Rémálom a Karib-tenger lakatlan szigetén

Egy héttel korábban egy másik lakatlan szigetre már odaköltöztem kicsit

Hajóstoppos utazásaim során rengeteg helyen volt szerencsém járni. Megfordultam nagyvárosokban, kisvárosokban, egészen apró településeken, de lakatlan szigetet még nem sodort elém a víz. Egészen mostanáig. 

Most először volt ugyanis olyan kapitányom, aki szívesen horgonyzott lakatlan szigetek közelében. Így történt, hogy egy egész hetet tölthettem a karib-tengeri Tobago Caysben. Gyönyörű korallzátony veszi körül ezt az öt szigetből álló szigetcsoportot, amelynek mind a szárazföldi, mind a víz alatti része nemzeti park.

Egy héttel korábban egy másik lakatlan szigetre már beköltöztem egy kis időre Forrás: Wynne-Hughes Veronika

Burjánzó természet

Emberek ugyan nem élnek a szigeteken, a természet viszont burjánzik. Rengeteg például a teknős, a rája, a cápa. Mivel ez utóbbi nem töltött el határtalan örömmel, rögtön elhatároztam, hogy az éjszakai úszkálást mellőzöm. Ugyanakkor nagyon szerettem volna egy éjszakát egyedül tölteni az egyik szigeten.

Előadtam a kívánságomat Lesnek, a kapitánynak, aki végül valamivel sötétedés előtt kivitt a kis csónakunkkal az egyik sziget partjára. Néztem, ahogy visszamegy a hajóra, és közben feltett szándékom volt, hogy

ma csak hárman leszünk ezen a szigeten: én, a könyvem meg egy üveg rum.

Olvasáshoz készülődve Forrás: Wynne-Hughes Veronika

Nagyjából egy órám volt még sötétedésig, így nekiálltam megfelelő helyet keresni éjszakára. Végigjártam a partvonalat, de nem találtam olyan zugot, ahol kényelmesen letelepedhettem volna. Ha ez nem lett volna elég, az időjárás is ki akart szúrni velem: a sziget keleti oldalán leszakadt az ég.

A mérgező fa

Barlangot nem láttam sehol, a fás részeket pedig mindenképp el akartam kerülni a manchineelfa miatt.

Ez a világ egyik legmérgezőbb fája, ebben a térségben pedig elég sok helyen nő.

Ha esik, tilos alá állni, mert a lefolyó esővíz, mintha savvá válna, hólyagos duzzanatokat hagy maga után az ember bőrén.

Régen kínzóeszközként is jó szolgálatot tett. A helyi indiánok a fa törzséhez kötözték foglyaikat. Nem szerettem volna kipróbálni, mit élhettek át a szerencsétlenek.

Ezeket a fákat általában megjelölik piros festékkel,

de mivel most lakatlan szigeten voltam, fogalmam sem volt, itt is hagytak-e jelzést a törzsükön. Így aztán nem mertem elmenni a partról, csak álltam az esőben.

Manchineelfa, a törzsén piros festékkel megjelölve Forrás: Wynne-Hughes Veronika

Amikor végre elállt az eső, rádión felhívtam Lest, és megkértem, vigyen át inkább a szemben lévő szigetre. Ekkor már szürkület volt. Szegény el is jött értem, és ismét csónakba szálltam. Ajánlkozott, hogy visszavisz a hajóra, de arra gondoltam,

a másik sziget nagyobb valamivel, és több a szép partszakasz,

biztosan találok megfelelő helyet. Ha meg esetleg úgy alakul, egy kis esőbe nem halok bele. Így hát Les visszament a hajóra – aznap már másodszor.

Egy ideig fel-alá kóvályogtam újonnan elfoglalt lakatlan szigetem partján, aztán szerencsére találtam egy gyönyörű, fehér homokos szakaszt. Kikötöttem két zászlót egy pálmafára, végül is elfoglaltam egy szigetet, még ha csak ideiglenesen is.

Tobago Cays a hajóról fényképezve Forrás: Wynne-Hughes Veronika

A gyűrűk ura a vége felé közeledett

Elindítottam a zenét, töltöttem egy pohár rumos kólát, és letelepedtem a homokra. Elővettem a könyvet, és a fejlámpám fényénél nekiálltam. A Gyűrűk Urát hoztam magammal. Már vagy tíz éve elkezdtem, és isten tudja, hányszor hagytam félbe. A könyvolvasóm szerint már a könyv 97 százalékánál tartottam, és szerettem volna stílusosan befejezni. Itt, egy lakatlan szigeten.

Feküdtem a homokban, felettem millió csillag ragyogott az égen.

Tudtam, hogy egyetlen lélek sincs rajtam kívül ezen a földdarabon.

Végtelenül szabadnak éreztem magam. Pedig, ha jobban belegondolok, érezhettem volna magam bezárva, elszigetelten is, hiszen innen nem volt kiút. A tengerben cápák köröztek, biztosan nem mertem volna úszva nekiindulni. Persze tudtam, hogy a hajó és Les nincsenek messze.

Még nem ismertük egymást régóta, de szinte azonnal egy hullámhosszra kerültünk, és én megbíztam benne. Tudtam, hogy eljön értem, ha kell, ahogyan fordított esetben én is elmentem volna érte. A könyvolvasóm lapjain az utolsó izgalmas jelenetek kezdtek kibontakozni. Kortyoltam a rumos kólát, és közben nagyon

egynek éreztem magam a természettel.

Egészen addig, amíg ez a szép idilli kép félbe nem szakadt.

Jött az oposszum

Az egész sziget sötétségbe borult, leszámítva a könyvolvasómat, amelyet megvilágított a fejlámpám. Épp ezért fogalmam sem volt, honnan került oda. Egyszer csak hatalmas, patkányszerű lényt láttam az arcomtól alig tíz centire. Reflexből felugrottam és elijesztettem. Ennyit a békés természetről. Ahogy kicsit lecsillapodtam, rájöttem, hogy hívatlan vendégem egy oposszum volt.

A halakkal barátkoztam, az oposszummal nem Forrás: Wynne-Hughes Veronika

Azonnal elkezdtem a telefonomon kutakodni, hogy veszélyes-e az emberre, lehet-e veszett, hogyan viselkedik, ilyesmik. Elég abszurd volt a helyzet, de ott és akkor csak arra tudtam gondolni, hogy

képtelen lennék úgy elaludni, hogy ezek a patkányfélék bármikor odaosonhatnak a közelembe.

A kutatási eredmény nem volt épp megnyugtató: borotvaéles fogak, meglepően erős állkapocs, habzó száj és vadászás mint éjszakai program. A fele is elég ahhoz, hogy elkívánkozzam a közelükből. Így hát nem volt mit tenni, aznap este harmadszor is ugrasztottam Lest, és kértem, vigyen vissza a hajóra.

Összepakoltam a holmimat, és megszégyenülten elindultam a sziget másik oldalára, ahol Les várt rám. Ha lett volna nálam sátor, vagy ha ébren tudtam volna maradni egész éjjel, természetesen maradtam volna, de így meghátráltam néhány rágcsáló miatt, ez a szomorú igazság.

Végül a kabinomban, a párnám társaságában töltöttem az én lakatlan szigeti éjszakámat. Másnap visszamentem a szigetre, és egy garantáltan oposszummentes részen befejeztem A Gyűrűk Urát. Nem volt olyan hangulatos, mint terveztem, de azért sikerült.