Három dologra büszkék: a sörre, a kávéra és a nőkre

04 - Közért, fagyizó, pékség és kocsma brazil focival, mindez egy helyiségben

Két napot töltöttünk a gyarmati Dél-Amerika legfontosabb kikötővárosában, ahol nagy csaták, kalózok és hősök történeteivel, festői utcákkal, finom ételekkel és italokkal, meg persze magyar utazókkal találkoztunk. Cartagena ugyan turistagettónak számít, de ezért a hangulatért érdemes szemet hunyni az apró kellemetlenségek fölött.

Mostanában sehová nem tudunk megérkezni kálvária nélkül. Legutóbb Panamában a buszúttal kapcsolatban rontottunk el mindent, amit csak lehetett, következő állomásunkon, a kolumbiai Cartagenában a szálláskereséssel szenvedtünk sokat. Előre sosem szoktunk szállást foglalni, hiszen akkor hol marad az alkudozás élménye, na meg jobb szeretjük a saját szemünkkel látni, mire költjük kevéske pénzünket.

Cartagena hőse féllábú, félkezű és félszemű

Az óvárostól három kilométerre kötött ki a hajónk. A határőröknél minden simán ment, megkaptuk az útlevelünkbe a 38. pecsétet, és cserébe még azt se kérték, hogy pakoljuk fel a bringákat a röntgengépbe. Ahogy elindultunk szállást keresni, rögtön elhajtottunk a híres Felipe-erőd mellett. A monumentális épület előtt egy féllábú, félkarú, kardot rántó alak szobra állt. Azt hittem, kalózt ábrázol, de amikor utánanéztem a dolognak, kiderült, hogy tévedtem.

Blas de Lezo szobra a Felipe-erőd előtt Cartagenában Forrás: Harkányi Árpád

A város leghíresebb ütközete egy 1741-es csata, amelyben az angolok Edward Vernon vezetésével az akkori idők egyik legnagyobb hajóflottájával, 186 hajó bevetésével és több mint 27 000 katonával támadták meg Cartagenát. A spanyolok csak tizedannyian voltak, de vezetőjük, a félkezű, féllábú és félszemű, zseniális Blas de Lezo volt, aki ügyes taktikájával visszaverte az angol királyi flottát.

Amikor Vernon azt üzente, hogy még visszatérnek, de Lezo így válaszolt: „Ha vissza akarnak jönni Cartagenába, az angol királynak jóval nagyobb és erősebb flottát kell építenie, mert a magáé csak arra jó, hogy szenet szállítson Írország és London között”. Humoros hősünk sajnos már nem mérhetett több vereséget az angolokra, mert a csatában elvesztette a másik lábát is, sérülése elfertőződött, és ez a halálát okozta. Szobrát viszont ma is látni a San Felipe kastély előtt, valamint Madridban a Colón téren.

Mindenről a kalózok tehetnek

A város olcsó hostelnegyede, a Getsemani Jézus kedvenc imádkozó helyéről, a Getsemáne-kertről kapta a nevét. Az első helyen 50 ezer pesóért, vagyis nagyjából 5500 forintért adtak egy dupla szobát, amit persze eszünk ágában sem volt kivenni. Csak egy bolond mond igent a legelső ajánlatra. Aztán kiderült, hogy a többi szállás mind drágább, még egy közös szobás ágy is 30 ezer pesóba kerül. Már-már csüggedni kezdtünk, amikor odajött hozzánk egy fickó, és a Marbella Hotel nevű helyre irányított minket az óvárostól északra. Éreztem, hogy ebből baj lesz, de nem bírtam megállni, hogy ne nézzük meg a szállót, ahol állítólag 15 ezer peso (1600 Ft) egy kétágyas szoba.

Cartagena óvárosát ugyanis 13 kilométer hosszú fal veszi körül, amelyet a 16. századi kalóztámadásokra válaszul építettek. Ahhoz, hogy eljussunk az olcsónak beharangozott szállóhoz, meg kellett kerülnünk a falat, ami nem is volt olyan egyszerű vállalkozás. Mindezt miért? A fránya kalózok miatt.

