Az első teljesítménytúrán általában eldől, hogy nagy szerelem lesz belőle, vagy megmarad egyszeri élménynek, amelyet soha nem felejt el az ember, de amihez hasonlót lehetőleg soha többé nem is akar átélni. „Mi ott akkor találkoztunk a jóistennel. Elmondhatatlan érzés volt, mikor éjjel, koromsötétben, egy szélvihar közepén elértük az utolsó pontot, és a pontőrök azt mondták: »Fiúk, gratulálunk, megcsináltátok!«” – meséli Laci élete első és egyelőre utolsó teljesítménytúrájáról.
A harmincas éveinek végén járó fiatalember extrém próbatétel elé állította magát, közel 60 kilométert gyalogolt 12 órán át december végén. A téli túra során háromfős csapatuknak a Mátrában kellett megtalálnia öt pontot. A szintidő 12 óra volt, a megtett távolság pedig minden csapatnál más és más, attól függően, ki mennyire tévedt el, és milyen alternatív útvonalakat választott.
„Délben, amikor elindultunk, még verőfényes napsütés volt. Meleg ruhában, száraz zokniban, müzliszeletekkel tömött hátizsákkal még jókedvünk volt, és tele voltunk energiával” – meséli Laci. Aztán, úgy 20 kilométer után már egyre kevesebbet szóltak egymáshoz, kezdett hűvösödni, és egyre monotonabbá vált számukra az egész. A szervezetük egyértelműen jelezte, hogy nincs hozzászokva a 20 kilométeres gyalogláshoz, pláne nem erőltetett menetben. Aztán besötétedett, és egyre hidegebb lett.
Nehéz terepen, főként bokáig érő sárban kellett felfelé kapaszkodniuk, ráadásul egyik társuk teljesen kifogyott az erőből, és ez lelkileg a többieket is megviselte. Őt végül visszavitték a bázisra, Laciék pedig ketten folytatták. „Nálam két órával a vége előtt jött el az igazi holtpont, amikor mentálisan és fizikailag is kicsit megtörtem. Tök egyedül voltunk a koromsötétben egy vadidegen helyen, és tudtam, hogy legalább 15 kilométer még hátravan. Úgy éreztem, elértem fizikai teljesítőképességem határait.”
Utólag azt mondja, nagyon büszke magára, hogy meg tudta csinálni, de többet ilyen túrára biztos nem vállalkozik. „Nem mindennapi élmény megérezni, hol vannak a határaid. Jó kipróbálni magad, és megtapasztalni, hogyan kezeled az extrém helyzeteket. De számomra a természetjárás másról szól. Valódi örömforrás kell, hogy legyen, testnek és léleknek egyaránt.”
Az első hazai teljesítménytúra a Kinizsi 100 volt, amelyet 1981-ben rendeztek meg először. Akkor 191 indulóból 80-an értek célba. 2013-ban már több mint ezren vágtak neki a túrának, hogy Budapestről a Pilisen és a Gerecsén át eljussanak a 100 kilométerre lévő célig.
A leghosszabb hazai túra, a Kazinczy 200 nem tekinthet vissza még ilyen hosszú múltra, de talán nem is ez a legfőbb oka annak, hogy ezen a versenyen jóval kevesebb résztvevő indul. A Zempléni-hegység legszebb részein ugyanis 55 óra alatt kell 206 kilométert megtenni, és közben leküzdeni az összesen 7000 méteres szintkülönbséget.
Ez már igen komoly kihívás, nem véletlen, hogy tavaly 45-en tudták szintidő alatt teljesíteni a távot. Egy ilyen extrém próbatételhez már kevés az akarat, alapos felkészülés, különlegesen jó kondíció és állóképesség kell, különben az ember nagyon megjárhatja.
Mónika öt éve kezdett el teljesítménytúrázni. Volt, hogy havonta két rendezvényre is elment, egy alföldi túra azonban kifogott rajta. A saját kárán tanulta meg, hogy ha valakinek valóban a teljesítmény számít, akkor fel kell készülni, és lelkileg is teljesen rá kell hangolódni a túrára, máskülönben rossz vége lehet a kalandnak. Mónika az egyik nyári, alföldi 50 kilométeres túrán sérült meg, annak ellenére, hogy előtte sokszor tett már meg ilyen távot, és ezen a túrán is volt már.
