Már az út szervezése során kiderült, hogy a magyar és az osztrák vasúti jegyek különféle kombinációjával és legális trükkökkel
egészen kedvező áron el lehet jutni a nevezetes toronyhoz.
Így juthatunk el a curoni Szent Péter-templomtoronyhoz
Curon 845 kilométerre fekszik a magyar fővárostól. Landeckig gyakorlatilag végig autópályán lehet haladni, onnan a Reschen-hágón felkapaszkodva lépjük át az osztrák-olasz határt. A vezetési idő több mint nyolc óra. Ha több ember utazik, mindenképpen megéri az autózás, az egyedül útra kelőknek azonban érdemes megfontolniuk a vonat és autóbusz kombinációját. Ez némileg lassabb, ugyanakkor sokkal kevésbé fárasztó.Mindenesetre nagy várakozással tekintettem az utazás elé, és napokon keresztül bújtam a különféle időjárás-előrejelző oldalakat. Mert Curon az év minden szakában csodálatos, de azért nagyon nem mindegy, hogy süt-e a nap, kék-e az ég, és a háttérben emelkedő hegyeken csillog-e a hó? Valahogy így képzeltem el az egészet, és nem is kellett csalódnom.
A Keleti pályaudvarról este hét előtt startoló Eurocity vonattal előbb Bécsig, majd onnan a 23 órakor induló Euronight szerelvénnyel Landeckig utaztam. Kissé ijesztő volt a bécsi főpályaudvaron az éjszakai vonatra váró nagy tömeg, már csak azért is, mert
ezen a járaton mindössze két fülkés kocsival közlekedik az ÖBB.
A többi háló vagy couchette, vagyis jóval drágább, mint a sima kupéba szóló jegy.
Érdekes volt, hogy a vonat végén három tehervagon is feltűnt tele kocsikkal. Tulajdonosaik minden bizonnyal édesen aludtak valamelyik hálófülkében. Óriási szerencsémre megvettem a háromeurós helyjegyet, különben Linzig a folyosón szoronghattam volna. Furcsa volt látni, hogy a vonat tele volt jól öltözött, öltönyös, nyakkendős emberekkel.
Amikor beszédbe elegyedtem egyikükkel, kiderült, hogy nagyon sok bécsi színházlátogató ezzel a vonattal utazik haza az előadás után. Linzig azonban majdnem mindenki leszállt, már csak néhány elvetemült turista maradt a fülkékben. Úgyhogy három széken elfeküdve a legnagyobb nyugalomban aludhattam Landeckig, ahová reggel negyed hétkor érkeztem meg.
Ausztriában a távolsági buszok
vagy közvetlenül a vasútállomás elől indulnak, vagy érintik a pályaudvarokat.
Idehaza számos olyan város van, ahol erről csak álmodozhatunk. A teljesség igénye nélkül ilyen Szolnok, Pápa, Miskolc vagy éppen Eger.
Landeckben annyi időm volt, hogy megreggeliztem a pályaudvar pékségében (a kínálatról külön fejezetet tudnék írni), majd a 273-as busszal reggel hét óra előtt nekivágtam a Naudersig tartó kanyargós útnak. A gyönyörű tájon haladva a legérdekesebb az a szakasz volt, amikor
a busz a Reschen-hágón egy ideig közvetlenül Svájc mellett cammogott.
Ahogy egyre feljebb és feljebb emelkedtünk a felső úton, jobbra lent, a mélyülő szakadék túloldalán az út már Svájcban futott.
Naudersben újra szembesültem azzal a Nyugat-Európában jól megszokott ténnyel, hogy a menetrendeket úgy alkotják meg, hogy
tökéletesen összhangban vannak a különféle járatok csatlakozásai.
Alig tízpercnyi várakozás után máris jött a 4218-as busz, amely már végcélomig fuvarozott.
Miután beléptünk Olaszországba, folyton a nyakamat nyújtogattam, és kérdezgettem, hol a torony. Nem sokkal később a sofőr kedvesen jelezte, hogy most figyeljek, mert a következő kanyar után megláthatom, amiért ide utaztam. Pontosan olyan volt, amilyennek megálmodtam. A tóból kiemelkedő toronyhoz mesés keretet adott a felhőtlen ég, a szikrázó napsütés és a havas hegycsúcsok látványa.
