Dolgozni mentem ki Angliába, hordtam szorgosan a tányérokat egy étteremben. De az ország, amelyben akkor jártam először, egyre jobban megtetszett. Többet akartam látni belőle. Napi tíz-tizenkét óra kiszolgálás mellett azonban nem sok időm maradt szétnézni, így pincérkötényemet sarokba dobva B terv után néztem.
Találtam egy weboldalt, amelyen önkénteseket keresnek különböző feladatokhoz. A hirdető profilján tájékozódhatunk arról, hogy az adott helyen mit, hogyan és mennyit kell dolgozni,
cserébe ingyenes szállást és étkezést biztosítanak.
Szinte csak magánemberek vagy olyan kisebb vállalkozások, mint egy hostel vagy egy kertészet, hirdetnek, így a valódi szigetország megismerésével kecsegtet a lehetőség.
Lázas keresgélésbe kezdtem. Az adatlapokat alaposan végigböngésztem, hiszen több hetet kellett együtt töltenem leendő vendéglátóimmal, fontos volt, hogy szimpatikusnak találjam őket. Bath mellett egy fiatal pár keresett felügyelőt a gyerkőcök mellé. Milton Keynestől ötven mérföldnyire egy csigafarm hirdetett csigapásztori állást.
Még Durham fölött, a skót határhoz közel is találtam szimpatikus munkát,
egy családi fesztivál felépítésében kellett volna segédkeznem.
Végül máshogy alakult. Ludlow mellett egy bed and breakfast – magyarul talán „magánszálláshely reggelivel” – vállalkozáshoz kerestek segítséget, főként kerti munkák végzésére. Végiglapozgattam a képeket, elolvastam néhány értékelést, megnéztem a környékről készült fotókat, és vettem egy buszjegyet Ludlow-ba.
Ludlow ugyanis Anglia gasztronómiai fővárosa. Egy időben három Michelin-csillagos étterem működött az alig tízezer fős városkában, így Londont is verte az egy főre jutó csillagok számában. Persze a tízmillió londonihoz elég sok étterem kéne, az összehasonlítás nem túl igazságos, mindenesetre a helyiek büszkén reklámozták.
A séfek szerint a helyben kapható kiváló alapanyagokban rejlik a titok.
A pék, a hentes, a zöldséges, még a csokoládéárus is kiemelkedő minőségű termékeket árul, nem csoda hát, hogy az őszi ételfesztiválra tízezrek özönlenek a történelmi belvárosba.
Apropó, történelem. A tizenegyedik században épült várkastély sok csatát megélt. Fontos stratégiai szerepet játszott a rózsák háborújában és az angol forradalomban, de több walesi herceg is otthonának tekintette. A szóbeszéd szerint kísértetjárta hely,
Marion de la Bruyere szellemének hangjáról a mai napig érkeznek bejelentések.
Marion úgy jó 900 évvel ezelőtt tartott fenn titkos kapcsolatot egy hódolójával. Minden este kötélhágcsót eresztett le szerelmének a várból, hogy az felmászhasson rajta. Egyik alkalommal azonban a kötélhágcsón nemcsak a férfi jött, hanem a katonái is, akik lemészárolták a vár lakóit. Az elárult nő leszúrta szeretőjét, majd leugrott a toronyból. Sikoltását verik vissza a sziklafalak.
Engem szerencsére elkerült Marion, így vidáman jártam a középkori piacot. Több száz éves házak tövében, macskaköveken sétáltam, különféle textilek és kerámiák tengerén vágtam át. 2016-ról csak a modern autók árulkodtak. Az egyikből kiintegetett a vendéglátóm, akivel hamar megtaláltuk a közös hangot.
„Mindennap más típusú piacot tartanak a főtéren, kivétel, amikor semmilyet” – közölte, majd rövid városnézésre vitt.
A kereskedelem a településsel egyidős,
híres vásárokat tartottak itt évszázadokon át. 1372-ben már tizenkét kereskedőcéh működött Ludlow-ban. A juhairól híres Shropshire fő gyapjúelosztója volt a tizenhetedik század végéig.
A városi körtúra után hazamentünk. A kocsmánál jobbra, ezt könnyen meg tudtam jegyezni. Egysávos, girbegurba utakon, sövényektől szegélyezve hajtottunk kilométereken át, legelésző birkák, zöldellő mezők között. Csak egy-egy traktor utalt az ember jelenlétére a tájban. Ludlow messze elmaradt mögöttünk, így amikor leállt a motor,
csak Shropshire csendje maradt körülöttünk.
A szálláshely régi, előkelő kúria volt égig érő mennyezettel, súlyos csillárokkal. A kandallóban tűz ropogott, apró terrier csaholt a lábam alatt. Vastag szőnyeg nyelte el a lépések zaját. A hely megmaradt a saját történelmében, de nagyon jól állt neki.
A vendéglátóim hihetetlenek voltak. Világot járt, nyitott, kíváncsi, de ízig-vérig angol emberek. A vacsoráknál történeteket meséltünk egymásnak, összevetettük a két kultúra közötti különbségeket és hasonlóságokat. Étterembe is elvittek, így
kipróbálhattam Ludlow híresen jó kosztját.
Tényleg az volt. Nem csak az éttermi fogások, minden más is. A reggelihez vásárolt kolbász, a friss gombák, a bárányhús. Az angol konyha rémképe Marion szellemével együtt elkerült.
Mesébe csöppentem. Korán keltem, hogy rendbe tegyem a lovakat, vagy gallyakat gyűjtsek az erdőről. Feltöltöttem a kátyúkat a kocsibejárón, virágokat ültettem. Kőművesként dolgoztam, ráadásul még fizettek is érte. Egész nap a szabad levegőn voltam, a madarakkal, a nyulakkal, a természettel együtt. Hosszú sétákra mentem a környékbeli dombok között.
Négy hét egyszerre sok és kevés. Elég idő ahhoz, hogy ketten megmozgassunk tizenegy tonna követ, és felépítsünk egy falat, de kevés ahhoz, hogy mindent lássak, amit látni szeretnék.
A szomszédban volt Ironbridge, az ipari forradalom bölcsője,
egyben Anglia első vashídja. Néhány tíz mérföldre írta Tolkien A gyűrűk ura bizonyos fejezeteit, állítólag Szauron tornyát a házából látható templom ihlette.
Minden település, minden épület érdekességet és izgalmat tartogatott, de rá kellett jönnöm, hogy ez már csak így lesz. Egy élet sem lenne elég ahhoz, hogy minden szeget megvizsgálhassak, pedig mindegyiknek története van. Shropshire megyét tartják Anglia egyik legszebb részének, Ludlow-t az ország legszebb városkájának. A véletlenek szeretnek.