Amikor Soprontól félórányira leparkoltunk Stollhof falucskájában, megértettem, miért szereti ennyi magyar turista a szomszédolást. Igaz, hogy a Hohe Wand csupán száz méterrel magasabb, mint a Kékestető, de egészen más látványt nyújt.
Ez a hazánkhoz legközelebb eső alpesi hegyvonulat.
Úgy tornyosul fölénk, mint egy gigantikus, áthatolhatatlan fal. Persze a neve is ezt jelenti: magas fal. Több mint 700 mászóút vezet a gerincére a hegymászók nagy örömére.
Mi turistaösvényt választottunk a csúcstámadáshoz. Ebből is megszámlálhatatlanul sok van, napokat el tudtunk volna bolyongani a természetvédelmi övezetben. Útközben zergék és kőszáli kecskék figyeltek. Unottan rágták az egész évben zöld füvet,
olyan kiszögelléseken bukkantak fel, hogy már a látványtól is szédültem.
Vagy megszokták már a turistákat, vagy tudatában vannak saját ügyességüknek, mindenesetre egészen közel merészkedtek hozzánk. Olyan is akadt, amelyik szembe jött velünk az ösvényen, és komolyan el kellett gondolkodnom, lehúzódjak-e előle.
Az út a csúcsig már a közepes nehézségű terepen is számos izgalmat tartogatott. Barlangokon és via ferratákon keltünk át, gyökereket és sziklákat kerültünk ki. A hidegebb időjárás és a hétköznap szerencsés kombinációjának köszönhetően a
miénk volt az ösvény.
Mivel Bécs is a közelben fekszik, a Hohe Wand egyike a három úgynevezett Wiener Hausbergnek, vagyis „házi hegynek". Az osztrákok a városok közvetlen közelében magasodó hegyeket nevezik így, amelyeket szép időben turisták hadai lepnek el.
Fönt aztán jött az igazi meglepetés. Az idő kitisztult, a fellegek megkegyelmeztek. A hűvös-ködös levegőn már a napsugarak is átjutottak. Tökéletes pillanatban értünk az egyedülálló Skywalkhoz, vagyis a kilátóteraszhoz, amely
sziklafalba épített vaskifutó a semmibe.
Hihetetlen érzés volt kisétálni a 120 méter mély szakadék fölé kilógó építményre. Rácsos padlózatán átnézve aprónak tűntek a hatalmas fenyőfák, felhők kergetőztek a lábam alatt. Nem hiszem, hogy tériszonnyal sokáig bírható lenne, de nem mindennapi élmény.
A Szlovák Paradicsom szintén ismert, kedvelt és sokak által látogatott nemzeti park. Már az odafelé vezető út látványos szerpentineken kanyarog, a park hatalmas mérete pedig sok napra való kalandot ígér.
Sajnos nyaranta a közkedveltebb útvonalakon rendes
forgalmi dugó alakul ki a túrázók között,
hosszú várakozásokkal minden vaslétra alatt és fapalló mögött. Ezért érdemes ősszel vagy tél elején autóba ülni, hiszen nincs turistaáradat, és a paradicsom ilyenkor valóban paradicsomi.
Amikor az ősi sziklákba vájt szurdokokban mászkáltam, sokadszorra csodálkoztam rá a természet erejére. A kemény mészkövön áthatoló hegyi patakokra, amelyek évmilliók alatt vágtak utat maguknak. A harminc-negyven méter magas fenyőfákra, amelyek számtalan vihart, fagyot és szélrohamot tűrtek. Hol a patakmederben csikorogtak a bakancsom alatt a kövek, hol fémtálcákon egyensúlyozva haladtam tovább.
Vízesések csobogtak mellettem, miközben a létrákon másztam fölfelé. Bár a természet mindenhol magán viselte az ember keze nyomát, valahogy mégis barátságban maradtak.
Szemetelést nem tapasztaltam, a turisták alázattal viszonyultak a helyhez.
Lehet, hogy szerencsém volt, de szeretném azt hinni, hogy ez az általános.
Ugyan a turistautak elvileg egész évben használhatók, hideg, havas télben vagy a tavaszi áradások idején nem érdemes nekiindulni. A jég komoly problémát és veszélyforrást jelenthet a fém- és falétrákon, az áradás meg néha elviszi az utat.
Út nélkül meg nehéz túrázni.
Természetesen, ha egy ösvény épp nem járható, akkor a parkőrség lezárja, B tervként pedig számtalan másik útvonal szóba jöhet. Ha reggel korán indulunk, egy nap is kiváló túraélményt nyújthat, főleg, ha knédlivel koronázzuk meg a kirándulást.
Szerencsére hazánk is bővelkedik különleges látnivalókban. Ha kelet felé indultunk el Budapestről, akkor 260 kilométer után még mindig az országhatáron belül leszünk. Egy véletlen folytán fedeztem fel a Megyer-hegyi tengerszemet, amikor Sárospatak környékén jártam.
A 37-es főúton mindkét irányból méretes tábla jelezte a látványosságot,
így könnyedén a helyes irányba álltam. Kerékpárral barangoltam, a meredeken emelkedő földút kora reggel hamar bemelegítette az izmokat. Mindössze két és fél, három kilométert kellett tekerni a tengerszemig, de nem szívesen repetáztam volna.
Sajnos sok kiránduló gondolta úgy, hogy minél közelebb megy az autóval, annál jobb lesz. A citromdíjat az a terepjáró nyerte, aki konkrétan a tó korlátjáig hajtott fel, hogy egy jelzett, egysávos turistaösvényen kaparja ki a flórát, és űzze messzire a faunát.
A tengerszemet
Magyarország egyik legszebb látványosságának tartják,
sokan kíváncsiak rá. Ennek negatívuma a terepjáró, pozitívuma azonban a kiváló táblázottság és a körséta, amely végigvezet a tó egész kerületén. Volt, ahol hetven méter magasból néztem le a tükörsima vízre.
A bányató, merthogy régen itt malomköveket bányásztak, szürreális élmény. A derékszögben emelkedő, hibátlan egyenességű falak és a természet összhangja. A víz fölé lógó fákat és bokrokat,
a sötét színekben játszó víztükröt egyszer látni kell.
Kanyargós ösvény vezetett le a bánya egykori bejáratáig, ahol két sziklafal között kisétálhatunk egészen a vízpartig. Érdekes egyszer hetven méter magasból lenézni, máskor meg hetven méter magasra feltekinteni.
Mi a közös az osztrákok Skywalkjában, a szlovák szurdokokban és a zempléni malomkövekben? Időjárástól és évszaktól függetlenül nyújtanak különleges élményt az egész családnak, Budapesttől alig háromszáz kilométerre. Akár egynapos, akár többhetes kirándulást terveztünk, nem fogunk unatkozni.