Kissé skizofrén a helyzet, tudom, mert a megkapó látvány voltaképpen az emberi felelőtlenségnek köszönhető. Utazásom előtt igyekeztem sok mindent elolvasni arról, hogyan került a 14. századi templom a tóba. Ahhoz, hogy ezt megértsük, először is tudni kell, hogy
az itt található tó mesterséges vízfelület.
A történet 1950-ig nyúlik vissza. A brazíliai labdarúgó-világbajnokság évében három természetes tavat egyesítettek, mert duzzasztót akartak építeni. A döntés következtében
Resia falu egy része és Curon teljes területe víz alá került.
Akkoriban hatalmas botrány övezte az építkezést, az otthonuktól megfosztott curoniak még a pápát is megkeresték, hogy akadályozza meg a szerintük eszement tervet.
Hiába. Összesen 163 ház és hatalmas területű termőföld került víz alá. Curon lakóit valamivel feljebb költöztették, a tóból kiemelkedő Szent Péter-templomtorony pedig a pici település ékköve és első számú turistalátványossága lett.
A Dolomitok Atlantisza,
ahogy a helyiek nevezik találóan, a tengerszint felett 1520 méter magasan található.
A buszról leszállva elsőként a dombtetőn álló fehér kis templom látványa ragadott magával. Odafentről aztán nagyszerű kilátás nyílt a tóból kiemelkedő Szent Péter-templomtoronyra. Majd a meglehetősen meredek domboldalon leereszkedve ott magasodott előttem utazási vágyaim egyik titokzatos tárgya.
Mivel még reggel 9 óra sem volt, azt a luxust is élvezhettem, hogy egyedül bóklászhattam körbe a több száz éves épületmaradványt. Amelyet a téli időszakban a befagyott tavon keresztül simán meg lehet közelíteni, és amelyhez olyan legendák fűződnek, hogy hideg időben a harangja is megszólal. Ez persze nem igaz, mert
a Szent Péter-templom harangját már réges-rég leszerelték
és elszállították.
Leültem az egyik padra, és csak bámultam kifelé a fejemből. Majd újabb és újabb szögből fényképeztem a tornyot. Az egyik oldalon mintha kék lett volna körülötte a víz, a másikon meg zöld. Fél óra múlva befutottak az első turistabuszok, és egyre többen érkeztek lakókocsikkal és lakóautókkal is. Mire fél tizenegy lett, már komoly tömeg tobzódott a parton.
Maradt annyi időm, hogy sétáljak egyet a faluban. Mivel még szezon előtt voltunk, a településen lévő számtalan hotel, panzió és magánszállás egy része zárva volt. Betértem egy mindenféle kacatot és képeslapot áruló boltba, és a busz indulásáig az eladónővel csevegtem, aki jól beszélt angolul. Megtudtam, hogy a legjobbkor jöttem, mert
május közepétől Curonban olykor mozdulni sem lehet.
„Mindenki a tornyot fényképezi, csodájára járnak – mondta nevetve. – Nem mondom, hogy nem szép, de én, aki itt lakom már hosszú ideje, egyáltalán nem találom különösnek. Mindenesetre
jó reklám Curonnak, és hoz nekünk egy csomó bevételt is.”
Ez már csak így van. Egy világszerte ismert turistalátványosság pont azoknak a legkevésbé érdekes, akik mindennap találkoznak vele.
Jó lett volna még visszamenni a tóhoz, a fűre terített pokrócon heverészve élvezni az egyre erősebb napsütést, vagy éppen olvasni pár órát a csodás környezetben. Az erre az útra kiszabott időm azonban lejárt, ideje volt továbbállni a Bodeni-tó, valamint Ausztria magyarok számára legkevésbé ismert tartománya, Vorarlberg felé.
A busz most is percre pontosan érkezett. Az ablak mellé ültem, orromat az üvegnek nyomtam, mint egy kisgyerek, és úgy bámultam a Szent Péter-tornyot, amíg lehetett. Amikor eltűnt a szemem elől, kis szomorúság szállt meg, de azzal biztattam magam, hogy télen úgyis visszajövök, és akkor meg is tudom érinteni a torony misztikus falát.