Itt adják az utolsó sült kolbászt Amerika előtt

11 Az Üvegtigris a világ végére költözött

Lehet egy országot a tájaiért, ódon városaiért, az ott élő emberek vidám temperamentumáért, netán jó boraiért szeretni. Ám ha mindezt együtt, egy helyen szeretnénk megtalálni, akkor Portugáliában a helyünk. Cikkünk első részében Észak-Portugália nevezetességeit mutattuk be, most jöjjön a napfényes dél paratölgyerdőkkel, látványos tengeröblökkel, hangulatos üdülővárosokkal.

Reggel 7 órakor kihalt volt a portugál főváros folyóparti sétánya. Pedig az esti órákban még ezredmagunkkal csodáltuk a város esti fényeit és a Tejón cikázó hajók garmadáját. A széles tölcsértorkolaton két híd ível át, a Golden Gate stílusát idéző Április 25-e híd és az Európa leghosszabbjaként számon tartott Vasco da Gama. Kerékpárral sajnos egyik sem járható, így maradt a várakozás az első komphajóra.

Akinek nincs autója, csak komppal folytathatja útját Lisszabontól déli irányban Forrás: Puskás Zoltán

Fél óra múlva már vízre is szállhattunk a szemközti Porto Brandão falucska felé. Az utazáshoz egy sima helyi, bármelyik tömegközlekedési járművön használható vonaljegyet váltottunk, mely mindössze 1,35 eurónkba (410 forint) került, a bringáink pedig ingyen utazhattak. Tíz perc alatt ért át a hajó, közben a víz felől is megcsodálhattuk a Belém-tornyot és a Felfedezések emlékművét.

Porto Brandão kikötőjében aztán búcsút intettünk a portugál fővárosnak, és egy falatnyi úton kapaszkodtunk fel a Setúbali-félsziget hátára. Itt, a Tejo túlpartján sorakoznak Lisszabon elővárosai. Akárcsak Portóban vagy Lisszabonban, Amorában is szép villamosok járnak, úgy látszik, ez nemzeti járműnek számít Portugáliában.

Hiába volt mesés a táj, alig lézengett itt pár ember

A fővárostól délre más jelleget öltött a táj, mint amit eddig megszokhattunk. Pineák, parafák, mediterrán cserjék emelkednek ki a száraz, homokos, jellegzetesen vöröses talajból. Előttünk már látszottak az Arrábida-hegység ötszázas csúcsai. Egy rövidke emelkedő után végre felbukkant előttünk az Atlanti-óceán, nem is akármilyen kiadásban: szinte az egész Setúbali-öböl látható volt a túloldalon terpeszkedő, jellegzetes, 15 kilométer hosszú és mindössze 1-2 kilométer széles homoknyelvvel, a Troia-félszigettel.

A Troia-félsziget homokcsíkja az Arrábida Nemzeti Park irányából Forrás: Puskás Zoltán

A nyílt víz és a Sado folyó találkozásánál, a Lisszabonban látott Tejóhoz hasonló tölcsértorkolat alakult ki. Felülről szépen látszottak az apály-dagály miatt kialakuló homokcsíkok, melyek apálykor szigetekké, dagálykor pedig zátonyokká változnak. Az Arrábida Nemzeti Parkon két fantasztikus panorámaút vezet végig. Rövid tanakodás után az alsót választottuk, amely a hágó után nem sokkal egy hosszú lejtőn letért az öböl partjára. A sziklák közötti homokpadokon első osztályú strandok sorakoztak. Egyszerűen mesés ez a vidék.

Ismét vízre kényszerültünk, a komp alig negyed óra alatt repített át minket a keskeny földnyelvre, melynek csúcsán elegáns szállodakomplexumok emelkedtek. A Troia-félsziget homoknyelvét a mindenhol megélő pineákon kívül csak parafa és néhány szúrós cserje borította. A parafát, pontosabban paratölgyet muszáj volt közelebbről is szemügyre vennünk, hiszen eddig csak borosdugó és szurkálós tábla formájában találkoztunk vele.

Paratölgyerdő Forrás: Puskás Zoltán

A paratölgy így ránézésre természetesen nem emlékeztetett a belőle készülő termékre, de azért meglepett minket, hogy egy letört, karvastagságú kétméteres ágat lazán meg tudtuk tartani két ujjal. Korábban azt olvastam, hogy nem is olyan egyszerű hozzájutni ennek a fának a „gyümölcséhez”, hiszen az első hántás csak a fa húszéves kora körül történhet meg, és utána is csak 7-8 évenként tanácsos lehúzni róla a kincset érő kérget, különben nem biztos, hogy túléli a szüretet.

