Mielőtt elmerülnék a részletekben, gyorsan elmondom, hogy Dinant meglátogatása nem csak az előbb leírt módon lehetséges. A Budapestről induló, Charleroi repülőterére érkező fapados járatok menetrendjei lehetővé teszik, hogy akár egynapos kirándulást szervezzünk a mesés kisvárosba, ahol nemcsak kulturális, de kulináris élvezetekben is tobzódhatunk, legalábbis ami a sört és a csokoládét illeti.
Érdemes kihasználni a belga vasút nagylelkűségét, amely péntektől vasárnapig 50 százalékos kedvezményt biztosít.
Így a Charleroi-Dinant menetjegy oda-vissza mindössze 10,4 euróba, azaz 3500 forintba kerül.
A vonatjegyet érdemes az interneten előre megvásárolni és kinyomtatni, mert így a reptér és a pályaudvar között közlekedő buszt ingyen vehetjük igénybe. Azt viszont jó tudni, hogy a busz hétvégenként óránként egyszer jár, hétköznap pedig félóránként. (A menetrendet itt találjuk.)
A repülőgépről leszállva azonnal a vasútállomásra tartó buszhoz siettem, és fél óra múlva már vonattal száguldottam Dinant felé. A szintén bájos Namurban kellett átszállnom, majd nem sokkal később megérkeztem a vallonok talán legszebb településére. Az állomás a belváros kellős közepén van, innen pár perc séta a Meuse (Maas) folyó hídja, amelynek járdáira szaxofonokat szereltek. Nem véletlenül. Ugyanis ebben a városkában született Adolphe Sax, a szaxofon feltalálója, akinek múzeuma Dinant egyik fő nevezetessége.
A Meuse hídjára olyan hangszereket állítottak ki, amelyeket a különböző európai országok ajándékoztak a városnak. A fellobogózott hídon a finn zászló mellett a finnek ajándékhangszere állott, a svédek – nem meglepő – kék-sárgára színezték a szaxofonjukat.
Adolphe Sax 1846-ban találta fel a róla elnevezett hangszert,
amely akkor világszenzációnak bizonyult, nem mellesleg pedig élete végéig kitűnő megélhetést biztosított a feltalálónak. Dinant-ban a sör és a csokoládé mellett minden e hangszer körül forog, pedig azért akad itt más nevezetesség is, amelyet kár lenne kihagyni.
Ilyen például a dinant-i Notre Dame, hivatalos nevén Miasszonyunknak szentelt katedrális. A Meuse túlpartjáról is jól látszik, szinte beszorult a fölötte magasodó citadella alá.
A katedrális sajnos nincs a legjobb állapotban, főleg ami a külsejét illeti.
Odabenn az ablakon beáramló fények misztikus zöldbe borítják a szent teret. Már 320-ban kápolnát emeltek ide, aztán az évszázadok során a templom területe fokozatosan bővült.
1228-ban a mögötte magasodó hegy leomlott, és az épület szinte teljes egészében elpusztult. Később is mintha átok ült volna ezen a helyen. Az újjáépítés után 1466-ban a templom majdnem porig égett egy hatalmas tűzvész következtében. A következő tűzeset már az első világháborúban történt, ez ismét megsemmisítette a katedrális egy részét. A folyó bal partján álló Notre Dame csodálatosan illeszkedik a városképbe, a túlpartról remek témát kínál a fotósoknak.
Miután megnéztem a templomot, siklóra szálltam, hogy a Dinant fölé magasodó citadellára menjek. Megmászhattam volna a 408 lépcsőfokot is, de jobbnak láttam, ha 8 euróért igénybe veszem a kis kabin szolgáltatásait. A városra néző kilátás miatt megérte felmenni. A fák között egy II. világháborús repülőgépet állítottak ki, a vár udvarán pedig néhány akkurátusan elhelyezett ágyúgolyót láthatunk. Amúgy az eredetileg 1051-ben emelt citadellát 1530-ban építették újjá, de mai formáját csak 1820-ban nyerte el. Belsejében hosszú folyosókat és korabeli ruhába öltöztetett csúnya bábukat, azaz panoptikumot találunk.
A mellvéd külső részére csak idegenvezetővel lehetett kijutni. A csoportos túrák óránként indultak, és hiába volt a csapat nemzetközi,
az idegenvezető öregúr csakis franciául volt hajlandó beszélni.
A két világháború emlékei persze lépten-nyomon visszaköszönnek. Akik látták a Halál 50 órája című amerikai háborús filmklasszikust, tudják, hogy a történet innen 100 kilométerre keletre, az Ardennek erdőségében játszódott. Az I. világháborúban pont a citadella területén zajlottak a legvéresebb harcok a német és a francia seregek között. Ezekben a csatározásokban szenvedett sebesülést egy Charles de Gaulle nevű fiatalember, aki később Franciaország elnöke lett. Nem véletlen, hogy a város hídját is róla nevezték el, mint ahogy az sem véletlen, hogy a folyó jobb partján álló szobor őt ábrázolja.
Az pedig, hogy De Gaulle tábornok túlélte az itteni harcokat, tényleg csodaszerű történet. 1914 augusztusában, miközben emberei sorra hullottak el mellette, ő a lábába kapott golyóval együtt valahogy el tudott kúszni a folyóparti házak egyikébe. Későbbi visszaemlékezései során többször leírta, hogy maga sem érti, miként maradhatott életben.
A történelemóra végén már régen túl voltunk a déli harangszón, itt volt az ideje, hogy átadjam magam a kulináris élvezeteknek. Korábban Brugge városában már tapasztaltam, milyen isteni tud lenni egy korsó meggyes sör (bár az igazi sörivók ilyet állítólag nem vesznek a szájukba), azt azonban kevesebben tudják, hogy
Belgium világhírű söre, a Leffe is ebből a városból származik.
Az azonos nevű kolostorban a 13. században kezdték meg a sör főzését, és erre minden itt lakó vallon ember roppant büszke. A főzet eredetileg a szerzetesek védőitala volt, de a helyi kanonok 1240-ben úgy döntött, sörgyárat alapít.
A folyóparton egymás hegyén-hátán álltak az éttermek, amelyekben a pizzától kezdve a kagylós tésztán át az ország összes kulináris különlegessége szerepelt az étlapokon. A legbiztosabbra mentem, mert tudtam, hogy
a spagettivel összefőzött feketekagyló a világ egyik legfinomabb csemegéje.
Most sem kellett csalódnom. A meggyes sör maga volt a mennyország, utána pedig a helyi csokoládéboltok egyikében beszereztem néhány valószínűtlenül finom édességet.
Ám időm sajnos lejárt, el kellett hagynom a csodás kisvárost, ha időben vissza akartam érni Charleroi repülőterére. Viszont megígértem magamnak, hogy egyszer még visszajövök. Vallonföld csodáit alaposabban fel kell fedeznem, hiszen természeti és történelmi örökségei szinte kimeríthetetlenek.