Én korábban alig két hetet töltöttem Törökországban, de az utazás minden percét élveztem. Idén szerettünk volna visszatérni, de felelőtlenségnek éreztük volna autóval és gyerekekkel nekivágni. Annyi szép hely van még a világon, nem kell kihívni a sorsot magunk ellen. Végül Toscana lett a túrából, megbánásra semmi okunk.
A török hírek olvasása közben azonban mindig megmozdul bennem valami. Hiányzik a felemás ország, amely félúton rekedt Európa és Ázsia között. Földrajzilag, vallásilag, kulturálisan. Ha már le kellett mondanunk az utazásról, legalább hadd idézzem fel első törökországi élményeimet, amelyek azóta sem eresztenek.
Negyvenfokos hőségben hajtottunk a szikkadt sztrádán, felhő sehol, szél sehol, klíma sehol. Mind a négy ablakot letekertük, hogy legalább a forró menetszél kavarja egy kicsit a levegőt körülöttünk. A benzinkutaknál ordítva beszéltünk mindenkivel, mivel a menetzajtól félig megsüketültünk.
Az első komolyabb sokk Isztambulban ért.
A város kezdetét, illetve végét jelző tábla közötti röpke száz kilométer átértékeltette velem a forgalom fogalmát. Vidéki gyerekként utáltam Budapesten közlekedni, de Törökországból hazatérve megkönnyebbülten vezettem végig a magyar fővároson. De ne érjünk még haza.
Isztambul óriási. Tizenötmillió ember, fehér-sárga házak tömege, ameddig a szem ellát, óriási felhőkarcolók, alig kisebb teherhajók. Utak és sztrádák végeláthatatlan labirintusa, megszokásból tülkölő törökökkel, a belső sávban százhússzal előző kukásautókkal. Csodáltam, hogy nem lóg senki a hátulján. A közlekedés kaotikus.
A KRESZ-könyvük egy lap, amelyre az apokalipszis lovasait festették.
A lámpák csak az utcaképet színesítik, a gyalogosok egyetlen joga a csendben maradás. Autóvásárlásnál a törökök a dudát próbálják ki először.
Lehet, hogy ez túlzás, de akkor pontosan így éreztem. Mire átvergődtem a metropoliszon, néhány évvel idősebb és néhány leizzadt kilóval könnyebb lettem. Európai közlekedéshez szokott embernek sokkoló az első találkozás Törökországgal. Kivéve persze, ha nápolyi, akkor otthon érzi magát. A látszólagos őrületben mégis rendszert fedeztem fel.
Két hét alatt egyetlen balesetet láttunk.
A legnagyobb dugó sem állt sokat, mert a tolakodó beengedte a még jobban tolakodót. Olyan volt az egész, akár egy őrült tánc: ha magával ragadott, már élveztem.
A törökök egész mentalitására jellemző a hevesség. Más hőfokon égnek. A Nagy Bazárban például négyezer bolt nyolcezer alkalmazottja próbálta a vásárlókra tukmálni portékáit a gagyitól kezdve az igazán minőségi termékekig. Édesség, fűszer, selyem, papucsok minden mennyiségben, hogy csak a klasszikusokat említsem.
A piac felfedezése különleges élmény.
Csak a napi három-négyszázezer látogatót kell figyelmen kívül hagyni,
és máris a történelemben sétálhatunk. 1460 óta működik az elképesztő méretű, hatvanegy fedett utcát magában foglaló város a városban. Még II. Mehmet szultán építtette, hogy beindítsa a textilkereskedelmet birodalma új gyöngyszemében, Konstantinápolyban.
Isztambul mérete megdöbbentő, de a város építészetileg is lenyűgöző. Kulturális, szórakozási, gasztronómiai lehetőségei végtelenek. Látnivalói felsorolásához kevés egy füzet, megismerésükhöz kevés egy év is. Szinte véletlenül szagoltunk bele, hiszen eredetileg csak átmentünk volna rajta. Aztán akadt egy helyi srác, aki körbevezetett minket. Nekünk adta a tömegközlekedés-pontjait.
Etetett és itatott, szállást is nyújtott egy estére.