Cartagena egy régi térképen - balra a fallal körülvett rész, mellette Getsemani szigete, tőle jobbra a Felipe-erőd Forrás: Harkányi Árpád

Csak a 16. században ötször támadták meg kalózok a várost, köztük a híres Sir Francis Drake, aki 1586-ban 10 millió pesóért cserébe megkegyelmezett a kikötővárosnak, és ahelyett hogy porrá rombolta volna, boldogan hazahajózott a zsákmánnyal Angliába. Drake egyébként már lovagként foglalta el Cartagenát. E címet azért kapta, mert 1580-ban az általa vezetett flotta Magellán után másodikként megkerülte a Földet. Ráadásul Magellánnal ellentétben Drake túl is élte az utat.

Amikor kiértünk a város nyugati oldalára, már semmi nem választott el minket az óceántól. Nem volt más, csak a part, az erődfal és az út, amelyen hajtottunk. Olyan brutális szembeszelet kaptunk homokfúvással az arcunkba, hogy ehhez képest Türkmenisztán semmi nem volt.

A városfal nyugati szakaszának egy része Forrás: Harkányi Árpád

Amikor végre odaküzdöttük magunkat a hotelhez, hamar kiderült, hogy iszonyú lepukkant. Hiába volt nagyon olcsó a szoba, nekem ne fújjon be ez a csúnya szél az ablakon, és ne legyenek furcsa alakok a szomszéd szobákban, mert szeretném magam biztonságban érezni, amikor alszom. Fogcsikorgatva hátat fordítottunk a szélnek, és elgyötörten elindultunk visszafelé. Közben szépen ránk sötétedett, és már azt se bántuk, ha 50 ezer pesót kell fizetnünk az éjszakáért. Csakhogy mire visszaértünk a hostelhez, kiderült, hogy időközben megtelt a ház, az összes szobát kivették.

Azért láttunk érdekes dolgokat is szálláskeresés közben - az óváros tele van ilyen szobrokkal Forrás: Harkányi Árpád

Már kezdtem összeroskadni az éhségtől és a fáradtságtól, amikor tanácsadónk, Jose Diaz egy apró hotelre mutatott az utca túloldalán. És láss csodát, a kis családi panzióban volt még számunkra szabad szoba. A vendéglátónkat Sarah-nak hívták, egy kábeldob volt a szék, az asztalról meg lepakoltuk a tévét, hogy elférjen a laptop. A fürdőszoba közös volt, de 30 ezer pesóért nem is vártunk mást.

Kolumbiában a közértben is lehet sörözni

Ekkor már farkaséhesek voltunk. Nekivágtunk gyalog az utcáknak, és 4500 pesóért olyan sült csirkét ettünk sült krumplival és fokhagymás szósszal, hogy még most is érzem az ízét a számban. Vacsora után még tettünk egy rövid sétát, és végül ez lett a nap fénypontja. Betértünk egy kis sarki üzletbe, hogy tájékozódjunk a helyi kínálatról és az árakról. A boltban asztalok is voltak, ahol emberek söröztek. Itt ismerkedtünk össze Carlossal és Yovannyval, akiktől először csak annyit kérdeztem, melyik a legjobb kolumbiai sör (szerintük az Aguila), mire rögtön meg is kínáltak egy üveggel, amit nem lehetett visszautasítani.

Közért, fagyizó, pékség és kocsma brazil focival, mindez egy helyiségben Forrás: Harkányi Árpád

Az egyből hamar kettő lett, és közben elmesélték, hogy Kolumbiában a pékség, a fagyizó, a bolt és a kocsma sokszor egy üzlethelyiségben működik, és hogy szerintük az arepa valójában nem venezuelai, hanem kolumbiai étel (a venezuelaiak persze az ellenkezőjét állítják, de nekem édes mindegy, csak finom legyen). Valamint, hogy Kolumbiának három kiemelkedően jó terméke van: a sör, a kávé és a nők – utóbbi említésekor az egész bolton átívelő hahotázást csaptak. Hogy a kokain miért nincs a listán, nem kérdeztem, mert igazán kedvesek voltak, és nem akartam őket megsérteni.

Minden sarkon kalapárusok zargatnak

Másnap reggel korán nekivágtunk a városnak. Szállásunktól az óváros kapuja csupán néhány sarokra volt, és ahogy átléptünk rajta, rögtön meg is pillanthattuk Cartagena alapítójának, Pedro de Herediának a szobrát.

