arra, hogy szükség esetén bármikor tüzet nyissanak. Elég ijesztő látványt nyújtottak. A lepukkant városka igénytelen főutcáján telepedtünk le reggelizni. Meglehetősen idegennek éreztük magunkat ebben a számunkra különös világban. Ám a helyiek hamar gondoskodtak róla, hogy ez ne maradjon így.

Alig pár perccel érkezésünk után egy kaftános középkorú férfi szólított meg minket. Kezében tálca, rajta három csésze tea, kockacukor. A mögöttünk lévő bárból jött. Fizetni persze nem engedett, a vendégei voltunk. A szemközti pékségbe szaladtam át kenyeret venni. Ahogy meglátott a pék, szólt a segédjének, hagyja már a legyekkel körülzsongott kenyereket a kirakatból, közvetlenül a kemencéből adjon nekem frissen sült cipót. Nyújtottam az egy lírást, de határozottan elutasította. Tessekür ederim – köszöntem meg a becses és hasznos ajándékot.

Világossá vált, hogy az itt élő embereknek hatalmas lelkük van. Teljesen alaptalan volt a félelmünk, hogy két keréken guruló pénztárcának néznek majd minket, hiszen pont az ellenkezője történt, minduntalan ajándékokkal halmoztak el.

A katonai jelenlét elég ijesztő egy turista számára

Hozat után egy ideig folytatódott az aszfaltos út. Az autók eltűntek, csak szekerek, traktorok és egy magányos lovas járta a hegység néptelen útját. Ahogy haladtunk felfelé, egyre kopárabb, kietlenebb lett a táj. Elhagytuk a patakvölgyet, és egy erőd magasodott fölénk.

Fent lobogott a török zászló, az út mellett irányba állított tankok nem valószínű, hogy hadtörténeti kiállítás részei voltak, s az őrtornyokból sisakos katonák figyeltek minket. Útzár és egy hatalmas tábla figyelmeztetett megállásra, de az őr intett a gépfegyverével, hogy mehetünk tovább. Még pár kanyar, és elértük a 2041 méter magas hágót, mögötte a távolban pedig feltűnt a Mercan-hegység hófehér, sziklás vonulata.

Földúton zötykölődtünk a Mercan-hegység hegyvonulata irányába Forrás: Puskás Zoltán

A szakasz nehezét ezzel letudtuk. Átverekedtük magunkat a kopár, forró hegyvidéken, most ennek jutalmául könnyű, ugyanakkor végig szemet gyönyörködtető útvonal következett a folyó kék szalagját követve. Együtt száguldottunk, kanyarogtunk a tajtékzó, kristálytiszta Munzurral, mely meseszép völgykanyonokban tört utat magának.

Hat óra körül érkeztünk meg Tuncelibe. Rossz híre jócskán megelőzte a Munzur-folyó torkolatánál fekvő kisvárost, hiszen már Kayseriben is úgy emlegették ismerőseink, mint a kurd terroristák egyik fő bázisát. Erről árulkodtak többek közt a falfirkák, uszító plakátok, s válaszul egy hatalmas török katonai bázis a város felett.

Együtt kanyarogtunk a Munzur-folyóval Forrás: Puskás Zoltán

Itt a rendőrök páncélozott járművekkel, a katonák csőre töltött gépfegyverrel a kezükben közlekedtek. Ez is a városkép része volt, csakúgy, mint a bázisra érkező Appache harci helikopter. Mi egy gyors vásárlás erejéig élveztük csak a vendégszeretetüket. Gyorsan elhagytuk a tűzfészket, és folytattuk utunkat tovább kelet felé.

Van-tó

Törökország legnagyobb tava vulkanikus tevékenység következtében keletkezett, a Nemrut-vulkán egyik kitörése zárta el útját, így nincsen lefolyása. Vize erősen lúgos kémhatású. A 120 kilométer hosszú, 80 kilométer széles tó felülete 16,5-szer akkora, mint a Balaton, mélysége pedig 457 méter. Legnagyobb különlegessége, hogy vízszíne 1719 méterrel a tenger szintje felett található.

Forrás: Wikipedia

Két nappal később érkeztünk meg Tatvan városába. A tó környéke két újabb kalandot kínált: látogatást a Nemrut-vulkán kráterében, valamint a 4000 méter fölé magasodó Süphan megmászását.

Mintha egy tenger partján állnánk (Van-tó partvidéke) Forrás: Puskás Zoltán

A városban sziesztáztunk, pihentünk egyet a tó partján. Ahogy tekertünk kifelé a forgalmas főúton, egy öt év körüli kissrác nézett fel ránk őszinte csodálattal. Valahogy úgy, mint az Armageddon című filmben, mikor megérkeznek az űrhajósok. De önzetlen módon nem tartotta meg magának az élményt, odarohant az autóban ülő testvéréhez, megrázta vállát, és felénk mutatott. Igazi hősök voltunk a szemükben, ez sugárzott a tekintetükből, pedig nem is a Holdra indultunk, csak a közeli Nemrut-vulkán kráterébe.