Akármilyen gyönyörű is errefelé a táj, szinte lakatlan falvakon haladtunk át, és csak néhány kósza autós lézengett errefelé a nyár derekán. Kereszteztünk egy csekély vizű folyót, melynek zöldellő völgyét megművelték, másutt mindenhol mély homok uralta a vidéket. Sines városa után rátértünk a tengerparti kátyús útra, melyről fantasztikus kilátás nyílt az óceánra. Egymást érték a hibátlan homokos strandok, ám emberek itt is alig lézengtek. A víz felől érkező hűvös, erős szél nagyban rontja a strandolás élményét, a hullámlovasoknak viszont kedvez.

Portugália délnyugati vidéke nyár közepén is nagyon tágas Forrás: Puskás Zoltán

A portugál nap csalóka: éget, de nem melegít

Villa Nova de Milfontes városa mellett, a Mira folyó torkolatában a tengeráramlások sok-sok érdekes homokdűnét építettek. Bár az áramlatok igen erősek, és a víz is hideg, beúsztunk egy több száz méter hosszú és alig pár méter széles homokcsíkhoz. Éppen dagály közelgett, igen erős volt a sodrás, mintha visszafelé folyt volna a folyó. A strandolás is felemásra sikerült, a napon leégtünk, ha behúzódtunk az árnyékba, fáztunk. De hát ilyen ez a csodálatos óceáni partvidék.

A Mira folyó torkolatában a tengeráramlások sok-sok érdekes homokdűnét építettek Forrás: Puskás Zoltán

Pár kisebb dombot megmászva a festői Odeceixe hófehér házai és dombtetőre épült műemlék szélmalma mellett kapaszkodtunk ki egy újabb folyóvölgyből. A nap esti fényei már Aljezur mór vára mellől kacsintottak le ránk. Az elsárguló táj mellett az építészeti jegyek is folyamatosan változtak utunk során. Az északi színes, csempével díszített épületek helyett inkább az andalúz falvakra jellemző fehérre meszelt házakkal találkoztunk.

Odeceixe hófehér házai és szélmalma Andalúziát idézik Forrás: Puskás Zoltán

Dimbes-dombos tájon haladtunk tovább. Körülöttünk csodás hegyek paratölgyekkel és mediterrán növényzettel és apró, mély folyóvölgyek. Ahogy közeledtünk a Szent Vince-fok felé, az erős északnyugati áramlás egyre inkább oldalba kapott minket. Kicsit csalóka érzés ez, olyan, mintha magas hegyen járna az ember. A nap sugarai erősek, égetnek, ám csöppet sem melegítenek.

Mintha az Üvegtigris bódéja állna előttünk

Másnap érkeztünk meg a mindig szeles Vila do Bispo városába, mely az ország délnyugati csücskétől már alig tíz kilométer távolságban van. A félsziget és szinte az egész nyugati part sziklái egy nemzeti park részét képezik. Végtelennek tűnő, száraz fennsík irdatlanul erős széllel. Egy vöröses színű földúton vágtunk neki az utolsó szakasznak, célunk a Szent Vince-fok világítótornya, melytől az előző részben leírt Roca-fokhoz hasonló élményeket reméltünk.

Útban a világ egykori végéhez, a Szent Vince-fokhoz Forrás: Puskás Zoltán

A szeles fennsíkon lassan fogytak a kilométerek, de hamar feltűnt a világítótorony, mely az egykori világ végét hivatott jelezni. A hajósok számára nem kis fordulópont ez, hiszen a Földközi-tengerről kihajózva, a Szent Vince-fok megkerülésével hajózhatnak tovább kontinensünk partjai mentén északi irányba.

Kiültünk az ötven méter magas sziklaperemre, és letekintettünk a háborgó Atlanti-óceánra, mely végigkísérte túránkat. Turisztikai szempontból nem olyan jelentős a hely, mint a Roca-fok, de meglepő érdekességgel szolgált: utánfutóból átalakított büfé állt a foktól párszáz méterre, mintha csak az Üvegtigris díszletébe kerültünk volna. A bódén ékes német nyelvű felirat: „Letzte Bratwurst vor Amerika”.

Az Üvegtigris a világ végére költözött Forrás:Puskás Zoltán

Kihasználva az északnyugati szél utolsó áldását, legurultunk Sagres városába, mely egy híres portugál sör névadója. Aranyságra fövennyel borított, mélykék vizű, álomszép strand képe tárult elénk, ám mindez csak a fényképeken, képeslapokon néz ki jól. A víz jéghideg, és napozni is csak a metsző szél árnyékában érdemes. A szeles part joggal rászolgált hírnevére: a város szélzsákjai, zászlói a felismerhetetlenségig szétrongyolódtak.

