Az Instagramon bukkantam rá olyan fotókra, ahol helikopterből lógatják ki a lábukat az utasok, jobbnál jobb lábszelfiket és egyéb izgalmas képeket kattintgatva.
El is döntöttem, hogy kerül, ami kerül, ezt nekem is muszáj kipróbálni.
Már csak azért is izgatott a lehetőség, mert korábban már fotóztam „rendes" helikopterből, de ablaküvegen keresztül ez azért csak nem az igazi, ráadásul ritka ronda szürke időt fogtam ki. Az új kalandra kiszemelt napon viszont ragyogó, kék égre ébredtem, úgyhogy irány a heliport.
A kaland már ott elkezdődött, hogy el kellett jutni a felszállóhelyig. Míg az összes többi városnéző helikopteres cég a Manhattan déli csücskében található leszállópályát használja, ez az új társaság kint székel New Jersey-ben, ahova részben helyi vasúttal („Path”, olyasmi, mint nálunk a HÉV), majd taxival kell eljutni. Én az Uber közösségi taxit használtam, amelynek alkalmazását az előző este töltöttem le, így az, hogy először használtam, még hozzáadott az izgalmakhoz. Arról nem is beszélve, hogy nem értettem, miért néz rám csodálkozva a sofőr, de mint kiderült, a heliportnak is helyet adó ipari területen egy börtön is található.
A heliporton először kiokosítottak a fő tudnivalókról, kitöltöttem egy rakás papírt, majd valamiféle hámot kötöttek rám, amellyel több ponton rögzítettek az üléshez. Erre azért van szükség, mert a helikopternek az egyik oldalon hiányzik az ajtaja, és az utasok leginkább itt ülnek, és nem biztos, hogy a biztonsági öv elegendő védelmet jelentene.
Az izgalmat személyesen is megtapasztaltam, amikor egy kanyart meglehetősen vagányul bedőlve vett be a pilótánk, és én elfehéredett arccal kaptam el a kapaszkodót. Ezt a pillanatot leszámítva, sőt, inkább ezzel együtt hatalmas élmény volt a repülés.
Az ember adrenalinszintje a helikopterrel együtt az egekbe szökött, ahogy felemelkedtünk New York fölé.
Ott terült el alattunk az imádott város, és végre kedvem szerint forgolódva, szabadon nézegethettem, fotózhattam. Elkészülhetett a hőn vágyott lábszelfi, és ujjaim közé csippenthettem a Szabadság-szobrot.
Ezek egyébként egyáltalán nem annyira egyszerű fotók, mint ahogy az Instagram képei alapján elképzeltem őket.
A szél ugyanis rettenetesen erős volt fent,
úgyhogy komoly koncentrációra volt szükség a kép megkomponálásához – ami sok esetben így is elég csálé lett. Ahogy kidugtam a lábam a gépből, azonnal elkapta a szél, miközben a fényképezőgépet is erősen kellett tartani, hogy nagyjából oda lőjön, ahova szeretném.
A helikopterre a fényképezőgépen kívül semmit nem lehet felvinni, épp azért, nehogy kipotyogjanak a táskák útközben, és a kamerákat is karabinerekkel rögzítik a hámhoz. Ha valaki okostelefonnal szeretne fotózni, akkor jó tudni, hogy egyelőre kizárólag iPhone 5 és 6 típusokhoz van rögzíthető keretük, így csak ezeket engedik fel a gépre (mivel nekem eltérő típusú telefonom volt, nem is tudtam felvinni, így olyan fotó nem készülhetett, amelyben a kamera kijelzője is benne lenne).
Nyilván nem ezek a hókuszpókusz fotók voltak a legfontosabbak,
hanem a végtelen szabadság érzése, ahogy a nyitott gépen ülve szó szerint az ember lába alatt hevert a város,
és ahogy a szél borzolta a hajam, amikor kíváncsian nyújtogattam a nyakam mindenfelé. Akár azt is megnézhettem, milyen a kilátás a Park Avenue felhőkarcolójának legfelső szintjéről, amely a legmagasabban fekvő lakás lesz a világon.
A repülés jóval drágább a megszokott helikopteres városnézéseknél – a 20 perces menet ára 299 dollár (84 ezer forint), a 30 percesé 499 dollár (139 ezer forint), míg ugyanilyen időtartamú repüléseket 209, illetve 290 dollártól (59–81 ezer forint) találunk a hagyományos gépeknél –, az élmény azonban összehasonlíthatatlanul nagyobb. Nagyrészt amiatt, hogy hiányzik a gép ajtaja, de voltak más előnyök is.
Míg a hagyományos cégek az internetes értékelések szerint hírhedtek arról, hogy néhány perccel megrövidítik az utasokat, mi egy perccel többet mentünk, mint amennyit befizettünk. A felszállás előtt megkérdezte a pilóta (aki egyébként egy törékeny, fiatal, szőke hölgy volt), van-e bárkinek speciális kívánsága,
ugyanis minden utat egyedileg alakítanak ki.