Nem Isztambult élveztem a legjobban Törökországban, hiszen másfél nap ebben a városban csak arra jó, hogy megutáljuk. Egyedül a Nagy Bazár évi 91 millió turistát fogad, ez a világ leglátogatottabb turistaattrakciója. A házigazdánk közvetlensége és önzetlen segítőkészsége azonban nagy hatással volt rám. És bárhová mentünk, ugyanezzel a kedvességgel találtuk szembe magunkat.
Eskişehirben rögtön eltévedtünk. Betértünk az első üzletbe, hogy útbaigazítást kérjünk. Egy borbély volt, épp borotválta a páciensét. Ránézett a telefonba beírt címre,
ordítozott egy sort a habbal bekent fejű kuncsafttal, majd rázárta a boltot.
Kacskaringós utcákon át vezetett el minket a bölcsek tanácsához: ostáblázó, rádiót hallgató nyugdíjasok ültek egy verandán, halkan szólt a rádió.
A borbély elmagyarázta, mit akarunk, mire az öregek kiválasztottak egy vezetőt, aki még több kacskaringós utcán átrohanva kalauzolt minket a szállásunkig. Mielőtt bármit mondhattunk volna, hátat fordított és elszelelt. A szomszéd utcában egy perecárus egyensúlyozott negyven pereccel a fején, vidáman integetett. Üzletszomszédok beszélgettek egymással teát kortyolgatva.
Ezen a vidéken szinte senki nem beszélt angolul. Mutogattunk hát, ők meg visszamutogattak. Egy idegen férfi elvillamosozott velünk a végállomásig, hogy irányba állítson az uszodához. A hosszú, száraz napok után nagyon vágytunk egy kis vízre. Végül a férfi büszkén rámutatott egy markolóra: itt készül az uszoda. Mint kiderült, a félmilliós városnak még nem volt medencéje.
A fiatalok a hegyi forrásokhoz jártak fürdőzni,
alig másfél órányi autóútra a várostól. A levezetett 1600 kilométer után azonban már nem akartam kormánykereket látni, úgyhogy maradtunk Eskişehirben.
Néhány – ínycsiklandó ételekkel ízesített – nap után mégis nekivágtunk, hiszen egyetlen nyaralás sem az igazi víz nélkül. Kinéztünk egy szimpatikus helyet a Márvány-tenger partján, és ismét süvített a fülünk mellett a szél. Erdekkel nagyon jól jártunk.
A dombos-hegyes félszigetet csupán keskeny földnyelv köti össze a szárazfölddel.
A legenda szerint Nagy Sándor parancsára csatolták Arctonnesus szigetét a Makedón Királysághoz.
A földrengésektől szabdalt tájon – a legutóbbi rengés 1935-ben volt – évmilliós sziklák között lépdeltünk, olajfák alatt hűsöltünk. Helyi gyerekek játékát figyeltük a vízben. Hirtelen jött jégeső elől menekültünk fedezék alá. Báránysereg álmos bégetését hallgattuk a homokban napozva, és magunkba szívtuk a török vidéki élet illatát.
Erdek nincs az utazási irodák felkapott célállomásai között. Külföldi rendszámot összesen négyet-ötöt láttunk. A helyiek viszont nagyon szeretik, hétvégén egész autósorok álltak a sziklás partokra levezető ösvények mellett, gyerekzsivaj, nevetés, pancsolás hangja szállt. Fél kilométerrel arrébb elhagyatott partszakaszt találtunk, ahol kagylót gyűjtöttünk egy egész délelőttön át. Ingázhattunk a tömeg és a magány között. Szállást egy kempingben foglaltunk. Sátrat nem hoztunk, az autó mellett,
a csillagok alatt aludtunk a tenger zúgását hallgatva.
Ilyen emlékek miatt hiányzik Törökország. Lenyűgöző építészete, varázslatos tájai és mosolygós lakói miatt, akik saját közegükben annyira mások, mint amikor – önként, vagy önkéntelenül – kiszakadnak onnan, és hontalanként igyekeznek boldogulni.
Figyelmeztetések és intelmek sorát zúdították ránk, mielőtt nekivágtunk az útnak, de egyikre se volt szükségünk. Csak pozitív élmények értek minket. Mindenképpen szeretnénk visszatérni, úgyhogy reméljük, a nehézségek ellenére ugyanolyan barátságos, vonzó és egzotikus marad, amilyennek megismertük.