Reggel háromnegyed hatot mutat a telefonom kijelzője. A csepergő esőben egyedül baktatok a buszmegálló felé. Orvietói szállásadóm előző este kezembe nyomta a buszmenetrendet, abban az állt, hogy 6:03-kor jön az első járat, amely levisz az állomásra. Ott átszállok a fél hetes buszra, ennek a végállomása már Bagnoregio lesz.
A szobát kiadó hölgy el sem akarta hinni, hogy az első busszal vágok neki az itáliai szellemvároskának. Szerintem simán elkönyvelte magában, hogy nem vagyok normális. Pedig
csak a tömeget szeretném elkerülni,
amely az év minden napján folyamatosan rohamozza a hegy tetején terpeszkedő középkori városkát.
Az orvietói vasútállomás bárjában veszem meg a jegyet a buszra. Figyelem, ez fontos információ, mert
a sofőr nem árul jegyet,
ha nem váltjuk meg előre, szemrebbenés nélkül otthagy minket a megállóban. A következő ötven percben a vezetővel együtt dalolászom Toto Cutugno legnagyobb slágereit, ez üvölt a feje felett lévő hangszóróból. Annyira bejön, hogy e cikk írása közben is ez szól a laptopomon.
Amikor leszállok Bagnoregióban, reggel negyed 8 van. A közelben lévő pékség most nyitott ki, isteniek az onnan érkező illatok. Reverendába öltözött idős pap beszéli meg a városka történéseit egy másik lakóval, kezében a napi sajtó.
Bent a jókedvű eladónő szilvalekvárral töltött péksüteményt nyom a kezembe. Hozzá jöhetne az olaszok elmaradhatatlan itala, a kávé, de ezúttal beérem fél liter jéghideg tejjel. Mindezzel felvértezve indulok el a város középkori utcáin, amely a hegytető felé vezet.
A táblák jól mutatják, merre vezet az út, eltéveszteni sem lehet.
Nem süt a nap, ám ezúttal nem vagyok szomorú. Sejtésem szerint a hegy és a város a mélyen táncoló felhők ölelésében vár majd engem és a fényképezőgépem.
Fél órával később örömmel látom, mennyire bejött a számításom. Van felhő, van tánc, van sejtelem. Meg egy rendes őr, aki egy ernyő alatt üldögélve nagyvonalúan mond le másfél euró beszedéséről. Talán ő lepődik meg a legjobban, hogy ezen a „hajnali” órán is akad olyan elvetemült látogató, aki Civita di Bagnoregióba tart. „Grazie” – rebegem, és az akkor már szakadó esőben egyedül vágok neki a felfelé vezető útnak.
A helyiek ezt a gyönyörű települést amúgy haldokló városnak – la cittá che muore – is hívják. Az 1695-ös nagy földrengés után a domb igencsak ingataggá vált. Szegény etruszkok, ha két és fél ezer évvel ezelőtt tudták volna, hogy ilyen helyre nem szabad építkezni... Akkor most hiába keresnénk ezt a remekbe szabott városkát.
Autóval ide lehetetlenség bejönni.
Motorral csak Civita azon lakói közlekedhetnek, akik erre különleges engedélyt kaptak. Hát persze, hogy azonnal szembejött velem egy motoros, amikor a városka főkapujához értem.
Megkezdem valódi időutazásom, amelybe csak az zavar bele, hogy errefelé csütörtökönként gyűjtik össze a szemetet. Egy kis traktor által húzott kordé meg két szemétszedő látja el a felelősségteljes feladatot. Ettől a zajos közjátéktól eltekintve Civita di Bagnoregio maga az élő és lélegző középkor.
Módfelett élvezem, hogy a szemeteseket leszámítva tényleg egyedül vagyok. Két macska figyeli minden lépésemet, én meg az előttem lévő táblát tanulmányozom, amely arról tájékoztat, hogy
2008-ban Alberto Sironi itt rendezte a Pinokkió című filmet.
Ebben Gepetto pont azon a helyen bámult le a völgyre, ahol most állok. Mit mondjak, jó szeme volt a rendezőnek, mert a látvány még ebben a ronda időben is fenséges.
Az pedig már az eddigiekből is kiderült, hogy Civita di Bagnoregio nem elhagyott település. Úgy láttam, leginkább idősek élnek itt, téblábolásom során
egyetlen fiatallal sem találkoztam.
De higgyék el, az is nagy szó, hogy egyáltalán laknak errefelé. A 20. század viharos évtizedeiben akadt olyan esztendő, amikor ezen a páratlan szépségű településen mindössze hatan éltek.
Most az a helyzet, hogy a tavasztól őszig tartó főszezonban száz ember is él a városban, télen meg, amikor gyakran hó borítja a hegyet és Civitát, alig pár tucatnyian. Ami közös az itt élőkben, hogy mindannyian nagyon büszkék a városka híres szülöttére, Szent Bonaventurára, aki 1221-ben e házak egyikében látta meg a napvilágot.
Az egykori feljegyzések sűrűn számolnak be katasztrófákról.
Ahogy fogyott a hegy, úgy hullottak le a mélybe a házak
és haltak meg az itt lakók. Sok ránk maradt írás egyenesen isteni büntetésről értekezik, arról, hogy az Úr haragjában sújt le időnként Civitára. Ennek lett áldozata Szent Bonaventura szülőháza is, amely egy viharos éjszaka tűnt el a mélységben.
Séta közben azon gondolkodom, hogyan tölthetnék el itt egy évet. Akkor valóban minden arcát láthatnám Civitának. A vörös fényben ragyogót, amikor a lemenő nap fényében fürdik a város. A kék-fehér jeges-havast, amikor a téli napsütés vonja fénybe az utcákat. Az őszit, amikor az alant elterülő völgyet fehér felhőpaplan vonja be, és ebből emelkedik ki tisztán és ragyogóan az egykori etruszk település.
Egy itt élő szerint
Civitának ezernél is több arca van.
Nekem az esős jutott, de nem bánom. Más sem, mert reggel 9 felé egyre többen kezdenek el felfelé kapaszkodni a meredek hídon. A kerámia lépcsősorhoz érve szinte egymást húzzák a kapu felé. Nagy kihívás ez ebben az esős időben.
Civita di Bagnoregio természetesen már felkerült a világ száz legveszélyeztetettebb, egyben fokozottan védendő műemléklistájára. A vulkanikus szikla porladását azonban nehéz lesz megakadályozni. Most azt találták ki, hogy
vaspántokkal, hatalmas vasrudakkal és cölöpökkel veszik körbe a várost.
Sokan nem hisznek ebben, de ha nem történik semmi, kései utódaink semmit sem látnak majd ebből a csodából.
Olcsó utazás Civita di Bagnoregióba
Akár a Wizzair, akár a Ryanair római járatát választjuk, Budapestről másfél óra alatt nagyon közel kerülhetünk a haldokló városhoz. Érdemes figyelni a két társaság árait, hiszen Rómába gyakran kínálnak egy útra 5000 forint alatti jegyeket (feladott csomag nélkül). A Wizzair Róma központi repülőterére, a Fiumicinóra érkezik, míg a Ryanair gépei a Ciampinón szállnak le.Nem sokkal fél tíz előtt lépek ki a város főkapuján, amely eddig mindent átvészelt. Mennem kell, mert szeretném egy másik szögből is lefényképezni a várost. Ehhez Lubrianóba kell eljutnom, ahonnan csodálatos kilátás nyílik Civitára. Idefelé kifigyeltem, hogy a busz ott is megáll, tehát nincs más dolgom, mint leszállni és megvárni a következőt. Amely – a menetrend szerint – negyedóra múlva érkezik.
Kicsit gyanús a dolog, de hiszek a táblának. Megkérdezni amúgy sem tudok senkit, mert ezen a tájon szinte senki sem beszél angolul. Negyed 11-kor szállok le a buszról Lubriano kicsiny főterén, csinálok néhány képet, és várom, hogy jöjjön a busz.
Arra azonban pontosan 180 percet kell várnom. Hogy mi történt a 10:30-as járattal, majd csak később tudom meg. Van három órám ebben a pici faluban, idős emberek között, akik a kőfal mellvédjén támaszkodva hangosan beszélik meg az élet folyását. Ők ráérnek. Most már én is. Eszem valamit a csöppnyi marketben, aztán sétálok. Később üldögélek, olvasok, nézem az embereket.
A szakácsot, aki húszpercenként gyújt rá a pizzéria előtt. A papot, aki hosszú sétát tesz a faluban. A gyógyszertárban végre alkalmam nyílik egy kis beszélgetésre, a patikus beszél angolul. Kiderül, hogy
a busz, amelyet kinéztem magamnak, csak a nyári főszezonban jár,
amikor százak érkeznek ide Orvietóból. De most még csak előszezon van. Megbeszéljük a másnap kezdődő labdarúgó-Európa-bajnokság esélyeit, aztán magára hagyom a szemüveges fiatalembert.
A felhők lassan eloszlanak, a bágyadt napsütés utat tör magának a föld felé. Ahogy Civitára és az oda vezető hídra nézek, látom, milyen sokan kapaszkodnak felfelé, hogy lássák mindazt, amiről megpróbáltam írni önöknek. Egyesek szerint Civita di Bagnoregio szépségeit nehéz, sőt lehetetlen szavakba önteni. Azt hiszem, igazuk van. Ezt tényleg látni kell.