A 16 kilométer hosszú Wörthi-tó partján muskátlis alpesi fogadók és elegáns szállodák váltakoztak, de a tájképet néhány bájos templomtorony is tarkította. A tó vize nagy mélysége ellenére felmelegszik, így akár fürdésre is alkalmas. A pálmafáknak, virágos kerteknek köszönhetően a táj szinte mediterrán hangulatú volt, amikor ott jártam, különösen Maria Wörth településen, ahol árnyas parkokat és a régi templomok körül virágokkal zsúfolásig díszített temetőket találtam. Az egész vidéken nemcsak a panziók, éttermek ablakai roskadoztak a muskátlis ládáktól, de a körforgalmak is gyönyörűen virágoztak, mintha szépségverseny zajlana köztük.
A tartomány és egyben a Wörthi-tó fővárosa,
Klagenfurt remek választás a kultúra és a gasztronómia kedvelőinek.
A várossal való ismerkedést érdemes a Neuer Platzon, a főtéren kezdeni, ahol máris megcsodálhatunk két remekbe szabott épületet, a klasszicista Rathaust és a reneszánsz Landhaust. A turisztikai hivatalban akár magyar nyelven is elérhető egy nagyszerű rajzos térkép a város több tucat érdekes épületének bemutatásával, Séta az óvárosban címmel. Az összes jelzett látnivaló körbejárható gyalogosan is, úgyhogy átlagos kondícióval tömegközlekedésre nincs szükség. Ha valaki nem szeret gyalogolni, bicajt is bérelhet. Én szinte furcsán éreztem magam gyalogosan, mert körülöttem mindenki kétkerekűvel vagy gördeszkán hasított.
Nem tudom, kinek mennyire jönnek be a sétálónegyed utcái fölé aggatott színes esernyők, de szerintem nagyon bájos, vidám hangulatot kölcsönöztek a városnak. Az is egyből feltűnt, milyen szépen karbantartottak a házak, és mennyire egységes, rendezett utcaképet alkotnak.
Madártávlathoz irány a meghökkentő formájú kilátó, a Pyramidenkogel. A száz méter magas építmény felső szintjére szupergyors lift visz fel, lefele a bevállalósabbak az óriáscsúszdát is választhatják. Reggel nem voltak igazán ideálisak a fényviszonyok, inkább késő délután, kora este érdemes ide jönni, ha valaki szép fotókat szeretne készíteni.
Ha a tó környékén szállunk meg, kapunk egy ingyenes Wörthersee-kártyát, amely egy rakás programlehetőséget kínál, valamint számos vendéglátóhelyen kedvezményekre jogosít. Később kiderült, hogy
ilyen kártya a többi tónál is van, szintén ingyenesen.
Létezik egy fizetős változat is, amely az egész tartományra érvényes és háromféle időtartamra (1, 2 és 5 hét) váltható ki. A Karintia-kártya a múzeumbelépőktől bizonyos útdíjakig sok ingyenes szolgáltatást nyújt, érdemes kiszámolni, jobban járunk-e vele.
Következő megállóm Feld am See volt a Brennsee partján. Ez nem olyan hatalmas tó, mint az előző, barátságos, már-már családias hangulatú, és elsősorban azoknak ajánlanám, akik az aktív nyaralást szeretik. Működik ugyanis itt egy sportcentrum, ahol egy rakás dolgot ki lehet próbálni, meg lehet tanulni: teniszezést, vitorlázást, szörfözést, kajakozást, pingpongozást, bicajozást, télen pedig minden elképzelhető téli sportot. Lehetőség van bérlésre, privát órákra, három-öt napos tanfolyamokra.
Akárcsak az előző tónál, itt is minden, a régióban megszálló vendég kap egy Bad Kleinkirchheim-kártyát, amely egy csomó szabadidős és wellnessajánlatot foglal magában. Hetente hat nordic walking- és vándortúrát szerveznek, heti ötször lehet mountainbike- és e-kerékpár túrán részt venni, ki lehet vele próbálni a szörfözést, vitorlázást vagy a stand up paddle (SUP) deszkát –
és mindezt ingyen.
A kártya a nyaralókra van kitalálva, május 25. és október 23. között érvényes.