A tűzhányóban éjszakáztunk

A várost elhagyva egy apró mellékutat kaptunk magunk alá. Az aszfalt később eltűnt, és egy poros úton kapaszkodtunk tovább, élvezve a Van-tóra nyíló pazar panorámát. Kétezer méter felett jártunk már, s egyre csodásabb lett a táj. A világoszöld fűvel benőtt hegyoldalon milliónyi árvalányhaj aranylott a napfényben, miközben olyan tágas világ nyílt meg alattunk, amit ésszel, szemmel szinte be sem lehetett fogadni.

A tiszta, párátlan időben csak a távoli hegyek, illetve a földgolyó görbülete szabott határt szemünknek. Hihetetlen volt a mélykék tó találkozása a háromezres, hósipkás, sárgálló hegyekkel, zöld rétekkel, sárgálló búzamezőkkel. Alig több mint két óra alatt elértük a vulkán 2523 méteres peremét. Amikor belepillantottunk a kráterbe, szinte a lélegzetünk is elakadt.

Legurulunk a Nemrut-vulkán kráterébe Forrás: Puskás Zoltán

A Nemrut már régóta kialudt vulkán, így szürke bazaltláva helyett csodálatos zöld színben pompázik a belseje, melyben hatalmas havasi rétek, kisebb erdőségek és három krátertó terül el. A legnagyobb partján tértünk nyugovóra. A milliónyi csillag gyémántként ragyogott felettünk a párátlan magashegyi légkörben a kráter kalderájával szegélyezve.

Eljutottunk a 4000 méteres csúcsig

Másnap reggel, amikor kitekertünk a szálláshelyünkül szolgáló kráterből, rögön feltűnt előttünk a következő kihívás, a négyezer méter fölé magasodó Süphan vulkáni kúpja. Harmantepe koszos, szegényes kis falucska 2125 méteren. Miután elhagytuk döngölt agyagházait, poros utcácskáit, nem maradt más a látóterünkben, csak egy hatalmas, zöldessárga kúp, a Süphan eszméletlen hegytömege.

Turistajelzést persze ne keressen senki, nem divat errefelé. Ezt a hegyet úgy szokás megmászni, mint nálunk egy fűvel benőtt dombot: elindulsz rajta, és mindig arrafelé mész, amerre emelkedik. A növényzet felfelé haladva egyre gyérebb lett, eltűntek a lejjebb jellemző szúrós növények, szép zöld havasi rét és színes virágok vették át a főszerepet. Ahogy a Nap egyre mélyebbre kúszott, úgy borultak árnyékba a völgyek és a kisebb hegyek, végül már csak a Süphan oldala úszott aranyban, de melegséget már nem kaptunk tőle. A hideg szél elől a sátorba húzódtunk vissza.

A Nemrut-vulkánon, 3500 méter magasságban Forrás: Puskás Zoltán

Didergősre sikerült a hajnal. Mint három hatalmas báb, úgy feküdtünk vékony hálózsákunkban összebújva, egymást melegítve 3500 méteren a Süphan oldalában. Leheletünkkel sikerült valamelyest fagypont felett tartanunk a belső hőmérsékletet, de kívülről a páracseppek ráfagytak sátrunk oldalára. Szerencsére a Napra lehetett számítani. Hamarosan fölénk emelkedett, és felolvasztotta a hegy innenső oldalát is. Ekkor már 3900 méter környékét tapostuk. Elértük az első peremet.

A Süphan dupla kráterű vulkán, melynek legmagasabb pontja a belső kráter bazaltkúpján található. Elsőként a külső kaldera tetejére másztunk fel, amely már szintén 4000 méter felett van. A látvány lenyűgöző volt. Nyugat és dél felé eszméletlen panoráma, a másik irányban viszont ott magasodott egy sötétszürke bazalthalom, mely első látásra is nehéznek és veszélyesnek tűnt.

Ereszkedés a Süphan kráterébe az első perem után, 3900 méteren Forrás: Puskás Zoltán

Csúsztunk, ereszkedtünk a perem és a kúp közötti árokba, melyben kicsi tengerszemek, és hatalmas hófoltok csillogtak. A sziklatornyok tagolta kő- és gleccsermezőn nehéz és küzdelmes az előrehaladás, de szerencsére hamarosan feltűnt előttünk a csúcs. Keletre tőlünk, az örmény határon az Ararát szabályos kúpja zárta a panorámát, délen pedig az egész Van-tó feltárult előttünk. Neki is láttunk reggelizni, közben az alattunk elterülő hatalmas, néma világot figyeltük.

Ez a kőoszlop jelöli a 4051 méteres csúcsot Forrás: Puskás Zoltán

Törökország keleti vidéke minden előzetes várakozásunkat felülmúlta. Soha nem látott vendégszeretetet tapasztaltunk, önzetlen segítőkészséget, szívélyes fogadtatást. Különösen igaz ez azokra a vidékekre, melyekre turisták nem, vagy csak ritkán teszik be a lábukat. Bár szegények az emberek, mégis tudtak szívből adni, segíteni. Sehol sem a gazdag európait látták bennünk, hanem az érdekes és értékes embert, akinek minden tőlük telhető segítséget meg kell adni. A különleges hangulatú városok és a szemet gyönyörködtető tájak mellett talán ez volt a legnagyobb érték, melyet ezen a túrán kaptunk.