Amikor 2014. december 31-én délután megérkeztünk Salvadorba, mindössze annyit tudtunk az országról, hogy az egyik legkisebb állam Közép-Amerikában, amelyen utunk során áthaladunk. A határátlépés után egy kiadós emelkedőn kellett feltekernünk, hogy elérjük Ahuachapan városkát, ahol egyből szállás után kezdtünk érdeklődni. Kisebb csoport gyűlt körénk, egy család mindenáron közös fényképet szeretett volna a fekvőkerékpárjainkkal, mikor egy brazil-uruguayi páros, Mariana és Luis Enrique lépett oda hozzánk.
Mint kiderült, ők is kerékpártúrázók, öt hónapja indultak Panamából, hogy két keréken fedezzék fel Közép-Amerikát. A helyi tűzoltóságon verték fel a sátrukat, ahol végül mi is engedélyt kaptunk az éjszakai maradásra. Leraktuk a matracainkat egy eresz alá, lezuhanyoztunk a tűzoltók fürdőjében, majd a közös helyiségben a két másik vendéggel és a személyzettel együtt megvacsoráztunk.
Ahogy sorstársainktól megtudtuk,
Latin-Amerikában bevált módszer, hogy a kerékpártúrázók egy-egy éjszakára a tűzoltókhoz kéredzkednek be
– ezután mi is több ízben így tettünk. De ennél érdekesebb dolog is történt a tűzoltóságon.
Mikor a tűzoltófőnök meghallotta, hogy magyarok vagyunk, egy focimeccsről kezdett magyarázni. 1982-ben, a 12 évig húzódó polgárháború kezdetén El Salvador egy vb-selejtezőn bravúros 1-0-lal legyőzte Mexikót, ezzel kijutott a focivébére. Ez óriási dolog volt akkor, de a csoda nem tartott sokáig, mert a korrupció olyan méreteket öltött, hogy a nemzeti futballszövetség vezetői még magukat a játékosokat is meglopták. A focisták nem kaptak se fizetést, se felszerelést, így a nyitómeccsen minden idők egyik legdurvább vereségét szenvedték el:
10-1-re kaptak ki, méghozzá tőlünk, magyaroktól.
Az az egy gól, amit sikerült lőniük, nagyon sokat jelentett az országnak és a csapatnak. Olyannyira, hogy az egész történetből később film is készült Uno: La Historia de un Gol címmel, melynek Facebook-oldalán még Maradona is kommentálja a történetet. Később, ahogy keresztülbicikliztünk az országon, többször megállítottak minket a magyar zászlóink miatt, és ezt a focimeccset emlegették. Mindenki nagyon barátságos volt, egy sofőrtől még egy-egy salvadori zászlót is kaptunk ajándékba.
Salvador, a foci és a háború kapcsán van egy ennél sokkal szomorúbb történet is, ez pedig a Honduras és Salvador között 100 óráig zajló futballháború. Ennek valójában csak annyi köze volt a focihoz, hogy a két ország közötti focimeccs szította fel annyira a kedélyeket, hogy kitört a véres háború, amely az oligarchák uralmának megszilárdításához vezetett, és amely előbb-utóbb amúgy is bekövetkezett volna.
De most már elég a fociból és a háborúkból, lássuk, mi történt velünk az alatt a 11 nap és 400 kilométer alatt, amíg Salvadorban tartózkodtunk. Szilveszter estéje hatalmas durrogtatással telt. A szomszédos Guatemalában már hetekkel korábban kipakoltak a petárdaárusok, de valószínűleg itt is így lehetett, mert akkora hangzavar volt, mintha egy hadszíntéren lettünk volna. Csoda, hogy tűzoltóinkat egyszer sem riasztották.
Másnap kihalt, csendes utcákat találtunk mind Ahuachapanban, mind a 40 kilométerrel távolabb fekvő Santa Anában, ahová ezen a napon átbicikliztünk. A városban egy kellemes estét töltöttünk. Vacsorára a főtéri árusoktól vettünk majonézben és reszelt sajtban megforgatott, mustáros kukoricát, desszertnek pedig citrommal és chilivel leöntött jégkását majszoltunk.
Este fővárosi szállást kerestem az interneten, és Ernesto profiljába botlottam a couchsurfingen. A rendszer szerint Ernesto 2015-ben regisztrált, vagyis csupán néhány órája. Az új tagok mindig nehéz helyzetben vannak, hiszen még senki sem írt róluk véleményt, úgyhogy sokan bizalmatlanok velük szemben. Nem így mi, akik egyből írtunk Ernestónak. Még aznap este válaszolt, így másnap, vagyis másodikán már úgy tekerhettünk be a forgalmas, zsúfolt San Salvadorba, hogy tudtuk, várnak ránk.
Ernesto az első perctől kezdve barátságos, kedves és közvetlen volt, mi pedig igyekeztünk kiváló vendégei lenni, hogy az első benyomása kellemes legyen a couchsurfingezők közösségéről. Ahogy megérkeztünk a háza elé, a fél utca odatódult. Ernesto bemutatott minket az utcában állomásozó biztonsági őrnek, és egy amerikai szomszéd is feltűnt a láthatáron, akinek aztán be nem állt a szája.
Elmesélte, hogy
használt gumiabroncsok importjával foglalkozik.
A törvényi szabályozások miatt az Egyesült Államokban már levetett, használt autó- és teherautó- gumikat hajóval ide szállíttatja és eladja. Ez nem töltött el minket túl nagy bizalommal a közlekedésbiztonságot illetően, és mindjárt világossá vált, miért láttunk annyi szétrobbant gumiabroncsot a salvadori utakon. Itt sokan addig használják a gumikat, amíg azok a használhatatlanságig el nem kopnak. Egyszer mi is láttunk egy teherautót, amely egy szétszakadt gumiabronccsal a kerekén előzött meg minket.
Azóta, hogy elhagytuk El Salvadort, már 35 ezer kilométert tettünk meg kerékpárjainkkal. Összesen tízszer kaptunk defektet ez idő alatt, és két szelephibát leszámítva valamennyit a hátrahagyott teherautó-gumiabroncsokban lévő apró fémszálak okozták. Hozzá kell tenni, hogy nem a legolcsóbb gumikkal utazunk, és tízezer kilométerenként lecseréljük őket.
Visszatérve San Salvadorra, magyar kenyeret és kalácsot sütöttünk Ernestónak és a családjának, fényképes élménybeszámolót tartottunk az utunkról az anyukája karácsonyi fényekkel kívülről-belülről feldíszített, zenélő házában, megbámultuk a másodikán este kigyulladt Walmart szupermarket fekete füstfelhőjét a város felett, és megnéztünk néhány nevezetességet.
A katedrális melletti Plaza Civica elég lehangoló látványt nyújtott a sok szeméttel és a bádog karácsonyfájával, de egy háztömbbel odébb, a Plaza Libertad oldalában nagyon érdekes épületet fedeztünk fel. Az Iglesia el Rosario kívülről öreg vásárcsarnoknak tűnt, de amikor beléptünk, egy modern templomban találtuk magunkat.
A tervezők szándékai szerint ez a templom
az emberek számára épült, Istent nem feledve.
Ennek megfelelően belül egyetlen nagy térből áll, melyet reggel és délután élénk színek töltenek meg, ahogy a színes ablakokon beárad a napfény. Közben az egész templomteret átjárja a levegő, mivel láthatatlan rések vannak a falakon, a sarokban pedig az építkezésből megmaradt betonvasakból hegesztett szobrok ábrázolják a keresztút 14 stációját. Az épület ajtaja sajnos magán hordozza Salvador polgárháború sújtotta közelmúltját is, amelyről máig látható golyónyomok és egy emléktábla árulkodik.
Ernesto szerint a főváros ugyan biztonságos, de az országban még mindig nagy bajok vannak. A polgárháború után országszerte hatalmas bűnbandák jöttek létre, amelyek védelmi pénzt szednek a falvakban élő, apró földjeiken gazdálkodó szegényektől. A helyzet azért kezelhetetlen, mert
a gengszterek többen vannak, mint az országban állomásozó katonaság és rendőrség együttvéve,
ezért az állam nem tud velük mit kezdeni.
Amikor Ernesto megtudta, hogy Zita, a feleségem nagyon szereti a kávét, elvitt minket egy plázába, amelynek egyik kávézójában a barista, vagyis a kávékészítő mester néhány éve barista-világbajnokságot nyert. Ez a kávéház azért is érdekes, mert már akkor is itt állt, amikor a plázának még híre-hamva sem volt. Vagyis a bevásárlóközpontot a kávéház köré építették.
Az itt készült kávé még nekem is ízlett, pedig én nem vagyok egy nagy kávés, és még csak nem is volt különösen drága, két-három dollárért mértek egy közepes csészével. Salvador régebben rengeteg kávét termelt, és sokan nagyon meggazdagodtak ebből, de mára már nem akkora kávénagyhatalom, mint egykor.
Három nap városnézés és vendégeskedés után jónak láttuk továbbállni. 104 kilométer tekerés után egy Jiquilisco nevű kisvárosban ért utol minket az este. 10 dollárért kaptunk egy aprócska kis szobát, amelybe bezártuk a bringákat, majd gyalogszerrel fedeztük fel a város központját. Érdekes volt, hogy a piactér több utcát is teljes egészében elfoglalt. Autóval nem is lehetett itt közlekedni, és gyalog is csak a kijelölt helyeken vághattunk át.
A Latin-Amerika-szerte minden településen megtalálható központi tér, a Parque Central itt is egy háztömbnyi helyen terült el, magában foglalva rengeteg gyönyörűen karbantartott, padokkal sűrűn terített zöldterületet, játszóteret és egy kosárlabda-, illetve focipályát. Az ilyen közösségi tereken mindenütt élénk az élet, és a környező utcákat ellepik az utcai ételárusok.
Nem volt ez másképp itt sem, így sikerült ismét hódolnunk a legkedvencebb salvadori eledelünknek, a pupusának. Ezt a rizslisztből készült, vaslapon kisütött, sajttal, tepertővel vagy babbal és különféle zöldségekkel töltött vastag, lepényszerű finomságot még Ernesto mutatta nekünk a fővárosban, de már korábban is legendákat hallottuk róla. Erre a nemzeti eledelükre méltán büszkék a salvadoriak, mert tényleg elképesztően finom.
Csak arra ügyeljünk a pupuseria, vagyis a pupusát felszolgáló étterem kiválasztásánál, hogy a sajt, amelyet tölteléknek használnak, olvadt formájában folyós, nyúlós legyen, és ne túrószerű, mert utóbbi nem olyan finom.
Jiquiliscótól már csak néhány napi bringázásra volt a hondurasi határ, ám még ezek a napok is bőven tartogattak számunkra érdekességeket. Az úton néhány fiatal leguánokat próbált nekünk eladni, persze hiába, mert az állítólag csirkeízű állatot mi jobban szeretjük a fejünk tetején kaparászva, mint gúzsba kötve vagy a tányérunkon látni.
Aztán sikerült a még Ausztráliában három dollárért vett (és Sydney-ben egy tájfutóversenyen is koptatott) futócipőmet végre lecserélnem. San Miguel városát elhagyva ugyanis egy hatalmas használtcipő-üzletre lettünk figyelmesek. Kiderült, hogy az Amerikában levetett gumiabroncsok mellett
a cipők is itt, El Salvadorban kötnek ki.
A több ezer cipő között rengeteg komoly, méregdrága, vízálló terepfutócipőt is találtam, melyek többsége nem vagy alig volt használva, és ezeket az újonnan 100 dollár feletti cipőket itt 25 dollárért vesztegették.
A hiba ott volt a dologban, hogy a jó állapotú cipők legtöbbje 40-esnél kisebb volt, és rózsaszín vagy babakék színű, amiből azt szűrtem le, hogy eredetileg nyugati nők cipősszekrényében porosodtak, mielőtt leadták őket valahol, hogy végül itt kössenek ki. Végül jó egy óra turkálás után sikerült egy 42-es méretet találnom egy futók körében népszerű márkából. Hibátlan állapotban, 18 dollárra lealkudva sikerült megszereznem, és azóta már vagy 100 kilométert beletettem.
Útikönyvünk említette, hogy El Salvadornak háromféle szuperhőse van, és valóban, mindhárommal számtalanszor találkoztunk úton-útfélen az országban. Az első természetesen Jézus Krisztus, hiszen Latin-Amerikában nagyon vallásosak az emberek. Apró kápolnák szegélyezik az utakat és a városokban az utcasarkokat, rengeteg a templom, és még a közlekedési eszközök is tele vannak kisebb oltárokkal vagy keresztekkel. Az ország neve is innen ered, hiszen a Provincia de Nuestro Señor Jesus Cristo, el Salvador del Mundo kifejezés rövidítése, ami annyit tesz magyarul, hogy a „mi urunk, Jézus Krisztus, a világ megmentőjének tartománya”.
A másik szuperhős az Észak-Amerikában dolgozó családtag, aki hétről hétre hazaküldi fizetése javarészét, hogy Salvadorban élő családjának megélhetését biztosítsa. Ez olyan gyakori, hogy szinte minden családban van egy vagy inkább több ilyen rokon.
A harmadik nemzeti szuperhős pedig egész egyszerűen valamelyik szabadon választott hollywoodi szuperhős, mondjuk Batman vagy Pókember. A salvadoriak bolondulnak az ilyen történetekért, nem egy buszt láttunk hatalmas Batman-matricával a szélvédőjén.
Salvadortól nem vártunk semmi különöset, így aztán nem is csalódtunk benne. Aranyos, kedves emberekkel és érdekes történetekkel találkoztunk e szomorú múltú, és reméljük, szebb jövőjű, barátságos országban.
Az alábbi térképen végigkövetheti Zita és Árpád útját, valamint az útról készült beszámolókat.