Még életemben nem ültem vitorlás hajón, ezért beneveztem egy vitorlástúrára. Kipróbálhattam a kormányzást, ami nem is tűnt olyan ördöngösnek. Igaz, egy picike hajón, tökéletes szélviszonyok és kontrollált körülmények között utaztam,
de azért boldogan estem át a tűzkeresztségen.
A bicajok közül leginkább az e-bike (elektromos akkuval működő bicaj) izgatott, mert azt még soha nem volt alkalmam kipróbálni. Az egyórás túra alatt tettünk egy jó nagy kört a környéken, felkapaszkodtunk a hegyoldalba, ahonnan remekül látszott az egész tó, majd a kis bemelegítés után Bad Kleinkirchheim felé vettük az irányt.
Egyből feltűnt, hogy
a környéken rengeteg a kiépített és remekül jelölt kerékpárút,
úgyhogy eltévedni sem lehet. Tekerhetünk sík terepen vagy hegyes-völgyes vidéken, tehetünk rövid kört vagy hosszabbat, választék akad bőven az összesen 700 kilométer hosszú kerékpárútrendszerben.
Az elején vidáman tekertem felfelé a hegyoldalban, élveztem, hogy mennyire rásegít a tempómra az akku, de egy idő után azért elkezdtem érezni, hogy akku ide vagy oda, azért ezt a bicajt is keményen kell pedálozni. Csak azért nem adtam fel, mert a túravezető említette, hogy 80 éves nyugdíjasokkal és gyerekekkel is számtalanszor megjárta már ezt a túrát, úgyhogy elég kínos lett volna, ha én kezdek el nyivákolni, hogy forduljunk vissza.
Nagyjából az utolsókat rúgtam, mire végre felértünk a hegyoldalban elterülő kisvárosba, ahol két termálfürdő üzemel, és ahol kis templomot emeltek az elsőként megtalált termálkút fölé. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy egy négy évszakos üdülővárossal van dolgom. Nyáron a közeli tavat és a fürdők külső részlegét élvezhetik az utazók, télen szuper sípályák vannak, tavasszal és ősszel pedig jöhetnek a kirándulók, bicajosok. A sífelvonók némelyike nyáron is üzemel, hogy azok is túrázhassanak, akiknek a felfelé kaptatás nehézkes lenne.
Lefelé sem volt sokkal könnyebb a bicajozás, akkor az ujjaim fájdultak meg a folyamatos fékezésben, de ugye mondanom sem kell, hogy egy pillanatra nem bántam meg a túrát, mert a táj lélegzetelállító, és igazán kiábrándító lett volna telepöfékelni egy autóval.
Ha valakinek a kikapcsolódást a totál nyugi jelenti, akkor szerintem a Weissensee mellett van a helye. Itt egyáltalán nincsenek éjszakai bárok, táncos helyek, sőt semmi hangos rendezvény (a többi tónál előfordulnak zenei fesztiválok, motoros találkozók). Egy darabig nem értettem, mitől érzem a tavat a többinél sokkal meghittebbnek, csendesebbnek, de aztán rájöttem:
nem lehet körbeautózni.
Nincs átmenő forgalom, csak az jár erre, aki itt akar nyaralni.
Itt én sem erőltettem meg magam. Egyetlen célt tűztem ki magam elé: felmenni a hegytetőre a sífelvonóval, és megkóstolni valami specialitást a hegycsúcson működő különleges kis fogadóban, a Naggler Almban. Ez egy egészen elvarázsolt kis hely. Amióta világ a világ, itt mindig állt egy fogadó.
Néhány éve egy helyi lány bérli, akinek szenvedélye a fenntartható biovendéglátás.
Tart malacot, tyúkokat és pulykát, termeszt sokféle zöldséget, gyümölcsöt és fűszernövényt, és ami nincs neki, azt a környéken élő termelőktől vásárolja.
Meggyőződése, hogy egészen mások úgy az ételek, ha tisztában van vele, honnan származnak a hozzávalók, ha ismeri a termelőket, ha tudja, hogyan dolgoznak. Hogy komolyan gondolja a dolgot, az étlapon és a honlapon is látszik: részletesen bemutatja, milyen alapanyag honnan érkezik. Megkóstoltam a karintiai specialitást, a töltött batyut, majd az áfonyás smarnit, és mindkettő isteni finom volt.