Én például kértem, hogy repüljünk el a Chrysler-building közelében, arra ugyanis nem lehet felmászni, és szerettem volna közelebbről megnézni a tetőszerkezetet.
Van, aki a hidakat szereti megközelíteni, de volt már olyan kérés is, hogy valaki egy tetőre épült éttermet akart fotózni. Már az is eleve nagy szó, hogy egészen berepültünk a város fölé, a hagyományos cégek 15-20 perces útjai ugyanis csak a Hudson folyó felett vezetnek.
A cég már évek óta működik, de korábban csak kereskedelmi célú fotózásokra lehetett kibérelni a gépeket. A nagyközönség számára néhány hónapja lett elérhető a repülés, és a személyzeten még érződik az újdonság varázsa, a kezdeti lelkesedés és kedvesség – ami remélhetőleg sokáig kitart majd.
Ha megtehetem, én egész biztos benevezek még egy repülésre, akkor majd egy este nyolc körül kezdődőre, hogy az úgynevezett „kék órában" tudjam fotózni a város fényeit. Sok élmény ért már New Yorkban, de ez volt az, ami után órákkal később is úgy éreztem, a felhőkön járok...
Kevésbé emeli meg az adrenalinszintet, de hasonlóképp kihagyhatatlan a One World Trade Center (korábbi munkanevén: Szabadság-torony) tetején épült kilátó, amely 2015. május 29-én nyílt meg a nyugati félteke legmagasabb felhőkarcolójának legfelső szintjén, 382,2 méter magasan.
Ha már ott jártam, megnéztem a lerombolt ikertornyok helyén létrehozott emlékhelyet is, amely ugyan már nem újdonság, de eddig előzetes regisztrációval, hosszas biztonsági ellenőrzés és kordonok közt való terelgetés után volt látogatható – amit méltatlannak éreztem. Mostanra elhárultak az akadályok, és
a teljes nyugalmat, visszaemlékezést csak a szelfibottal hadonászó turistahad zavarja meg.
Számomra azért volt torokszorító a látogatás, mert néhányszor a régi kilátóban is álltam, és szomorú volt erre visszagondolni az egykori tornyok helyén álló, vízzel teli medencék mellett.
Az új felhőkarcolóhoz érkezve egyből feltűnt, hogy itt viszonylag rövidebb sor kígyózik, mint a jóval forgalmasabb Empire State Building előtt. Ráadásul a tömeg sokkal gyorsabban mozog, azaz ügyesebben alakították ki a jegyvásárlók és a lifthez sorban állók pörgetését. A személyzet is profibbnak, kedvesebbnek tűnt, hiába, itt is még egy új szolgáltatásról van szó.
A liftezés a felső szintre már maga is nagy élmény, ugyanis egy különleges time-lapse videón a város története elevenedik meg a szemünk előtt.
Az 1500-as évektől kezdve lehet látni, hogyan emelkednek ki a ma már jól ismert felhőkarcolók a földnyelvről,
hogyan épülnek egymás után a folyókon átívelő hidak, hogyan alakulnak ki a sugárutak, forgalmas terek és zöld parkok.
A 100. emeletre felérve egy nagy képernyő előtt gyűjtöttek össze pár liftnyi utast, majd a hatalmas kivetítő vásznon egy videót mutattak, amelyben megszólaltatták az építkezésen résztvevőket, valamint ízelítőt kaptunk a város hangjaiból – mint például az oly megszokott figyelmeztetés a metrón, hogy az ajtók záródnak.
Amikor már szinte belefeledkezett az ember, hogy nem egy moziban, hanem egy kilátóban van, hirtelen vége lett a filmnek,
felgördült a függöny, és ott terült el a város a szemünk előtt.
Bevallom, a kis mimóza lelkemmel azonnal elpityeredtem, pedig már tucatnál is többször jártam New Yorkban, de a látvány így is szíven ütött.
Miután összeszedtem magam, boldogan körbejártam a kilátószintet. Az egyetlen negatívum az Empire State Buildinggel vagy a Top of the Rock kilátóval összehasonlítva, hogy
itt nincs lehetőség kimenni a szabadba, kizárólag üvegen keresztül lehet fotózni,
és erős napsütésben gyakorlatilag elkerülhetetlen, hogy a kép itt-ott becsillanjon. Na de ez legyen a legnagyobb baj.
A lifttel lefelé menet sem unatkoztam, mert akkor élő képet látunk arról, mi van körülöttünk, azaz gyakorlatilag olyan volt, mintha üvegfalú felvonóban utaznánk.
Nagyszerű élmény volt mindkét alkalommal madártávlatból is körülnézni a városban. Akinek belefér a költségvetésébe, feltétlenül javaslom a helikopteres repülést, de a kilátó is fantasztikus panorámát kínál.