Közel másfél éve mentem világgá egy hatalmas táskával. Benne volt minden, amire egy hegymászónak szüksége van: viharálló sátor, magashegyi hálózsák, téli bakancs, meleg ruhák, valamint a konyha. Utamat Nepálban kezdtem, ahol három hónapot töltöttem. Segélyt vittem, iskolákban tanítottam, és jártam a hegyeket.
Öt himalájai magashegyi túra volt már mögöttem, ebből kettőt én magam vezettem. Európa-szerte van sziklamászó és téli hegymászó tapasztalatom, de másztam sziklát Afrikában is. Így reálisnak tűnt, hogy a Himalája után egy teljesen új terepet is felfedezzek. Bár az Andok nem olyan magas, mint a Himalája, de kétszer olyan hosszú, és nem kevésbé izgalmas.
Eredetileg az Aconcaguát szerettem volna megmászni, amely eszméletlen hideg, hiszen majdnem 7000 méter magas. El is kezdtem szervezni az expedíciót, de sajnos az utolsó pillanatban mindenki lemondta, egyedül pedig nem akartam nekivágni. Találtam viszont egy társat, aki szívesen velem tartott a „karácsonyi csúcsra”.
Választásunk a Cordon del Platára esett, Argentínában.
Ez egy olyan hegy, amelyet – ha szerencsénk van, és jók a hóviszonyok – mindenféle technikai felszerelés nélkül meg lehet mászni. Másnap bevásároltunk, a rá következő napon pedig már az út szélén stoppoltunk. A kaland elkezdődött, elindultunk Chiléből a hegy lábához, Argentínába.
Nagy szerencsénk volt az utolsó fuvarral, mert még Chilében felvett minket egy férfi, aki pont arrafelé tartott az argentin hegyekben, amerre mi. Igaz, időbe telt, mire elmagyaráztam, hol dobjon ki minket, mert elég sok Plata nevű hegy van arrafelé.
Késő éjszaka érkeztünk meg a hegy lábánál fekvő faluba.
Sofőrünk – kérésünkre – kitett minket egy benzinkútnál, amely mögött gyorsan felvertük a sátrat, és már aludtunk is.
Túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy vacsorázzunk, pedig aznap nem ettünk semmit. Féltünk, hogy ha kicsomagoljuk az ételt, elvehetik a határon. Dél-Amerikában nem csak a szalámi miatt kell aggódni a határátkelőknél, hanem a drogkereskedelem miatt is. Igazából nem tudhattuk, hogy nem éppen egy drogkereskedő autójába szálltunk-e be.
Végül a bontatlan szalámink és a sajtunk ugyanolyan szerencsésen megúszta a határátkelést, mint mi magunk, másnap reggel pedig egy argentin rasztafárival folytattuk utunkat, aki pont ott dobott ki, ahol nekünk kellett.
El is kezdtük a túrát, amint kipattantunk az autóból. Sűrű felhő borította a hegyet, az orrunkig se láttunk. Ennek ellenére
az első tábort hamar elértük, ez már 3200 méteren volt.
A délutánt pihenéssel töltöttük, hiszen tudtuk, hogy nem lesz könnyű a felfelé menet. Rengeteg új rajongónk is akadt, több száz érdeklődő és főként éhes bögöly személyében.
Másnap ezzel a táblával találtuk magunkat szembe: „Vidd magaddal az ürüléked!”. A tábla elé egy kevésbé intelligens mászó odacsinált. Ekkora magasságban szinte már semmi nem bomlik le, ezért
a magas hegyekben nem hökken meg az ember az ürülék látványától.
Az olyan népszerű helyeken, mint az Aconcagua-hegy, a park bejáratánál minden hegymászó kap kis ürülékzacsikat. Aki az expedíció végén nem mutat fel elegendő mennyiségű ürüléket, több száz dollár büntetést kaphat.
A következő tábor 4200 méteren volt, a kő és a hó birodalmában. Azt olvastam, bőven van víz a tábor közelében. Az viszont csak ott derült ki, hogy a víz valójában sárfolyó nagyon sok ásványi anyaggal, ami káros lehet az emberi szervezetre, ezért szinte ihatatlan. Szerencsénkre a tábortól öt perc sétára találtunk egy pöttöm kis vízfolyást, így nem maradtunk ivóvíz nélkül.
A felsőbb táborban már nem volt forrás, úgyhogy innen kellett magunkkal vinnünk elegendő ivóvizet. Találtunk egy Gatorade sportitalos palackot, amiben még volt egy kis folyadék.
Ha az ember a hegyekben sárga folyadékot lát egy flakonban, az több mint valószínű, hogy pisi.
A hegymászó férfiak nagy része nem kel ki a hálózsákból éjszaka, hanem inkább egy palackba végzi el a dolgát. Némi szagolgatás és tanakodás után úgy döntöttük, a mi palackunkban mégis inkább Gatorade van, úgyhogy elmostuk, és teletöltöttük vízzel.