A tulajdonosnak láthatóan szívügye, hogy elterjessze a pazarlás nélküli, helyi terményeken alapuló életvitelt, ezért például fűszernövényeket ismertető sétákat is szervez. Nemzetközi csapatának minden tagját nagyra becsüli. Mivel egy amerikai is dolgozik a konyhán, július 4-re nagy függetlenségi napi murit szerveztek. Érdekes az is, hogy
a téli és nyári szezonban más módon üzemel az étterem:
nyaranta felszolgálók veszik fel a rendelést, a túrázók ugyanis szívesen pihennek, ejtőznek a teraszon. Télen viszont önkiszolgáló pultot állítanak fel, a síelők ugyanis szeretik minél jobban kihasználni a síbérletet, és gyakran nincs türelmük várakozni.
A tulajdonossal beszélgetve szóba került, hogy csütörtökönként egy helyi halkereskedő árujából készítik a fogásokat. Másnap délelőtt fogtam magam, és meglátogattam Martin Müllert, aki
tíz éve azzal foglalatoskodik, hogy újra legyen tavi pisztráng a Weissenseeben.
A karintiai tavakban ugyanis sokáig ez volt az őshonos, legfontosabb halfajta, de sajnos teljesen eltűnt, mivel a behurcolt halak egyszerűen kipusztították. Most értettem meg, miért vadásztam hiába napok óta pisztrángra az éttermekben az útikönyv ajánlása ellenére. Majd írok a Lonely Planetnek, hogy ideje lenne ezt a részt frissíteni.
Szóval Martint mindig is érdekelte a halászat, ezt tanulta az egyetemen, majd a közeli Millstätter See melletti halfarmon leste el a haltenyésztés alapjait. Egy évtizede alakította ki saját halfarmját, és azóta rendületlenül, egyre nagyobb mennyiségben telepíti a pisztrángokat a tóba, de egyelőre sikertelenül. Az egész országban küzdenek ezzel a problémával, legközelebb a németországi Bodenseeben értek el némi sikert, de ott sincs annyi hal, amennyi kívánatos lenne.
Ez a küldetés persze egy rakás pénzt felemészt. Martin Müller és a társa 15 tonnányi feldolgozott halat állítanak elő,
de ez sem igazán nyereséges vállalkozás,
úgyhogy elsősorban a szállodáknak, éttermeknek értékesített élőhalból van bevételük. Ezeket szintén ők tenyésztik, de a pici halakat egy másik farmon nevelik nagyra, mert erre nekik nincs kapacitásuk. Beszélgetés közben kaptam egy kis kóstolót, persze nem pisztrángból, hanem nagy marénából. Azok után, amit hallottam, nem is lett volna szívem megenni egy pisztrángot.
A Weissensee mellett volt az utazás legjobb szállása, a Seehotel Enzian, amelynek csodás szaunája van közvetlenül a vízparton. Akár egyből a tóba is ugorhat, akinek úgy tartja kedve. A tipikus osztrák hegyvidéki fogadó külső mögött egy négycsillagos hotel kényelmét találjuk kifejezetten szívélyes vendéglátással. A vacsoránál és a reggeli szerviz személyzetében is akadt egy-egy magyar, sőt kiderült, a szakácsok között is van honfitársunk – rengetegen dolgoznak errefelé.
Kicsit körbeérdeklődve nyilvánvalóvá vált, hogy ez a tó télen is remek hely. Bár a síelők „csak” egy négyüléses nagy felvonót és három tárcsást használhatnak, ingyen buszokkal könnyedén elérhető Nassfeld, a tavon pedig korcsolyázni lehet. Olyannyira, hogy minden télen itt rendezik meg a 200 kilométeres gyorskorcsolya-maratont, amelyen 16 kört mennek a versenyzők. Elég látványos lehet. Mivel a tartomány rabul ejtette a szívem, igyekszem egyszer télen is visszajönni, megnézni, akkor milyen arcát mutatja.