Ha csak lógatni akarjuk a lábunkat, akkor Algarve

Ha valaki portugáliai semmittevést tervez, az nagy valószínűséggel Algarve tartomány egyik festői partszakaszán fogja múlatni az idejét. Bármerre is nézünk, a lehetőség adott, hiszen egymást érik az ódon nagyvárosok, üdülőparadicsomok, szállodasorok. A nyugati partra jellemző erős, zord szélnek itt már nyoma sincs, a nap az úr, bár az óceán hőmérsékletét még joggal kifogásolhatjuk.

Bármerre nézünk, ódon nagyvárosok, üdülőparadicsomok, szállodasorok Forrás: Puskás Zoltán

Elsőként Lagos városába éreztünk, ahonnan annak idején hosszú, világhódító felfedezőútjukra indultak a portugál hajósok. Alig 20 kilométer választja el az Arade folyó torkolatára néző Portimão zegzugos, hangulatos utcácskáitól és ódon épületeitől, melyek a folyó halászbárkáival néznek farkasszemet. Algarve tartomány városai, éppúgy, mint a horvát vagy olasz üdülővárosok, alkonyattájt telnek meg igazán élettel.

Az emberek a strandokról hazatérve a főtereken bámészkodnak, beülnek egy hangulatos kávézóba, étterembe, vagy egyszerűen csak kiülnek a partra, és az alkony fényjátékában gyönyörködnek, meg a halászatról éppen hazatérő kis bárkákat figyelik. Algarve városai – bár drágábbak a Portugál átlagnál – mégis jóval olcsóbbak, mint a mediterrán országok üdülőhelyei.

Alkonyati fények Portimaóban Forrás: Puskás Zoltán

Albuferia után ismét elhagytuk az óceán partvidékét, mivel az út jóval távolabb futott, az üdülőfalvakhoz csupán zsákutcák vezettek le. Ezért a déli part híres strandjaiból sajnos elég keveset sikerült megcsodálnunk. Algarve tartomány fővárosa, Faro következett, és itt véget is ért a mesés partvidék, hiszen elértük a Ria Formosa Nemzeti Park területét, mely édesvízi lagúnáiról híres, és nem éppen egy fürdőparadicsom.

Kellemes 32 fok volt, de itt már jóval melegebbnek éreztük, mint a nyugati parton. Nem véletlen, hiszen a Farótól az országhatárig tartó partot a portugálok Szélvédett partnak hívják. Ez persze náluk nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem fúj a szél, csupán annyit, hogy nem annyira.

Egy a számtalan eldugott kis tengeröböl közül Forrás: Puskás Zoltán

Latin ritmusban vitt át a komp Spanyolországba

A Guadiana folyó túloldalán már Spanyolország húzódik. Bár Vila Real de Santo Antonio és a szomszédos Ayamonte között épült egy impozáns híd, mégis azt javaslom, hogy aki erre jár, ne sajnálja azt a pár eurót, és inkább vízen közelítse meg a túlsó partot. A komp, amely valaha egy kis halászhajó lehetett, csak embereket szállít, és eszméletlenül hangulatos. A fedélzeten elhelyezett kis hangszórókból igazi latin tánczene szólt, olyan volt az egész, mint egy mozgó táncparkett.

Ayamonte nem pontosan szemben van, így több mint 10 percig tartott ez a csodás út az alkonyati napfényben, az ezer színben játszó széles, lágyan hullámzó folyón. Ilyen stílusosan kevesen érkeztek meg Spanyolországba, mint ahogyan mi tettük. A tízperces út valójában 1 óra 10 percünkbe került, hiszen vissza kellett állnunk a közép-európai időzónára.

Zenés kompozás Portugáliából Spanyolországba Forrás: Puskás Zoltán

Portugáliát az elsőtől az utolsó kilométerig élveztük. Az északi, sűrűn lakott vidék dombos nagyvárosai éppúgy elvarázsoltak, mint a szellős, nyugodt délnyugati partvidék rétekkel, erdőkkel, eldugott kis falvakkal tarkított tájai. S bár az óceán hűvös leheletét végig magunkon éreztük, nem volt okunk panaszra, mert Portugália különlegességéhez ez a furcsa éghajlat is hozzátartozik.

Korábbi beszámolónkat Portugália déli partjáról itt olvashatja.