Két napot töltöttünk ebben a táborban akklimatizációs sétákkal. Ez azt jelenti, hogy felmentünk magasabbra, majd visszatértünk a táborba aludni, hogy szokjuk a magashegyi levegőt.
Két nap után úgy éreztük, itt az idő a csúcstámadásra.
Nem akartunk a felsőbb táborba költözni, mert az nagyon ki volt téve az elemeknek,
így viszont nagyon korán el kellett indulnunk, hogy időben visszaérjünk. Egész éjszaka nem aludtunk. 2:30-kor elérkezettnek láttuk időt. Gyorsan melegítettünk egy kis zabkását, majd irány a nagy kaland.
A völgyben nagy vihar tombolt, minden három másodpercben villámlott. Viszont
az előrejelzés jó időt mondott aznapra,
ezért bíztunk benne, hogy a vihar nem húzódik fel a völgyből. Ötpercenként hátranéztem, emelkednek-e a felhők, mert abban az esetben azonnal vissza kellett volna fordulnunk.
Lassan, de biztosan haladtunk felfelé. A szél erősen fújt, ahogy az Andokban mindig, viszont csodás, verőfényes napsütés volt, ami azért enyhítette a fájdalmunkat. Minél többet mentünk, annál meredekebb lett a hegy, és a hó minősége sem volt jó.
Egy idő után annyira meredekké vált az út, hogy úgy döntöttem, jobb, ha visszafordulunk. Veszélyes lett volna folytatni technikai felszerelés nélkül.
Lefelé viszont útba esett egy csodás hegy, a Vallecitos
(5445 méter), és úgy gondoltam, jó ötlet lenne megmászni. Megkérdeztem a társamat, mit szól hozzá, ő pedig rábólintott. Még belefért a napba, hiszen korán indultunk.
Kissé szelesnek nézett ki, de azért nekivágtunk. Egy idő után azonban a szél extrém erejű szélviharrá nőtte ki magát. Folyamatosan meg kellett állnunk, és a földre kuporodnunk.
Jobbra tőlünk 2000 méter mély szakadék tátongott,
de balra sem volt jobb a helyzet, annak a szakadéknak az alját sem láttuk.
Fogalmam sincs, mennyi idő után értünk a csúcs közelébe. A társam már nagyon szenvedett, az erős széltől elszállt minden ereje. Megkérdeztem, nem bánja-e, ha én gyorsan felmegyek. Bólintott, hogy menjek. Tudtam, hogy félóra alatt nem esik semmi bántódása, ha a földre kuporodva megvár.
A lelkére kötöttem, hogy ne mozduljon, majd gyorsan nekivágtam a csúcsnak, ahol csak úgy tombolt a szél, és kavargott a hó. A szívem most már nemcsak az oxigénhiány miatt ugrott ki a helyéből, hanem az adrenalin miatt is. Gyors szelfi a csúcson, és az orkán erejű szél már el is repítette az egyik kesztyűmet.
Az ember mindig elképzeli, mi mindent fog csinálni a csúcson, aztán persze soha nem lesz belőle semmi. Túl erős a szél, túl fáradtak vagyunk, túl késő van. Hiába vittem magammal a Mikulás-sapkámat, hogy majd milyen jó lesz vele fényképezkedni a csúcson, erre sem került sor, csak sokkal lejjebb.
A kesztyűm húsz méterrel alattam landolt.
Az első gondolatom az volt, hogy lemegyek érte, a második, hogy nem hagyhatom tovább szenvedni a társamat a hülyeségem miatt. Bár tudtam, hogy az ujjaim rettenetesen fognak fázni a vékony Baselayer kesztyűben, gyorsan elindultam lefelé. A társam ott várt rám dideregve. Gyorsan megdörzsöltem a hátát, és már indultunk is a táborhely felé.
A kezem egy idő után már elviselhetetlenül fájt, a könnyem is kicsordult. Elfogott a pánik, mi lesz, ha elvesztem az ujjaimat. Persze ennyi idő után ez nem valószínű, de ha az ember 11 órája menetel a hegyen szinte szünet nélkül, nem igazán tud reálisan gondolkodni.
Estére épségben visszaértünk a táborba.
A tábortársak már izgultak értünk, majdnem elindultak a keresésünkre.
Már be volt készítve a meleg tea és a keksz, amit felhoztak volna nekünk. Csodás emberek, akiket alig ismertünk. A napot közös vacsorával zártuk, ahol megosztottuk egymással az élményeinket és jövőbeni céljainkat.
A karácsonyi túra ezzel véget ért, de a dél-amerikai kalandok még csak most kezdődtek. Azt tervezem, hogy végigstoppolok a kontinensen az Andok vonalán, és útközben megmászom, amit csak lehet. Hogy mi ebben a jó? Amikor fent vagyok, és az őrült hidegben levegő után kapkodok, sokszor magam sem tudom. De amikor leérek, alig várom, hogy újra útra keljek.