Miután Nógrát megyét bejártam, Balassagyarmatnál gurultam át a határon, és az útjelző táblákat követve azonnal Losonc felé vettem az irányt. Nem kellett sokáig tekernem a kormányt, mert jobb felől szemrevaló kis falu tűnt fel. Az egykor volt Szklabonya ma már Mikszáthfalva.
Takaros kis ház állt az út jobb oldalán, a kertben vagy negyven magyar nyugdíjas téblábolt. Őket egy turistabusz hozta el a nagy palóc mesélő, Mikszáth Kálmán egykori szülőházába, pontosabban annak 1979-ben újjáépített változatába. Odabent a kiállítást közel 2 eurós belépődíj ellenében nézhetjük meg. Az író portrészobrát a ház előtt állították ki, a kedves kis épületben pedig életének minden jelentős állomása helyet kapott.
Bent egy lelkes idegenvezető magyarázott a nyugdíjasoknak. Az egyszerűen berendezett múzeumban láthattam az író ágyát, egykori íróasztalát és több személyes tárgyát. Kiderült, hogy a ház sok hányattatáson ment keresztül, de ma már a felvidéki magyarság és Szlovákia egyik védett műemlékhelye. A házban tökéletesen
nyomon lehetett követni a „jó palócok” és a „tót atyafiak” egykori világát.
A magyar és a szlovák nyelv mellett angolul is feliratoztak mindent, ennek ellenére nem mondható, hogy tömegek ostromolnák ezt az irodalmi emlékhelyet.
A szemközti temetőben nyugszik az író húga, Mikszáth Mariska. Mikszáth Kálmán amúgy húsz évet – 1852 és 1872 között – élt ebben a házban, és nem csoda, hogy egész írói pályafutására nagy hatással voltak az itt eltöltött évek. Valahogy tényleg az volt az ember érzése, hogy visszacsöppen a 19. század Magyarországának életébe, a palóc hangulatba, Nógrád akkori világába. A Mikszáth-ház nem nagy múzeum, de aki erre jár, mindenképpen kanyarodjon le Mikszáthfalvára, mert érdemes megnézni.
Ezek után indultam tovább Alsósztregovára, hogy megnézzem a Madách-kastélyt. Az épület kívülről is építészeti remekmű, odabenn pedig fantasztikusan érdekes és szépen berendezett múzeum fogadja a látogatót, na meg a rendkívül lelkes fiatal hölgy, aki azonnal megfizettette velem a 3 eurós belépőt.
Nem volt ezzel semmi baj, ámbár próbálkoztam a nemzetközi újságíró-igazolványommal, amellyel a világ számos múzeumába díjmentesen bejutottam már. A kisasszony ekkor egy papírt tolt elém, amelyen az áll, hogy sem nyugdíjas-, sem újságíró-igazolvánnyal nem vehető igénybe semmilyen kedvezmény. Az okokat is azonnal megtudtam: rengeteg volt a visszaélés ezekkel a kártyákkal, így a múzeumot fenntartók kénytelenek voltak úgy dönteni, hogy senkinek nem jár semmilyen kedvezmény.
Utólag visszagondolva a három euró bőven megérte, mert magyar nyelvű, fejhallgatós idegenvezetést is kaptam. Azaz egy masinát a zsebembe tettem, a fejemre fejhallgatót illesztettem, és az egyes megállóknál
ízes magyarsággal beszélő női hang ismertette a legfontosabb tudnivalókat.
Voltak eredeti emléktárgyak, de akadtak olyanok is, amelyeknek az eredetije Budapesten található. A kastély épülete egyébként kétszer is leégett. Az első tűzvész 1717-ben, a második 1758-ban esett meg, majd a 18. század végén az író nagyapja, Madách Sándor ismét felépítette ezt a szemkápráztató kúriát.
Az ember tragédiája, amit a magyar irodalom egyik legnagyobb hatású művének tartanak,
itt, ebben a házban született meg.
A kiállítás második része végigvezet a mű színein, az író legfontosabb gondolatait pedig a kiállítótáblákra feliratozták. Nem hiányozhat innen a tragédia híres befejező mondata, a „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!”