„2013-ban viszont úgy indultam el, hogy egészen máshol jártak a gondolataim, igazából nem is volt hozzá kedvem, és végül sérülés lett belőle. A legnagyobb baj az volt, hogy már a táv felénél éreztem, nem szabadna végigmennem, de szenvedések közepette mégis befejeztem.” Mónika a túra után két hónapig alig tudott járni és felállni, a lépcsőkön pedig csak nagy nehézségek árán tudott felmenni. Kétségbe volt esve. Majdnem egy év kellett ahhoz, hogy újra tudjon sportolni, de a lába máig sem jött helyre teljesen.
„Akkor megfogadtam, hogy megfelelő fizikai, de leginkább lelki felkészültség nélkül többé nem indulok el nagy távokon. Az embernek azt is tudnia kell, hogy a saját érdekében mikor nem érdemes tovább folytatni a túrát.” De Mónikát ez az élmény sem tántorította el a teljesítménytúrázástól, mert – mint mondja – nem a túrázás, hanem a saját hibája okozta a sérülést.
Bár a túrázás csúcsidőszaka tavasztól kora őszig tart, ma már télen is bőven lehet teljesítménytúrákból válogatni. A Hanák Kolos Turistaegyesület által szervezett, január végi téli Mátra-teljesítménytúra az egyik legnépszerűbb téli túrának számít itthon. A legkeményebb, XL-es táv résztvevőinek a Központi-Mátrában kell 10,5 óra alatt 40 kilométert teljesíteni, és legyűrni mindeközben a nem csekély 1600 méteres szintkülönbséget. Mindezt téli viszonyok között, hóban, fagyban, hidegben. Ezt a túrát tartja eddigi legkeményebb hazai teljesítményének Benecz "Paraferee" Ferenc túravezető, turisztikai szakújságíró, blogger.
Feri tavaly több hazai teljesítménytúrán is elindult, plusz egy igazi klasszikust is bevállalt, a svédországi Fjällräven Classicot. Azt mondja, ez a túra teljesen más, mint a hazaiak, leginkább azért, mert egész más felfogásban szervezik. Itt ugyanis igazán szintidő sincs, a 110 kilométert mindenki a saját tempója szerint teljesíti.
”Itt menet közben van mód arra, hogy magadba szívd a látványt, igazán átéld az élményt, és ismeretségeket köss. Én minden lépésre, minden patakra emlékszem. Ezekre itthon semmi esélyed nincs, a megszabott limitidők borzalmasan szűkek ahhoz, hogy az ember élvezhesse is a körülvevő tájat. Pedig ugyanúgy a teljesítményről szól ez a rendezvény is, sőt! A Classic még jobban igényli, hogy fejben és testben ott legyél, hisz nem 20-30-40 kilométerről van szó, ráadásul a hátadon van minden, amire a táv teljesítése közben szükséged lehet.”
Feri az igazán extrém kihívásokat sem veti meg, ezért is indult el tavaly egy rendhagyó teljesítménytúrán, a teherhordók hazai versenyén, a Normafa Sherpa Sprinten. A túrán 60 kilogrammos terhet kellett felcipelnie a Libegő alsó állomásától a János-hegy tetejéig. Azt ő is elismeri, hogy ez a túra már nem a normális kategória, egy csipetnyinél több elszántság, őrültség és fanatizmus kell hozzá.
Az első ilyen megmérettetésre kíváncsiságból ment el. Kíváncsi volt a korlátaira, a serpákat pedig mindig is nagy tisztelettel nézte, ahogy hatalmas terhekkel a hátukon nap mint nap, naponta akár többször is felmásznak a hegyre. Aztán, annak ellenére, hogy menet közben megfogadta, hogy soha többet ilyen versenyre nem vállalkozik, miután a célban lerakta a terhet, máris azon járt az agya, miként kellene készülni a következőre. „Ilyen ez. Majd kiesnek a szemeid, a fogad csikorog, minden izmod pattanásig feszül, olyan erők húzzák a tested, amiket korábban soha nem éreztél, mégis vágysz arra, hogy még egyszer teljesítsd.”