Pedro de Heredia szobra az óváros egyik kapuja előtt Forrás: Harkányi Árpád

A gyarmati Cartagenát 1533-ban alapították, ám nem sokkal később egy tűz szinte teljesen elpusztította az akkor még csak kétezerfős várost. Ezért itt jött létre az Újvilág első tűzoltósága, és rendeletben szabályozták, hogy csak kőből, vagy téglából szabad építkezni a városban. Az amúgy igen pofás, festménybe illő utcákon ez a szabály, úgy látszik, már egy ideje nem dívik, hiszen az első emeleti homlokzaton sorakozó faerkélyek Cartagena jelképeivé váltak.

Erkélyekből és festői utcácskákból nincs hiány Cartagenában Forrás: Harkányi Árpád

A látvány valóban pazar, a papagájok rikácsolásán kívül csak egy furcsa jelenség zavarja az idillt: minden sarkon kalapot akartak rám tukmálni, pedig a szűk utcákba ilyen korán reggel még be sem sütött a nap. Nem telt el két perc, megint jött egy alak, aki magas toronyban kalapokat cipelt, aztán még egy és még egy, és ez így ment egész nap.

Cartagena új jelképe lehetne a kalapárus, annyi van belőlük Forrás: Harkányi Árpád

Mindegyikük ugyanazzal a szöveggel állított meg, hogy vigyázzak, meg fog ártani a nap, miért nem veszek egy kalapot? Már-már ott tartottam, hogy tényleg veszek egyet, csak hogy végre békén hagyjanak, de aztán leesett, hogy valószínűleg pont ez a céljuk. Maffiát alakítottak, és addig vegzálják a turistákat, amíg végül mindegyik beadja a derekát, csak hogy végre békében csodálhassa az óvárost. Mert látnivaló az volt bőven. Úgyhogy juszt is kalap nélkül folytattam a városnézést, és inkább a különböző étel- és italárusoknál költöttük a pénzt.

Végigkóstoltuk az utcát

Igaz, az utcai árusok sokszor a dupláját kérték a normál árnak, de voltak köztük rendes alakok is. Például, amikor egy hosszú séta után letelepedtünk az árnyékban egy kis terecskén, a színes ernyős narancsléárus ezer pesóért (110 Ft) mérte az édes, jeges levet, amelyet odébb egy társa kétezerért próbált ránk tukmálni. Sőt még utántöltést is felkínált nekünk, teljesen grátisz.

Az egész óváros tele van érdekes finomságokat kínáló utcai árusokkal (a képen elrejtettünk egy kalapárust is) Forrás: Harkányi Árpád

Amikor már untuk a narancs-, dinnye-, mangó- és egyéb gyümölcsleveket, kipróbáltunk egy helyi különlegességet, az avena nevű, szegfűszeggel és fahéjjal ízesített zabitalt, amelyet kis utcai kocsik gyomrában, jégbe hűtve tároltak. A délelőttönként színes termoszokkal teli kocsijukat tologató kávéárusok portékáját nem kóstoltuk meg, viszont a kakaónak kinéző, tamarinduszfa gyümölcséből készült tamarindót igen, és nagyon ízlett.

A tamarindót hatalmas, jéggel teli tartályokból mérik ki nekünk Forrás: Harkányi Árpád

A listát az italokról nem folytatom, mert sosem lenne vége, és az izgalmas utcai ételekről is van mit mesélni. Az arepáról már volt szó, ez annyira népszerű, hogy nemcsak utcai árusoknál, de éttermekben is kapni, és előfordul, hogy a lepényt nem megtöltik, hanem csak a tetejére pakolják a tojást, a húst, vagy a különböző feltéteket.

A sonkás-sajtos arepa a legnépszerűbb, és ha kérjük, vajat is kennek a belsejébe Forrás: Harkányi Árpád

Sajnos vagy nem sajnos, de pizzaszeleteket is árultak Getsemani szinte minden utcájában, ám mi olyat kerestünk, amit még soha sehol nem ettünk. És már előre sajnálom, hogy ha elhagyjuk Kolumbiát, talán többé nem is fogunk, ugyanis a dedito de queso nagy kedvencünk lett. Magyarra talán úgy fordíthatnánk, hogy sajttal töltött lángostekercs. Semmi különösebb varázslat nincs benne, viszont isteni finom – még egy olyan étel, amelyet majd odahaza is megpróbálunk elkészíteni.

A sajttal töltött lángostekercs nagy kedvencünk lett Forrás: Harkányi Árpád

Nem csináltunk mást Cartagenában, csak jártuk az utcákat és megkóstoltuk az utcai árusok italait és ételeit? Tulajdonképpen igen. Az útikönyvek írtak még múzeumokról, nyelvtanfolyamokról és az erőd okosan megépített alagútjairól, de nekünk ennyi épp elég volt, tökéletesen boldogok voltunk ebben a gyönyörű városban, ahol még várt ránk néhány élmény.

Ha én lennék Cartagena polgármestere

Második esténken a következő üzenet landolt utazásunk facebookoldalának levelesládájában: „Sziasztok! Elnézést a zavarásért, csak azt szeretném megkérdezni, hogy véletlenül nem Kolumbiában tekertek-e Cartagena körül? Csak mert láttam két kerékpárost magyar zászlóval, visszapillantó tükörrel a szemüvegükön, és ti jutottatok az eszembe... Üdv: Laci”

Néhány órával később már kint ültünk Lacival és unokatestvérével, Ádámmal az Iglesia de Santisima Trinidad templom előtti téren, és hatalmas élménycserébe kezdtünk. Ádámék az elsők között voltak, akik magyarként kipróbálták, milyen egy évig working holiday vízummal Új-Zélandon dolgozni. Mielőtt megérkeztek volna a világ túlfelére, Délkelet-Ázsiát járták végig, az egy év elteltével pedig, hazafelé menet most az amerikai kontinensen barangolnak.

Balra e cikk szerzője, majd Laci, Zita, a szerző felesége és Ádám Forrás: Harkányi Árpád

Miközben gyerekek fociztak a téren, amelynek a templom felőli oldaláról a rendőrök húsz méterrel odébb küldtek minket a sör miatt, a fiúk elmesélték, hogy egy szervezett túráról hazafelé jövet, a buszról szúrtak ki minket, amikor mi épp a várfalat kerülgetve szállást kerestünk. A túrán egy közeli sárvulkánnál jártak, amely valamikor lávát okádott, aztán egy helyi pap csodát tett egy kis szentelt vízzel, így ma már a turisták kedvenc helye a sárfürdő, amely a marketing szerint még a bőrt is fiatalítja.

Mikor a focistákat az utcai bűvészek váltották fel a téren, és a sarki hamburgeres kocsinál tíz méteresre dagadt a sor, fordultam egyet az üres 0,75-ös sörösüveggel a sarki közértben. A 3000 pesós (330 Ft) utántöltés közben a fiúk tovább meséltek, így végre arra is fény derült, mi volt az a furcsára festett, oldalt beszállós, fapados busz, amelyet előző nap láttunk. A chiva, magyarul kecske Kolumbia egyik legnagyobb szimbóluma.

A chiva ma már csak a turisták kedvéért jár Cartagenában Forrás: Harkányi Árpád

Míg egykor országszerte járta az Andok poros mellékútjait, addig ma már csak elvétve találkozni vele vidéken, ahol viszont a turisták kedvéért még működtetik a chiva fiesztaverzióját, amelyen zenészekkel és itallal szórakoztatják az utasokat, míg a busz tesz egy-két kört a városban vagy a várfal körül.

Az óváros szűk utcáin néha csak úgy hömpölyög az autó- és gyalogosforgalom Forrás: Harkányi Árpád

Csak két napot töltöttünk Cartagenában, de az olyan színes, érdekes és élvezetes volt, hogy bármikor visszamennénk akár egy hétre is. Még akkor is, ha a város egy turistagettó, annak összes hibájával. Én már rég felszámoltam volna a kalapmaffiát, kitiltottam volna az autókat az óvárosból, és csak árufeltöltésre engedném be hajnalban a kisteherautókat. Ha egész városkák képesek bicikliriksákkal megoldani a személyszállítást a Yucatán-félszigeten, akkor ez itt is működhetne. És akkor nem lennének ilyen forgalmi dugók az amúgy festőien gyönyörű utcákban:

Persze én nem Cartagena polgármestere vagyok, csak egy egyszeri turista, aki még a bosszantó apróságok ellenére is rettentően élvezte ezt a gyönyörű várost.

Az alábbi térképen végigkövetheti Zita és Árpád útját, valamint az útról készült beszámolókat.