Akik veszik maguknak a fáradságot, és időt szánnak az egyes színekre, elolvassák a hozzájuk tartozó történeteket, megtekintik a grafikákat vagy a képeket, egyfajta időutazáson vehetnek részt, amely elviszi a látogatót Az ember tragédiájának valamennyi színébe. Rómába, Londonba és a többi nevezetes helyre, ahol Ádám, Éva, Lucifer és az Úr története játszódik.
A kastély mellett lévő iskola tetején éppen egy gólyapár etette két kicsinyét. Innen, a járólapokat követve, mintegy tízperces sétával jutottam el Madách Imre monumentális síremlékéhez. A szép alkotást az utolsó pillanatban mentették meg a pusztulástól. A sír fölött Ádám szobra, Rigele Alajos alkotása magasodik. Az írót ugyan eredetileg is Alsósztregován temették el, de csak 1936 óta nyugszik ezen a helyen.
Az egykori Nógrád vármegye területe még számos kincset rejt. Ilyen a füleki vár vagy a gácsi kastély, amelybe ezúttal felújítás miatt nem tudtam bejutni. Ha Losonctól Zólyom felé vesszük az irányt, csak pillanatokig láthatjuk a monumentális gácsi kastélyt, amely a dombok között, erdők ölelésében húzódik meg. Azt már messziről észleltem, hogy a hatalmas épületet állványerdőbe vonták, és ha minden igaz, a későbbiekben wellness-szálloda nyílik benne.
A helyiek azonban erre csak legyintettek, és elmondták, hogy a hányatott sorsú ház felújítása 2008 óta húzódik. Nagy kár, mert az egykori Nógrád vármegye és
a Felvidék egyik legszebb kastélyáról van szó.
Megközelíteni nem lehetett, a táblák harapós őrkutyákra hívták fel a figyelmemet, ezért nem kockáztattam. A csodás épületet 1993-ban hagyták sorsára, előtte mentálisan sérült fiatalokat gondoztak benne hosszú éveken keresztül. A Forgách család 1544-től egészen 1945-ig birtokolta a kastélyt, ők valószínűleg jobban vigyáztak rá, mint kései utódaik.
Fülek várában igazán elmerülhet a középkor történelmében az ide látogató. A Salgótarján felé vezető úton, a magyar határ előtt 15 kilométerrel Fülek felett emelkedik a rom – a vár már a 13. században ismert volt. Csak azokat a tájképbe nem illő lakótelepi házsorokat tudnám feledni! Amúgy az út során sokat bosszankodtam az egykori Csehszlovákia eme remek „tájépítészeti” megoldásán. Mert ezeket
a gyönyörű fekvésű településeket igencsak elrontották az ide nem illő panelsorokkal.
Jó példa volt erre a Balassagyarmattól északra fekvő Nagykürtös, amelynek fekvése tényleg csodálatos. Hogy ide miért kellett paneldzsungelt építeni, az örök rejtély marad a számomra.
Visszatérve Fülekre, a rekkenő vasárnapi hőségben a többség a nyitva tartó szupermarketek felé vette az irányt, a várban kevesen tébláboltak. Az egykori építményből ma már csak az alsó rész maradt meg, az 1682-es ostrom, majd az ezt követő robbantások teljesen tönkretették a középkori emlékhelyet. A füleki vár amúgy azon kevés magyar erődítmény közé tartozott, amely már a tatárjárás előtt felépült, és az 1241-es muhi csatavesztés után a mongol és a tatár hordák csak kevés várat nem tudtak elpusztítani. Füleké ilyen volt.
Ha már erre járunk, semmiképp se hagyjuk ki a kékkői várat, amely egykor a Balassa, majd a Károlyi család birtokában állt. Az épület ugyanis a környék legszebb panorámájával ajándékozza meg az oda látogatókat. Ugyanakkor az egykori vármegye mai szlovákok és magyarok lakta kisfalvai nincsenek sokkal jobb helyzetben, mint magyarországi társaik.
A települések lakossága rohamosan fogy és öregedik,
egyre több az elhagyatott, pusztulásra ítélt ház.
Mégis arra biztatok mindenkit, hogy Nógrád megye megismerése után lépje át a határt, és barangoljon egy kicsit az egykori Magyarország máig is felfedezhető történelmi és irodalmi emlékhelyei között. Élő irodalom- és történelemórában lesz része, amelyre garantáltan sokáig emlékezni fog.
A bejárt útvonal: