Ez volt az ország egyik legszebb vasútvonala

Nem a biztonságérzetünket növelő látvány

Hét évvel ezelőtt huszonöt belföldi vasútvonalon szűnt meg a közlekedés, többek között a Szilvásvárad–Putnok-szakaszon. A Bükk hegyei és völgyei között kanyargó síneken 2009. december 12-én zakatolt végig az utolsó menetrend szerinti járat. A helyiek szomorúan vették tudomásul, hogy a Piroska helyett ezentúl csak autóbusszal közlekedhetnek, de a kirándulók sem fogadták örömmel a hírt. Ez volt hazánk egyik legszebb vasúti útvonala. A közelgő évforduló alkalmából az elhagyatott síneken túráztam. 

Ezen a vonalon előszeretettel béreltek különvonatokat is, cégek, társaságok, csoportok zötykölődték végig a közel negyven kilométeres mesebeli útvonalat. Az utolsó utáni vonatot a lezárást követő napon indították, hogy a vasúti fotósok és filmesek megörökíthessék a 101 évet élt szakaszt.

Volt mit nézni a vonatablakból Forrás: Oláh Róbert

Itt megint a természet az úr

Meleg őszi napsütésben keltem útra, hogy a korhadó talpfákon egyensúlyozva állapotfelmérést végezzek.

Nem kellett attól tartanom, hogy egy eltévedt vonat esetleg arra járhat,

az elmúlt hét év ugyanis elég volt ahhoz, hogy a használaton kívüli vasútvonal teljesen amortizálódjon. Ennyi idő után már csak a rozsdás sínpár szomorkodott a tájban.

A természet már birtokba vette a síneket Forrás: Oláh Róbert

Nagyvisnyón kezdtem a túrát, az első megszűnt állomásnál. Az épületet megvásárolták, ma szépen felújított lakóház. A falu egyébként Heves megye legészakibb települése, és a geológusok kedvelt célpontja, mivel

a Mihalovics-kőbánya kövületekben gazdag lelőhely.

Szénfekete mészkövét előszeretettel használták az építkezéseken, de a vasúti töltéshez is innen hozták a követ. A bányát 1982-ben nyilvánították védetté.

A töltésen baktatva magam mögött hagytam Nagyvisnyót, de a falu határában máris újabb érdekességre bukkantam: méretes vasúti bevágásra. A sziklafalak közötti átjáró félelmetesnek tűnt, a sínekre gurult kövek figyelmeztettek, hogy a természet visszaköveteli magának a helyet. A dombot még a 20. század elején, 1908-ban metszették ketté, hogy lefektessék a sínpárt, 108 év eróziója bizony már meglátszik.

Az ősi sziklafalak sokat tudnának mesélni Forrás: Oláh Róbert

A bevágás másért is érdekes. Ha alaposabb kutatásba kezdünk, korallok, kagylók és csigák lenyomatait találhatjuk a palarétegekben. Az őstenger emlékét őrzik a környék sziklái és hegyei. A környékbeliek gyakran mentek csigavadászatra,

szinte minden háztartásban őriznek egy-két fosszíliát.

Ha régészkedni nem is, fényképezni azért megálltam. A kettévágott domb után kinyílt a táj, hosszú völgy nyújtózott előttem. Felriasztottam néhány őzet, elszoktak már az embertől. A szomszédos falvak között erre minimális az átjárás, a völgybe külső zaj nem jut be. Még a domb túloldalán futó főút zaja sem hallatszik el idáig a terepviszonyoknak köszönhetően.

Csendes völgy a dombok között Forrás: Oláh Róbert

Szeleczky Zita legszebb nyarai

A vasutat vízmosások és földcsuszamlások rongálták meg. Az elhagyatott sínpár, a derékig érő gaz és a sínre lógó ágak látványa kissé nyomasztóvá tette a sétát. Pláne amikor a védőhálóval ellátott újabb sziklafalak alatt

minden eddiginél nagyobb görgetegre bukkantam.

A környék geológiai sajátosságait, a sziklák réteg- és törésvonalait, a mészkő közé ékelődött agyagpala látványát akkor tudtam leginkább élvezni, amikor áthaladtam a fölém magasodó falak között.

Nem a biztonságérzetünket növelő látvány Forrás: Oláh Róbert

Négy-öt kilométer múlva elértem a második megszüntetett megállót, amely Nekézseny faluhoz tartozott. A töltés fennsíkon halad, a település pedig a völgyben pihen. Kanyargós földúton jutottam le a házak közé.

A falu temetőjében, a családi sírkertben nyugszik Szeleczky Zita színésznő,

aki anyai ágon nekézsenyi származású.

„Gyerekkorunk legszebb élményei mindig a nekézsenyi nyaralások voltak” – vallotta egyszer a színésznő. Most ugyan csendes, napsütötte őszi délután volt, mégis át tudtam érezni, milyenek lehettek azok a hajdani nyarak, távol a rohanástól, a város zajától, körülvéve a természettől.

A sötétben fut a sín, de ezen már egy terepvonat sem menne el Forrás: Oláh Róbert

Az utolsó kézzel működtetett sorompó

A ma már felismerhetetlen megálló után az eddigi legnagyobb bevágás következett. Mintha csak egy kanyonban sétáltam volna. A kifejezetten kellemes idő ellenére itt még délután is tartott a fagy. Hamarosan letértem a rozsdás sínekről. A talpfákon sokkal kimerítőbb a haladás, így

Csokvaományt, a harmadik megszüntetett állomást már csak a dombok tetejéről láttam.

Szerettem volna eljutni Sátára is, ahol a vonal bezárásával véget ért egy vasúti korszak: itt volt az ország utolsó – nyílt vasútvonalon, a vonatszemélyzet által – kézzel működtetett sorompója.

A dombokon túl a többi állomás: Csokvaomány, Sáta, Kiskapud, Királd és Sajómercse Forrás: Oláh Róbert

Meggyőztem magam, hogy vonat nélkül a sorompónak se lenne sok értelme, valószínűleg nincs is már a helyén. Visszafordultam hát a Bükk felé, és toronyiránt vágtam át a korábban megkerült dombokon. A 87/b vonala mögöttem kígyózott Putnok felé, rozsdásan, sérülten, szomorúan, de annak biztos tudatában, hogy valaha ő volt a legszebb. A múlt már adott, a jövőt meg úgysem ismeri senki.